A Puzsér-kórterem

Na, nézzük csak, mit is ad Csehov Ragin doktor szájába. Igen, megvan: „Milyen kár, milyen nagy kár (…), hogy városunkban nincsen olyan ember, aki tudna és szeretne okosan és érdekesen beszélgetni. Micsoda óriási veszteséget jelent ez a mi számunkra. Még az úgynevezett értelmiség sem emelkedik a hétköznapi banalitás fölé (…). Igaz, vannak könyveink, de a könyv sem pótolja az élőbeszédet, az eszmecserét.”

De az elkeseredett orvos mégiscsak talál magának igazi beszélgetőpartnert: az elmebetegek között, a 6-os számú kórteremben. A férfi szorongásaitól háborodott meg, még egészségesen azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy „hangosan, tűzzel beszélt, sohasem másként, mint izgatottan és felháborodottan”. Sehogy se viselte, hogy az őt körülvevő emberekből „hiányzik minden magasabbrendű érdeklődés”, hogy „a gonoszok jóllakottan, rendes ruhában járnak, a becsületesek pedig hulladékkal táplálkoznak”. Egyre csak rezgett belőle, hogy „a társadalomnak öntudatra kellene ébrednie, és el kellene borzadnia önmagától.” Ragint se kímélte, leszólta könyvízű, az igazi szenvedélyt nem ismerő filozofálgatását. Ám a doktor az ő társaságában tudta végre teljesebb, szabad szellemiségben ringó embernek érezni magát. És szépen hozzáőrült.

Sajnos, ez a történet sem vesztette el megindító bánatfényét az utóbbi száz évben. Ugyanazt érezhetjük ma is, amit Ragin, talán sokkal többen, mint gondolnánk. Nincs kivel beszélgetni. Vagy nincs mikor. Vagy isten tudja, miért, de nem jön össze az a beszélgetés. Pedig a mi városunk nincs kétszáz versztára a vasútállomástól. Ellenkezőleg, ide eljut minden, be vagyunk kapcsolva a világhálóba. De csak ülünk az izzadt hírek, kommentek, Facebook-üzenetek kánikulájában: mohó tompaság, hűsítő, youtube sztáros gagyizuhany. Amit engednek, mindent megtudhatunk, fölösleges bármire is gondolni, bármit kiokoskodni. Hiába jövünk össze dumálni kispolgári tisztességgel barátok, társaságok, kicsik vagyunk hozzá ketten, hárman, tízen is, legyen bár az asztalunkon kávé, kóla, sör. Nem merünk elindulni saját fejünk után nagy talányok felé.

Mit csinálhat hát az ember? Megpróbálja ezt az igényét is a médiával pótolni. Beszélgetős műsorokat kukkol. Beül a székbe a tévé vagy a pécé elé, az ital és a nasi már oda van készítve, a képernyőn megjelennek az ismerősök, és mehet a duma. Kellemes, olykor hasznos, de ez se okoz igazi örömet. A műsorvezető többnyire csak kérdez, a vendégek meg a tutit próbálják mondani.

Efféle pótlék volt sokáig a Szabadfogás is a Hír TV-én. Megcsámcsogtak benne pár közéleti-politikai aktualitást, a balosabbak hozták a balt, a jobbosabbak a jobbot. Mindenki úgy, ahogy tőle elvárható. Aztán jobbközépen bepottyant a műsorba Puzsér Róbert. A hazai média szórakoztatóan morgóra hangolt őrültje, akit azonban narcisztikus egzaltáltsága miatt inkább kerülni igyekszik a józan, intelligens kispolgár. Így felsóhajtott, na, vége ennek a kedvesen pengéző kis csevejnek, kapcsolhatunk máshova.

Én azért adtam még egy esélyt. És lassan észrevettem, hogy mindig Puzsér megszólalására várok. Mert egyedül nála nem sejtettem, mit fog mondani, mi kerekedik ki keserűen önhitt dühvel tekergő szavaiból. Majd azon kaptam magam, hogy hangosan vitatkozni kezdek vele, vagy bólogatva továbbfűzöm a gondolatát. A beszélgetőpartnerem lett.

Ezután már követtem hétről-hétre saját műsorába, a Sznobjektívbe, amelyben top 10-es listákat állít össze kulturális és közéleti témák mentén egy-egy vendége közreműködésével. Majd jött a mazsolázás az interneten korábbi rádió- és tévéműsoraiból, társalgós rendezvény-sorozataiból (Szélsőközép, Önkényes mérvadó, Aranylövés, Apu azért iszik, mert te sírsz). Külön öröm volt, hogy közben nem futott végig rajtam semmiféle rajongás, nem éreztem, hogy valakinek a bűvkörébe kerülök. Csak annyit, hogy ez az, ez az, ami hiányzott!

Az igazi beszélgetés, amely a pillanatban születik, és nagyrészt a pillanatnak szól. Amely nem tudást közvetít, hanem tudásra épül. Onnan rugaszkodik el, ki tudja, merre, eltévedve az érvek hálójában, utat törve a bölcs tudatlanság felé. Itt bármit szabadon fel lehet vetni, mondhatjuk bátran, ami agyunkat, szívünket nyomja, fogalmazhatunk keményen kategorikusan, mert minden kijelentésünk vélemény marad. Vélekedés, de markáns, őszinteségben fogant. Ostobaság vagy okosság, cáfolható, továbbgondolható, elillanó, felejthető vagy továbblebegő.

Ezt az értelmetlenül pimasz szellemi kalandozást, világformálást ma egyedül Puzsér képviseli a hazai médiában. Az ő adásai, fellépései igazi beszélgető műsorok. És főleg ő tud bennük a szabad gondolatrezgés hullámhosszán maradni. Vendégei, legyenek bár hasonlóan független töprengők, mint Gulyás Márton vagy Czeglédi Zoltán, inkább korrigálják, ismeretekkel támasztják, szabatosítják érvhajszolásban fogant kijelentéseit. De Puzsért nehéz visszafogni. Ő csak mondja, ami jön belőle. Például egy olyan ötlet, hogy a politikusok ne mutogassák magukat, ne szónokoljanak, hanem írják le pár mondatban, mit akarnak csinálni, abból lehetne helyesen megítélni őket

Sokszor az elviselhetetlenségig izzítja magát, máskor tetszelgően provokatív. Ám nem öncélúan. Nagy megdöbbenést, sokaknál egyenesen visszatetszést váltott ki például, amikor ismertette az általa 10 legjobbnak vélt magyar film listáját – Jancsó-mű és a Saul fia nélkül. Csakhogy egy beszélgetésben megengedhető az elrugaszkodás a kánontól. Főleg, ha világos szemléletet tükröz. Három Fábri-film beemelése a Mephisto, a Szindbád és az Eldorádó mellé, elköteleződést jelez a mindannyiunkat érintő társadalmi-erkölcsi témák iránt.

Inkább megbélyegzésekbe torkolló, moralizáló kirohanásait nem kedvelem. Ilyenkor ordítunk egymással. De aztán folynak tovább az őrült beszélgetések, nagy ostobaságokkal, izgalmas felvetésekkel, igaznak tűnő felismerésekkel. Szellemi felszabadulás belépni Puzsér kórtermébe. Persze azért Csehovot sem árt olvasni.