Apát látom

Apát mindig nagyon szerettem. Nem is apának hívtam, hanem egyszerűen így: Bandi. Így volt természetes. És nem csak szerettem, hanem szerettem vele élni, mert kedves volt, jókedvű és alkalmazkodó. Miután anya korán meghalt, Panni pedig fiatalon férjhez ment a közönyös, lusta könyvelőhöz, Selbach Palihoz, mi apával kettesben maradtunk a Böszörményi utcai lakásban. Esténként zongorázott nekem, ez volt a szenvedélye. Zenetanár volt, sok hangszeren játszott.

- Legyél matematikus – mondta gyakran. – Mindig fordulj szembe a múlttal, akkor zseni leszel.

Én akkor gimnazista voltam és az ember ilyenkor még nem ismeri önmagát.

- Mi akarsz lenni? Mi érdekel valójában?

Ezt is sokszor kérdezte.

Tanuljak szakmát? Magam sem tudtam. Mégiscsak a matematika vagy valami más? Talán orvos? Györgyi néni, anya egyik barátnője laboráns volt, vérben, pisiben meg kakiban kutakodott, ez volt a szakmája. Ezt akartam? Nem, nem akartam laboráns lenni. Talán orvos? Mit tanulnak az orvosok? Megtanulják a betegségeket és megtanulják, hogy hogyan lehet a betegségeket gyógyítani. Ha lehet gyógyítani. A nátha ellen nincs orvosság, ezt mondta mindig Lőhr doktor, a körzeti orvos, amikor anya belázasodott és egy kendővel kötötte be a fejét. És a másnaposság ellen sincs. Vannak más gyógyíthatatlan betegségek, amikor Zsiga bácsi kórházba került, mindenki azt mondta, gyógyíthatatlan betegségben szenved, senki sem mondta ki a családban azt a szót, hogy rák. Féltünk a betegségektől, de féltünk az orvosoktól is, legjobban azonban a kórháztól féltünk.

Így aztán matematikát tanultam, apa szerint volt hozzá tehetségem, én pedig hittem neki.

Közben Pláner Ágiba, egy magas, vékony jogászlányba voltam szerelmes, ez volt az első komoly testi-lelki együttlét, és biztosra vettem, hogy egyszer majd együtt élünk. Ilyesmi, hogy házasság, nem, ez nem fordult meg a fejemben, azt sem tudtam, mi az. Néha eveztünk a Dunán. A saját lakásában lakott, a Balzac utcában, gyakran hívott, hogy aludjak nála, de én a Böszörményi utcában szerettem reggelizni apával, a konyhaasztalnál. Kávéztunk és újságot olvastunk. Délutánonként kiültünk a kis erkélyre, volt ott két vászonszékünk, cigarettáztunk, ha szereztem Lucky Strike-ot, akkor azt szívtuk, a közös kedvencünket, ő a zenéről beszélt nekem, én pedig a matematikáról. Senki ne gondolja, hogy az két külön világ. Egy világ van, de éppen az a jó, hogy azt az egy világot mind másképp látjuk. Néztük az ötvenkilences villamosokat, amint kanyarodnak az Apor Vilmos tér felől és beszélgettünk. Apával mindig lehetett beszélgetni. Vasárnaponként Panniéknál ebédeltünk, megszokásból. Panni azt kérdezgette, mikor nősülök meg végre, Selbach Pali pedig arról beszélt, hogy milyen unalmas munka a könyvelés.

- Nincs unalmas munka, csak unalmas ember – jegyezte meg apa, Selbach Pali megsértődött, mi pedig hazamentünk.

Panninak egyszer csak szólt egy ismerőse, hogy gyakran látja apát az onkológián és ez biztosan nem jelent jót. Miért nem akarta megmondani? Húsz éves voltam, azt hittem, ismerem apát és biztosan ő is azt gondolta, hogy ismer engem. Hát akkor?

- Beteg vagy? – kérdeztem tőle az egyik délután, a teraszon. – Panni azt mondja, láttak az onkológián.

- Nem vagyok beteg – felelte. Félt a betegségtől.

De akkor már nagyon beteg volt. Egy reggel elutazott, nem mondott nekem semmit. Egy vidéki kórházban dolgozott egy ismerőse, ott halt meg két héttel később. Írt egy rövid levelet Panninak és nekem arról, hogy nem akarja, hogy lássuk a szenvedését. Az, hogy később milyen matematikus lettem, már nem érdekes. Elköltöztem a Böszörményi útról, vettem egy kis lakást, aminek az ablaka a Farkasréti temetőre nézett, ahová apát temettük.

Délutánonként az erkélyen elszívtam egy Lucky Strike-ot. Rájöttem, hogy nagyon szerettem vele élni és az, hogy az ember szeressen valakivel élni, nagyon fontos az életben. Talán a legfontosabb.