Izrael-piruett - Budapestről

Publikálás dátuma
2017.09.09 09:45
ZAVARBAN A STADIONAVATÓN - Csak az Orbán beszédét kísérő füttyszóról számolt be a balliberális média. FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
Fotó: /

Thomas Mann „Lujzi” című novellája egy Christian Jacoby nevű jóérzésű, kövér ügyvéd szívszorító vergődését követi, akit a véletlenül az ölébe hullott, szép és fiatal, de tőle oly idegen felesége rábeszél, hogy egy estélyen öltözzön táncosnői ruhába, s lépjen színpadra, amit hosszas tusakodás után megtesz. Ilyen viszolyogtató érzéseket keltenek György Péter nyilvános pukedlizései zsidó származásának örvénye körül – sajnos nem először, de katarzis nélkül. Szívfacsaró látvány, azon túl, hogy az effajta közszereplés a közönséget teszi kollektív Christian Jacobyvá, amely a vergődéses produkciót cinkosan megtapsolja, vagy kénytelen - egyfajta szintén tragikus téves csoport- vagy érdekközösség hiedelme okán - elviseli.

A szereptévesztésbe delejeződött primadonna „Az Izrael-tabu” (Népszava/Szép Szó, 2017. aug. 19.) című cikke az izraeli miniszterelnök látogatása kapcsán mondja fel a közelgő magyar parlamenti választások ellenzéki mantráit: a magyar kormányfő szavazatot vásárol erdélyi magyaroktól, cigányoktól, kikacsintóan antiszemita, és velejéig antidemokratikus, különösen, amikor az ultraortodox zsidók előtt ígér küzdelmet az antiszemitizmus ellen, a náluknál jóval számosabb és begyökerezettebb zsidó neológia rovására. Mindez a Kádár-rendszer, Trianon, a holokauszt pas de deux-ivel körüllejtve, ahol a személyes motívum, hogy édesanyja Izraelbe (Palesztinába?) távozott hetvenvalahány év előtti kártyapartnerét felkutatná.

Táncikálásában Heisler András a Mazsihisz (a neológ zsidóság) vezetője a hős, aki végre (az 1967-től 2017-ig tartó kártékony intervallum után) lerántja a leplet az izraeli közméltóságról: áruló. Ugyanis az izraeli miniszterelnök, hirtelen felindulásból vagy politikai megfontolásból elárulta a magyar zsidóságot. (Anélkül, hogy megnevezné, hogy miben rejlik a hőstett, valamint a csúnya cselekedet – legyen ez evidens, hiszen ő mondja. De mégis furcsa, hiszen így nem lehet megcáfolni.)

Előrebocsátom, legitimnek, sőt kívánatosnak tartom a magyar viszonyok és a jelenlegi politikai konstellációk akár megsemmisítő bírálatát. S talán még - bár viszolyogva - a Móricka perspektívát is, hogy a választások közeledtével „mindenről az jut eszébe”.

De. Mi köze ehhez Izraelnek és miniszterelnökének? S ami végzetesebb: miért kell folyamatosan füllenteni és végletekig ignoránsnak lenni e diskurzusban - mert az csak az ügyet (s bizony a médiumait is) hitelteleníti. Ugyanis – hol kezdjük? – nem igaz, hogy 1967-től 2017-ig nem lehetett írni, széleskörűen és mélyen az izraeli társadalmi és politikai valóságról. Gy. P. saját példája is csattanós ellenbizonyíték.: Kardos G. György (mesterem, legyen áldott az emléke) trilógiáját a Kádár-korszakban írta Magyarországon, ott és akkor hatott. Már a Kádár-korszakban jelent meg izraeli írónak épp az arab-izraeli viszonyt központba állító regénye: A. B. Jehosua Szerelmesek (1987). 1967 és 2017 között jelent meg magyarul az izraeli prózairodalom java; Ámosz Oz, Jehosua, David Grossmann regényei. Őket elkerülték a posztmodern és a szövegirodalom áramlatai, s ezért az izraeli társadalom – s benne az arabokkal való együttélés – problémáival foglalkoznak, realista megközelítésben. Garantáltan baloldaliak, s ebből a világnézetből bírálják a közeget, amelyben élnek. (Mindhárman jártak Magyarországon, nem csekély nyilvánosságtól kísérve.) Ugyanis Izrael – ezt a példát érdemes megszívlelni – kormányzatoktól függetlenül elismeri a művészetek autonómiáját, sőt, természetes dialektikáját. Ott természetes, hogy az igaz (tehát esztétikailag is érvényes), vagy mainstream művészet baloldali, mert a „Legyen” (Sollen) elvárású hozzáálláson alapszik, ellentétben a konzervatív „Van” (Sein) felfogással, ami inkább a politikában kamatozik. Hasonló a helyzet az irodalommal együtt mozgó izraeli filmekkel, amelyek a rendszerváltozás után tömegével kerültek magyar mozikba. Budapesten évről évre rendeznek zsidó és izraeli filmfesztivált is; itt szintén visszaüt a példa, hiszen ezek egyikén láthattuk a Gett (Válólevél) című alkotást.

Hasonló a helyzet a „másik oldalról” is. Az igaz, hogy a Kádár-rendszerben nem születhettek magyar részről igaz, s eredeti tapasztalatokon nyugvó tudósítások Izraelről a nagy nyilvánosságban. Azonban a rendszerváltás után annál inkább. A sokéves hiátust mohón bepótlandó, riportok, naplók, interjúk, tévéfilmek tucatjai készültek, a Rádió és az MTI héberül tudó, az ország történelmével, politikai viszonyaival tisztában lévő tudósítókat alkalmazott. S az akkor még szocialista-liberális túlsúlyú nyomtatott sajtó járt ebben az élen. (Jómagam a Népszabadságnak „tudósítottam” 1990-ben az öbölháborút, majd a következő évben a Jichak Rabin vezette baloldal visszatérését az ország irányításába – s vele az oslói egyezség lehetőségéhez -, a dolog természeténél fogva a „palesztin kérdést” nem mellőzve. S amint az izraeli-jordániai határon átugorhattam Petrát megnézni, lelkesedésemben ki is adtam Simon Peresz Az új Közel-Kelet című, oly tragikus víziónak minősült könyvét (1995) megfejelve egy személyes Peresz-interjúval és a norvég külügyminiszternek a norvég kiadáshoz írt előszavával – igaz, fájdalmamra a szocialista-liberális médiumok cenzúrával fölérő csendjétől övezve. A Népszava külpolitikai újságírója, Kepecs Ferenc is tekintélyes tudás alapján tájékoztatott évtizedeken át az izraeli politikáról, s megtanult héberül is. Tatár György Izrael - tájkép csata közben (Osiris, 2000) című kitűnő, filozófiai emelkedettségű könyve, s a körülötte gyűrűző diskurzus nem elégítette ki intellektuálisan Gy. P.-t?)

Ha már szóba került „a lehetetlen helyzetbe hozott” hitközség, s az akkor még Országos Rabbiképző, meg kell említeni, hogy az „Ahavat Israel” (Izrael szeretete) vallási (erkölcsi) parancsai nyomán elöl-jártak a kapcsolatok helyreállításában. (Scheiber Sándor egyetlen pillanatra sem szakította meg izraeli kollégáival a személyes és tudományos érintkezést.) Izraeli szakemberek hozták létre a tanintézményben a szociális képzést, ami ma is Izraelben képzett vezető keze alatt működik. Nem kevés ember hídteremtő munkájának pökhendi kiradírozását – még ha bátorságáért kalapot is kell emelni – a leghatározottabban vissza kell utasítani!

De Gy. P. ennél is magasabbra srófolja a tétet. Azt állítja, Orbán Viktor a valóban autentitás- és legitimációhiányos ultraortodoxok (valójában Chabad – egy sikeres, a „mindennapi életre” nyitottabb haszid nemzetközi zsidó szervezet) hazai képviselői előtt nyilvánította ki együttműködését az antiszemitizmus visszaverésével kapcsolatban. Holott a Netanjahu-vizit hazai zsidósággal kapcsolatos valamennyi mozzanata ország-világ szeme láttára a neológ zsidóság intézményeinek keretében zajlott. Nem telt el annyi idő, hogy ez kihulljon az emlékezetből és „fake news” legyen belőle.

S – itt már ezt a szót kell használni – hazugsággal ér fel a Netanjahu-Orbán találkozó kapcsán kihagyni, hogy Orbán ebből az alkalomból olyasmit mondott ki, amit 73 éve senki. Hogy Magyarország (nem az élemedett korú és képességű Horthy) „bűnt követett el, hogy nem védte meg zsidó állampolgárait.” Nem határolta le kicsinyesen a bűnösöket elkövetőkre, s cinkosan vagy közömbösen eltűrőkre, s nem határolta le időben sem a bűnt. Nem ismerhetem a magyar miniszterelnök e nyilatkozathoz vezető megfontolásait, de ha a meghatározó nyilatkozat elhangzott, nem lehet úgy tenni, mintha nem történt volna meg. Mert ha ezt ekkor és akkor nem mondta volna, akkor mást sem mondott volna ekkor és akkor. A médiumoknak a szenvtelen és nem a szelektív tájékoztatás a kötelessége. S ez alól nem ment fel – ellenkezőleg –, ha a másik oldal ún. sajtója így tesz, mert ahhoz hasonulni végzetes öngyilkosság. (Teljesen kiábrándultam a balliberális médiából, amikor Orbánnak az MTK pályán – nem kaftánosok ültek a lelátókon – elmondott, a zsidóság szerepére, s a holokausztban elszenvedett veszteségeire emlékező szép szavai kapcsán csak a beszédet kísérő, kulturálatlan füttyről számolt be. Azért közöltem le a Múlt és Jövő-ben a teljes szöveget, vállalva néhány előfizetés visszamondását, hogy a történelem számára fennmaradjon.)

A pszichológia eszközeivel föltárandó jelenség a heves vágy, „jog” Izrael bírálatára. Zsidók és nem zsidók – sőt, "szerepüket formáló nyilvános zsidók"(?) - részéről egyaránt. Ez a vágyteljesítés összetett legitimitást igényel. Tárgyi tudást, amihez hozzátartozik a héber nyelv valamely szintű ismerete és a terepen való elmélyült tájékozódás, ami minden véleményformálás alapja. A bírálatnak e permanensen „lángoktól ölelt kis országról" még két erkölcsi megfontolással kell/illik számolnia. Léte ugyanis a zsidókkal szembeni európai üldözések sorozatának, leginkább a holokausztnak köszönhető. Szemforgató a „palesztin kérdést” kisebbségi politikának tételezni – mert ez a muszlim világ bonyolult modernizációs és nagyhatalmi problémájának a kifejeződése. (Egyébként nincs utódállami magyar kisebbség, amely oly kiterjedt politikai, kulturális és egzisztenciális jogokkal rendelkezne, mint az izraeli arabok.) Izrael háborúban áll az őt elpusztítani törekvő muszlim világgal, s az első még palesztinai zsidó telepek létesítése óta hasonló, sok tízezer áldozattal járó terrortámadásoknak van kitéve, mint amilyenek most ütötték fel a fejüket Európában. Ennek fényében erkölcsi kérdés kívülről bírálgatni, hogy mi ott a helyes politikai, katonai, vagy kulturális tennivaló. David Grossmann a fiát vesztette el a legutóbbi libanoni háborúban, amelyet ellenzett. Ő fájdalmasan megfizette, hogy egy markáns, a mai Izraelben jelentős, de mégis kisebbségi véleményt képviseljen. A budapesti piruettezőnél azonban ez gyáva és (ön)antiszemita felhangú gesztus. (Heller Ágnes A „zsidókérdés” megoldhatatlansága. avagy Mért születtem hébernek, mért nem inkább négernek? (2004) című művében mutatja be az antiszemitizmus baloldali ágának eredetét és továbbélését a mai diskurzusban.)

A mai Izraelnek Kádárhoz, Trianonhoz nincs köze, fölösleges és alantas belekeverni. A magyarokat és magyar zsidókat egyaránt terhelő örökség nem hatalmaz fel senkit arra, hogy a tanulmányozatlan és ennélfogva megemésztetlen történelem visszaöklendezésével mérgezze a közeget, amely most jövője sorsfordító küszöbére érkezett.

2017.09.09 09:45

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10