Orbán vagy Európa?

Ha Orbán olyan futballista lett volna, mint ahogyan álmaiban elképzelte, akkor a politikában is jobban látna a pályán. Akkor talán már észrevenné, hogy elégedetlen a játékával a csapat, és azon gondolkodnak a többiek, nem inkább a kispadon volna-e a helye. A hatalom mámora persze elhomályosíthatja a tisztánlátást, de ez nem lehet mentség egy kormányfőnek. Ezt nyugati újságíró barátom fogalmazta meg, aki majd egy hónapja él közöttünk, és a magyar politika "csavarjait" igyekszik megfejteni. Maga sem tudja még, hogy mire jut, abban azonban már most egészen biztos: a magyaroknak jövőre nem abban kell állást foglalniuk, melyik ellenzéki tömörülésre adják a voksukat. Egyetlen eldöntendő kérdésre kell választ adni - Orbán Viktor vagy Európa?

A Fidesz politikai műhelyeiben úgy tűnik elégedettek a közelmúlt bevált módszereivel: keressünk ellenséget, beszéljünk nemzeti sérelmeinkről, az ostromlott vár érzetével feledtessünk minden más problémát. Tereljük el a figyelmet a belső korrupcióról, a visszaélésekről, a civil szervezetek ellen indított támadásokról, a média kisajátításáról, az állam egyre jobban terjeszkedő túlhatalmáról. Tematizáljuk a politikai beszédet, hogy az ellenzéknek minél kevesebb ereje és ideje maradjon saját arculatát megmutatni a választóknak.

A dolog működik, a választásra készülő ellenzéki pártok szélmalomharcba bocsátkoznak a kormánypárti retorikával, alig marad kapacitásuk valamiféle jövőkép felvázolására. Ez kimerül abban, hogy a jelenlegi kormányt le kell váltani, de nem jutnak el odáig, hogy valamiféle közös platformon egyesüljenek, felülkerekedjenek a többnyire kicsinyes személyes és pártérdekeken. A bizonytalan választóknak ez pedig - úgy tűnik - édes kevés.

Lehet, hogy többre jutnának, ha csak egyetlen kérdést tennének fel a még döntés előtt álló választóknak: kivel képzelik el az ország jövőjét? Orbánnal vagy Európával?

2017.08.25 08:05

Felhőben

Közeledik az önkormányzati választás, az állam is szelídebb arcát próbálja mutatni a települési hivatalokkal szemben. Már azt üzente lapunkon keresztül a Kincstár, hogy nem is kap büntetést minden önkormányzat, amelyik nem tudta feltölteni határidőre a zárszámadását a híres-hírhedt ASP rendszerbe, pedig eddig nem volt kegyelem a mulasztóknak. 
Csendben lapozhatnánk is, ha az engedmény nem a folyamatos hibákat akarná elfedni, és a hangos tiltakozásoknak elejét venni. Mert ez a felhő alapú központi adatbázis, amihez idén januártól minden magyar településnek csatlakozni kellett, talán még soha, egyetlen napig sem működött zökkenőmentesen az egész országban: azok a közszolgák, akiknek 2008 óta egy fillér béremelést nem adott a mi adóforintjainkból a kormány, csakis éjszaka és hétvégén tudják normális sebességgel feltölteni az elvárt anyagokat.
Szakszervezeti nyomásra szerencsére azt megengedi az állam, hogy saját iparűzési adóbevételeikből a helyhatóságok valamennyit emeljenek a hivatali dolgozók fizetésén, de ki tudja meddig. Az ASP rálát minden fillér befizetésre és kiadásra, már nincs a települések életének olyan szelete, ahol nem azt mondja a kormány: fizesd saját zsebből, ha tudod. Megnézem a könyvelésed, és azt látom, a költségvetésed 13. során még lehetne kicsit faragni. Oldd meg valahogy, és mindjárt kisebb kiegészítést kell adnom a központi keretből. Senki nem tudja, mikor jön el a pillanat, amikor egy tollvonással harmadolja, megfelezi az állami pénzből fizetett hivatalnoki létszámot a belügyi tárca, s ha nem tetszik, le lehet húzni a rolót. 
Minden polgármester agyában kitörölhetetlen nyomot hagyott a 2016 februári, „Hatékony helyi közigazgatás” címet viselő, szerző nélküli háttértanulmány, amely a kétezer fő alatti kistelepülések hivatalait egyszerűen meg akarta szüntetni. Az ASP rendszer körüli mostani botrány és minden késlekedés alapot is szolgáltathat a döntéshozóknak a lépéshez. S akkor megnyugodva hátradőlhet a Főfőfő Hivatalnok: a csórók nem mehetnek majd panaszra sehová.
2019.03.22 09:00
Frissítve: 2019.03.22 09:23

Hűlt testvériség

Nincs kényelmesebb megoldás, mint közhellyel kezdeni egy írást – a start ugyan lapos, cserébe viszont nem terheli sem az olvasó asszociációs képességeit, sem a szerző szürkeállományát. Csábító lenne azzal nyitni – lengyel témáról lévén szó – miszerint: „Lengyel, magyar, két testvér, együtt iszik, együtt harcol”. (Eredetiben: Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.) Mondom, csábító lenne, de nem lehet. A közhely kimúlt. Legfeljebb protokoll-eseményeken recitálják, vagy vodka-túlnyomás esetén – elismerésképp, ha egy magyar lengyelül szólal meg, a nyelven, amelyben több mint 60 százalék a rendhagyó formulák aránya.
A korábban rongyosra citált mondás sírját Putyin (orosz elnök) ásta meg, és Orbán (magyar miniszterelnök) temette el. A pacalleveses ember a Novy Sviaton, a tar taxis úton a reptér felé, és a galambősz teremőr-néni a zsidó múzeumban elszánt arccal magyarázza, hogy az oroszokkal nem, nem, soha. Mert azok még a második világháború poklában is a legrosszabbak voltak. A felhúzott szemöldökre, illetve az „És a németek?” közbevetésre csak legyintés a válasz, meg a megfoghatatlan mondás, hogy „azok legalább úriemberek voltak”.
A megjegyzésre, hogy azért az orosz-ellenességet felülírja a két jobboldali rezsim közös érdeke, egyaránt kerekedik a pacalos és a taxis szeme (előbbi a lengyel kormánypárt, a PIS szavazója, az utóbbi a „polák Jobbik”, a KORWIN szimpatiánsa). „Jobb-ol-da-li?” – tagolja a személyfuvarozó kisiparos. „Posztkommunista! Állampárti!” – vágja oda dühösen.
„Akkor miért szekundált Orbán Viktornak március 15-én Budapesten a lengyel kormányfő?”. „Az politika, nem barátság” – mosolyognak. És kétségtelen: esti hírműsoraikban a lengyel tévék szót sem vesztegettek arra, hogy Mateusz Morawiecki Orbánnal parolázott a magyarok nemzeti ünnepén.
2019.03.22 09:00
Frissítve: 2019.03.22 09:24