Marosán György: A Murphy- és a Moore-törvény között

Az Amazonason építendő vízi-erőműveket nemrég még az emberi ész diadalaként - a fenntartható növekedés feltételeiként - ünnepeltük. A legújabb kutatások kiderítették: a vízi-erőművek kaszkádszerű sora, ahelyett, hogy csökkentené, inkább növeli a környezet-terhelést. Az egész világot megrázta nemrég egy londoni toronyház 79 áldozatot követelő leégése. A sokemeletes épületeket - fél évszázada - a nagyvárosok lakás-problémái ideális megoldásának gondolták. A mérnök megálmodták, az építészek megtervezték, a politikusok pedig - újraválasztásukra gondolva - közösségi programmá emelték ezeket a fantasztikus alkotásokat. Ám mind gyakrabban szembesültünk azzal, hogy az emberi ész csodái szinte vonzzák a nem-szándékolt következmények előidézte katasztrófákat. Mintha minden – első pillantásra - szakmailag megalapozott és a közösség bölcsességét hirdető gigaprogram a Murphy-törvény - „ami elromolhat, az el is romlik” - hatálya alá esne. De, miért?

A világot egykor gépként képzelte el az ember. Az élőlények, a társadalom, és a természet maga is tengelyek, csavarok, fogaskerekek összekapcsolódó, kiszámíthatóan működő szerkezetei voltak. A válságok és a válaszutak labirintusában az eligazodáshoz a közösségek a hagyományok „iránytűjét” használták, s az többnyire elegendőnek látszott. Ám kiderült: a világ mégsem óramű, inkább organizmus. A természet és benne minden élőlény, csövecskék bonyolult hálózatával összekötött szervekből áll, amelyben különös folyadékok áramlanak, és ez működteti a lényeket. Az organizmus-modell nemcsak a biológiai jelenségek leírására, hanem a társadalom megértésére is használhatónak bizonyult. Sőt, még az egészen más törvényeknek engedelmeskedő gazdaság működésének értelmezésére is alkalmasnak látszott. Ám az ősök tanácsait, a vallás útmutatását és a hatalmasok utasításait fokozatosan a tudomány tekintélye váltotta fel. Így amikor a társadalom egy sokakat érintő problémával szembesült, azt mérlegelte: mit ajánl az adott kérdésben leginkább járatos tudomány?

Az idők múlásával – épp az ember által mozgásba hozott erők hatására - a világ egyre bonyolultabb lett. Az előbukkanó problémák megoldása elválaszthatatlanul összekapcsolódó feladatok sokaságának végrehajtását és összehangolását követelte meg. A döntések többnyire egy bonyolult rendszerben idéztek elő változást, amelynek működése nem volt visszavezethető elemeinek mozgására. Vagyis a rendszer egészének viselkedése nem volt előre jelezhető az alkotórészek viselkedéséből. A komplex rendszerek tehát – J. Forrester szavaival - anti-intuitív, a hétköznapi logikával ellentétes viselkedést mutattak. Vagyis, az emberi beavatkozás egyre többször vezetett a szándékolttól eltérő következményekre. Nélkülözhetetlenné vált a rendszer-tulajdonságok és a nem-szándékolt következmények (unintended consequences) elemzése.

A 21. századba átlépve - a minden ember és minden eszköz között szoros kapcsolatot létesítő internet létrejöttével – azonban még a hagyományos rendszerdinamika is megbicsaklott. A világ leírására - a gépezet, az organizmus, majd a rendszer-metafora után – ökoszisztéma hasonlat vált elfogadottá. Az ökoszisztéma - eredetileg - az élőlények és az élettelen természet valamennyi apró részletét összefűző, minden viszonyát átszövő, elszakíthatatlan kapcsolatok rendszerét fejezte ki. Világunk ökoszisztémaként való jellemzése arra utal: minden elemi rész szorosan összefügg az áttekinthetetlen bonyolultságú rendszer távoli elemeivel, és viselkedését olyan funkciók is befolyásolják, amelyektől addig nem függött. Ennek hatására a mind bonyolultabbá váló rendszerek optimális állapotát fenntartani rendeltetett eszközök és mechanizmusok szabályozóképessége rendre elmaradt a válságok mértékétől. Ez pedig a zavarok növekedésére, végül pedig rendszerválságok kirobbanására vezetett.

Ezt a helyzetet, végső soron, a Moore-törvény - Gordon Moore, az Intel mérnöke által több évtizede felismert szabály - idézte elő. Ez a tapasztalatokon alapuló törvény azt mondja ki: a számítógépek lelkét jelentő processzorok aktív elemeinek száma 18 hónaponként megkétszereződik. Ez vezetett arra, hogy a számítógép teljesítménye és „intelligenciája” is ezzel arányosan nő. A Moore-törvény teremtette meg az alapját a számítógépek egymást követő generációnak, és az interneten alapuló globális kommunikációnak. Napjainkra pedig már nemcsak az emberiség minden tagját fűzi össze elszakíthatatlan kapcsolat, a megvalósulás útján van az általunk teremtett eszközöket összekötő internet (Internet of Things). Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag minden földi létező – személyek, szervezetek, közösségek, eszközök és rendszerek - között ún. hiperkonnektivitásként jellemzett kapcsolat jött létre.

A korábban egymástól függetlenül működő, és függetlenségüket magas és erős kerítésekkel – szögesdróttal és „tűzfallal” - is védő szuverén államok, vállalatok és műszaki rendszerek egykori autonómiája véget ért. A határok áteresztővé váltak, a belső részek szabadságot nyertek a külső kapcsolataik alakításában. Ennek következtében a kölcsönható dolgok egykori önállósága megszűnt, és létrejött az általános kölcsönös függőség. Ezt a helyzetet világítja meg az ökoszisztéma fogalma, amelynek súlyos következményeivel szembesülünk nap mint nap: minél kevésbé értjük egy bonyolult rendszer működését, annál inkább számíthatunk a nem-szándékolt hatások előidézte katasztrófákra. Ennek a ténynek pedig baljós az üzenete: amíg a tudomány nem alkotja meg a világ valóságos komplexitását leírni képes modelleket - és amíg a politikusok nem vetik alá magukat ezeknek - szükségszerűen következnek be a pénzügyi rendszerben, a föld ökológiai rendszerében, és a létrehozott gigaberuházások működésében előrejelezhetetlen válságok.

Napjaink problémáit tehát - bár keletkezésükben közrejátszik a rosszindulat és az ostobaság is - az áttekinthetetlen komplexitású rendszer maga kelti. Így, még jószándék esetén is nehezen kezelhető krízisek keletkezhetnek. Erre a vészjósló helyzetre utal a Murphy- és Moore-törvény között őrlődő emberiség metaforája. A magunk teremtette technológia - pillanatnyilag - „túlnőtt” képességünkön, hogy kézben tudjuk tartani. Goethe bűvészinasának helyzetébe csöppentünk: mozgásba tudunk hozni csodálatos dolgokat, de képtelenek vagyunk leállítani azokat. Miközben tehát gigantikus erők birtokába jutottunk, saját sorsunk irányítására képtelenné váltunk. A rendszerszintű ismeretek hiánya rendre a zavarok lavinaszerű tovaterjedésére vezet. Világunk sebezhető és törékeny: bele van programozva fenyegető katasztrófák keletkezése. Ahhoz azonban, hogy ezt a helyzetet a társadalmak vagy akár az emberiség „megússza” – gondoljunk Trump döntésére a globális felmelegedésről vagy a populisták „azt teszem, amit éppen jónak látok” lépéseire – a helyzet tudományos megértésére, több józan megfontoltságra és más közösségek iránti empátiára volna szükség. Ám még ez is kevés: van még három – a korábbi tapasztalatoknak ellentmondó – új követelmény.

1. Annak elismerése, hogy a világ a precedens nélküli állapot korszakába lépett. Az ősök bevált tanácsai tévútra vezetnek, a régi modellek megtévesztenek, a hagyományos elméletek nem alkalmazhatók tovább. Ilyen helyzetekben ragaszkodni a hagyományokhoz, halálos veszélyt idézhet elő. Ehelyett a társadalom minden szintjén a kísérletezés kínál kivezető utat. Az egyéneket és a közösségeket is ösztönözni kell, próbálkozzanak, és – hangozzon ez bármilyen különösnek - jutalmazni kell a kudarcot. Nem a kudarcok minden áron való elkerülése, hanem az azokból való tanulás a siker útja. Nem az a baj, ha hibázol, hanem az, ha ezt nem ismered fel, vagy letagadod.

2. A komplexitás növekedése miatt változnia kell a közösségi döntéshozatal módjának. Az emberiség előtt álló problémák óriási méretű - a társadalmak között és a társadalmakon belül -, szorosan koordinált programok és giga-projektek megvalósítását igénylik. (Gondoljunk a mi paksi beruházásunkra, a menekült-problémára, vagy amerikai pénzügyi rendszert szabályozó Dodd-Frank törvényre.) Ellentétben azonban a korábbiakkal, nincs egyetlen tudomány, amely kizárólagos jogot formálhatna a kínálkozó megoldások megítélésére. Vagyis - a politikusok által hagyományosan preferált - jogászok, közgazdászok és mérnökök mellett, antropológusok és környezettudósok, szociológusok és pszichológusok, hálózat-, és komplexitás-kutató szakemberek egyenrangú közreműködése is elkerülhetetlen.

3. Elkerülhetetlen a politikai váltógazdaság logikájának újragondolása. Megszoktuk, hogy a társadalom problémáit a választásokon hatalomra kerülő párt a – többiekét „felülíró” – saját morális értékeinek és politikai ideológiájának „irányvonalát” követő terápiával kezeli. Tudomásul vettük: az eltérő világnézeti irányultságból különböző döntési változatok következhetnek, de a választási győzelem feljogosít egy meghatározott nézőpont érvényesítésére. Ám a komplexitás növekedése miatt a gyógymód – gondoljunk csak a rák terápiájára – maga is elkerülhetetlenül komplex. A döntés-előkészítés során előbukkanó konzervatív, liberális és szociáldemokrata, vagy éppen jobboldali illetve baloldali, esetleg „zöld” terápia-változatok csak javaslatok. A 21. század ökoszisztémaként leírható világában működőképes és hatékony megoldást csak a valamennyi érték szemszögét egyesítő - a mellékhatásokra és a nem-szándékolt következményekre is tekintettel levő – politikai kompromisszum kínálhat. Egyetlen párt vagy mozgalom választási sikere sem ad jogot a „győztes mindent visz” stratégia alkalmazására. A parlamenti többség nem igényelheti az erőforrásokhoz való egyedüli hozzáférést és a kizárólagos döntést. A döntések meghozatalához és megvalósításához a kisebbségben maradtak értékei – a győztesekéhez hasonlóan – nélkülözhetetlenek. A jövőt csak a politikai morális értékek – az egyenlőség, a szabadság, a testvériség és a fenntarthatóság – folyamatosan megteremtett egyensúlyára lehet alapozni.