Hídavatás és májas hurka

Nagyon jó voltál, sajnálom, de itt a vége, szakítsunk! – vágott gyomorszájon Sára, nagy szerelmem mondata. Először levegőt sem kaptam, olyan váratlanul ért ez a bejelentés. Semmi előjele nem volt. És éppen ott és akkor! Bizonyíthattam előtte is, hogy nem csak a kötelező tantárgyakban, de előadó-művészetben sem vagyok éppen utolsó.

Azon a ’60-as évek végi délutánon az újpesti művelődési házban a mi gimnáziumunk önképzőköre is fellépett. Először nem is akartam velük tartani, mert képtelen voltam kívülről megtanulni egyetlen verset is. De Sára! Imponálhatnék neki egy tomboló sikert arató szerepléssel. A barátom elvitte előlem a könnyebben megtanulható A walesi bárdokat. Végül öngyilkos merészséggel egy másik Arany János művet vettem célba, a Híd-avatást. Mint a ballada ifjú hősének, vérgyöngy izzadt a homlokomon, mire megtanultam, de erőfeszítésemet, a szerelem energiájának is köszönhetően, siker koronázta.

Iszonyú lámpalázzal léptem színpadra és szememmel Sárát kerestem. Meg is pillantottam és furcsa módon ettől kicsit lejjebb ment a lámpaláz. Ahogy elkezdtem mondani, valahogy eltűnt a közönség és már csak mi voltunk hárman: a fiú a balladából, Sára és én.

Engem is meglepett, de tényleg vastapsot kaptam. Álszerényen, lazaságot, természetességet mímelve ballagtam oda szívem szerelméhez, learatni jogos jutalmamat, csodálatát, elismerő rajongását. Ehelyett jött a lelki K.O. Sára még egy utolsó fullánkot is belém döfött, amikor közölte, már egy másik sráccal jár.

Köd ült a szememre, nem tudom, mit makogtam neki. Valahogy kivánszorogtam a művházból, de a bringára sem volt erőm felülni. Az előadás előtt még teljes 17 évemmel, érett férfiként tekintettem magamra, akinek egy gyönyörű lány a barátnője. Az öreg Csepelt tolva azonban lehámlott rólam a büszke férfi képe, és hiába küzdöttem ellene, megállíthatatlanul potyogni kezdtek a könnyeim: úgy éreztem, megaláztak, összetörtek, valakiből senkivé tettek.

Ahogy oldalogtam az Árpád úton a Duna felé, talán az Arany ballada hatására eszembe jutott, hogy mivel már nincs értelme az életemnek, az Északi összekötő híd megoldhatja a problémámat. Ha Sára megtudja, hogy a vízbe öltem magam, zokogva fogja vádolni magát a halálomért, és örök lelkiismeret-furdalásra ítéli önmagát.

Kissé megnyugodtam, hogy ráleltem a megoldásra. Ám ekkor teljesen váratlanul olyan éhségérzés támadott meg, hogy beleszédültem. Arra az elhatározásra jutottam, hogy végül is mindegy, hogy üres, vagy teli hassal vetem magam a habok közé. De ha már választani lehet és a tavaszi Duna is valószínűleg még nagyon hideg, hát inkább harapok egyet a nagy elhatározás előtt.

A közelben volt Béla bá' műintézménye, egy lacikonyha, ahol isteni sült kolbász, májas és véres hurka, oldalas, foszlós, lágy fehér kenyér, valamint uborka, vagy ízlés szerint csípős mustár kínálta magát. Nekem a májas hurka volt a kedvencem.

Gondoltam az öngyilok kicsit várhat. Még mindig szipogva, hüppögve odamentem Béla bá' pultjához. Az öreg rám nézett, ismert mint a rossz pénzt és megkérdezte:

- Na, miért lógatja az orrát fiatalúr?

Bevallottam neki, hogy éppen most hagyott el galádul, sikereim csúcsán a szerelmem. Béla bá’ együttérzően felnevetett, és az idősebb nemzedék bölcsességével arra intett, hogy az életben még sok ilyen pofont kapok, de ilyen finom, frissen sült májas hurkával nem biztos, hogy bárhol, bármikor összeakadok.

Ezen elgondolkodtam, s arra jutottam, hogy ebben azért lehet valami.

- Béla bá’ - szóltam -, adjon 25 deka májas hurkát, de legyen egy kicsit ropogós a bőre, és kérek két szelet kenyeret meg egy nagy adag mustárt!

Nekiláttam az utolsónak szánt vacsorámnak és jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy már a csípős mustártól nyílnak meg a könnyzacskóim. Miután jóllaktam és elköszöntem Béla bá'-tól, továbbindultam a híd felé, hogy beteljesítsem végzetem, de valahogy egyre lankadt bennem a világfájdalom és az önsajnálat. Magam elé képzeltem Sára arcát és meg kellett állapítanom, hogy bár csinoska a pofija, de azért nem egy Lollobrigida. Eszembe jutott az is, hogy a házbeli srácokkal mára egy meccset beszéltünk meg a közeli játszótéren.

Mire a hídhoz értem, már nem is igen értettem, mi a fenét keresek én ott. A Duna-parton hűvös szél fújt én meg csak öltönyben tologattam a bringát. Fázni kezdtem. A híd lábánál éles fordulattal irányt váltottam és hazaindultam.

Húsz évvel később, az első gyermekem születésekor valami dezsavű-érzés fogott el, és az izgalomtól nagyon éhes lettem. Mivel sok hasznomat amúgy sem vették a szülészeten, elindultam Béla bá’ lacikonyhája felé. Régen nem jártam arra, gondoltam elcsipegetek egy adag májas hurkát, hiszen ennek a hétköznapi ételnek és készítőjének köszönhetem az életem.

De már Béla bá’-nak, a lacikonyhának és az életmentő májas hurkának nem találtam még a nyomát sem.