Címercirkusz

A magyar futballnak egyetlen igazi értéke van, a múltja. Vigyázni kellene rá, mert a jelene az Andorrától elszenvedett vereség és a Dzsudzsák hazatérésében reménykedő miniszterelnök, a jövőjéről pedig még ennyi jót is nehéz lenne elmondani. Amikor Felcsútra viszik a Puskás-hagyatékot, vagy amikor a felismerhetetlenségig megváltoztatják egy 1885-ben alapított, hússzoros bajnokcsapat címerét, olyan kincset veszélyeztetnek, amelyet a belátható jövőben aligha van esélyünk újrateremteni. Talán soha nem lesz még egy Puskásunk, és az az idő sem tér vissza, amikor a Juventus ellen hősiesen elbukott negyeddöntő után Zámbó Sándor azt nyilatkozhatta, addig nem borotválja le a szakállát, amíg az Újpest nem jut be a BEK-döntőbe. A következő évben az Újpest elődöntőt játszott a Bayern Münchennel.

Most kétfelől is veszély leselkedik sporttörténeti örökségünkre. Egyrészt agyonszereti a politika, másrészt a tulajdonosok és a menedzserek egy része szemlátomást nem érti a dolgát.

Amennyire érthető, hogy az Újpesti FC szeretné megújítani és vonzóvá tenni az imázsát, olyannyira érthetetlen, hogy ehhez miért pont a rombolást látják a legmegfelelőbb eszköznek. A címerváltozatok között egyetlen egy volt, amelyik legalább nyomokban tartalmazott némi Újpestet (az egészen 1950-ig őrzött függetlenségére oly büszke városrész hagyományos horgonyát), persze egy jellegtelen másikat választottak. A modernizálás célját sem próbálták megértetni a szurkolókkal, akik persze ösztönösen irtóznak minden változtatástól. Ám ahol ésszel, a hagyományokat tisztelve, a szurkolókat bevonva, a múltra építve változtattak, ott ez nem okozott megrázkódtatást. Újpesten nem ez történt. A csapat hívei joggal háborognak, és bár a tulajdonos belga, a történet magyar. Valaki jobban tudta, mi kell az embereknek, mint maguk az emberek.