Izrael-piruett - Budapestről

Publikálás dátuma
2017.09.09 09:45
ZAVARBAN A STADIONAVATÓN - Csak az Orbán beszédét kísérő füttyszóról számolt be a balliberális média. FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
Fotó: /

Thomas Mann „Lujzi” című novellája egy Christian Jacoby nevű jóérzésű, kövér ügyvéd szívszorító vergődését követi, akit a véletlenül az ölébe hullott, szép és fiatal, de tőle oly idegen felesége rábeszél, hogy egy estélyen öltözzön táncosnői ruhába, s lépjen színpadra, amit hosszas tusakodás után megtesz. Ilyen viszolyogtató érzéseket keltenek György Péter nyilvános pukedlizései zsidó származásának örvénye körül – sajnos nem először, de katarzis nélkül. Szívfacsaró látvány, azon túl, hogy az effajta közszereplés a közönséget teszi kollektív Christian Jacobyvá, amely a vergődéses produkciót cinkosan megtapsolja, vagy kénytelen - egyfajta szintén tragikus téves csoport- vagy érdekközösség hiedelme okán - elviseli.

A szereptévesztésbe delejeződött primadonna „Az Izrael-tabu” (Népszava/Szép Szó, 2017. aug. 19.) című cikke az izraeli miniszterelnök látogatása kapcsán mondja fel a közelgő magyar parlamenti választások ellenzéki mantráit: a magyar kormányfő szavazatot vásárol erdélyi magyaroktól, cigányoktól, kikacsintóan antiszemita, és velejéig antidemokratikus, különösen, amikor az ultraortodox zsidók előtt ígér küzdelmet az antiszemitizmus ellen, a náluknál jóval számosabb és begyökerezettebb zsidó neológia rovására. Mindez a Kádár-rendszer, Trianon, a holokauszt pas de deux-ivel körüllejtve, ahol a személyes motívum, hogy édesanyja Izraelbe (Palesztinába?) távozott hetvenvalahány év előtti kártyapartnerét felkutatná.

Táncikálásában Heisler András a Mazsihisz (a neológ zsidóság) vezetője a hős, aki végre (az 1967-től 2017-ig tartó kártékony intervallum után) lerántja a leplet az izraeli közméltóságról: áruló. Ugyanis az izraeli miniszterelnök, hirtelen felindulásból vagy politikai megfontolásból elárulta a magyar zsidóságot. (Anélkül, hogy megnevezné, hogy miben rejlik a hőstett, valamint a csúnya cselekedet – legyen ez evidens, hiszen ő mondja. De mégis furcsa, hiszen így nem lehet megcáfolni.)

Előrebocsátom, legitimnek, sőt kívánatosnak tartom a magyar viszonyok és a jelenlegi politikai konstellációk akár megsemmisítő bírálatát. S talán még - bár viszolyogva - a Móricka perspektívát is, hogy a választások közeledtével „mindenről az jut eszébe”.

De. Mi köze ehhez Izraelnek és miniszterelnökének? S ami végzetesebb: miért kell folyamatosan füllenteni és végletekig ignoránsnak lenni e diskurzusban - mert az csak az ügyet (s bizony a médiumait is) hitelteleníti. Ugyanis – hol kezdjük? – nem igaz, hogy 1967-től 2017-ig nem lehetett írni, széleskörűen és mélyen az izraeli társadalmi és politikai valóságról. Gy. P. saját példája is csattanós ellenbizonyíték.: Kardos G. György (mesterem, legyen áldott az emléke) trilógiáját a Kádár-korszakban írta Magyarországon, ott és akkor hatott. Már a Kádár-korszakban jelent meg izraeli írónak épp az arab-izraeli viszonyt központba állító regénye: A. B. Jehosua Szerelmesek (1987). 1967 és 2017 között jelent meg magyarul az izraeli prózairodalom java; Ámosz Oz, Jehosua, David Grossmann regényei. Őket elkerülték a posztmodern és a szövegirodalom áramlatai, s ezért az izraeli társadalom – s benne az arabokkal való együttélés – problémáival foglalkoznak, realista megközelítésben. Garantáltan baloldaliak, s ebből a világnézetből bírálják a közeget, amelyben élnek. (Mindhárman jártak Magyarországon, nem csekély nyilvánosságtól kísérve.) Ugyanis Izrael – ezt a példát érdemes megszívlelni – kormányzatoktól függetlenül elismeri a művészetek autonómiáját, sőt, természetes dialektikáját. Ott természetes, hogy az igaz (tehát esztétikailag is érvényes), vagy mainstream művészet baloldali, mert a „Legyen” (Sollen) elvárású hozzáálláson alapszik, ellentétben a konzervatív „Van” (Sein) felfogással, ami inkább a politikában kamatozik. Hasonló a helyzet az irodalommal együtt mozgó izraeli filmekkel, amelyek a rendszerváltozás után tömegével kerültek magyar mozikba. Budapesten évről évre rendeznek zsidó és izraeli filmfesztivált is; itt szintén visszaüt a példa, hiszen ezek egyikén láthattuk a Gett (Válólevél) című alkotást.

Hasonló a helyzet a „másik oldalról” is. Az igaz, hogy a Kádár-rendszerben nem születhettek magyar részről igaz, s eredeti tapasztalatokon nyugvó tudósítások Izraelről a nagy nyilvánosságban. Azonban a rendszerváltás után annál inkább. A sokéves hiátust mohón bepótlandó, riportok, naplók, interjúk, tévéfilmek tucatjai készültek, a Rádió és az MTI héberül tudó, az ország történelmével, politikai viszonyaival tisztában lévő tudósítókat alkalmazott. S az akkor még szocialista-liberális túlsúlyú nyomtatott sajtó járt ebben az élen. (Jómagam a Népszabadságnak „tudósítottam” 1990-ben az öbölháborút, majd a következő évben a Jichak Rabin vezette baloldal visszatérését az ország irányításába – s vele az oslói egyezség lehetőségéhez -, a dolog természeténél fogva a „palesztin kérdést” nem mellőzve. S amint az izraeli-jordániai határon átugorhattam Petrát megnézni, lelkesedésemben ki is adtam Simon Peresz Az új Közel-Kelet című, oly tragikus víziónak minősült könyvét (1995) megfejelve egy személyes Peresz-interjúval és a norvég külügyminiszternek a norvég kiadáshoz írt előszavával – igaz, fájdalmamra a szocialista-liberális médiumok cenzúrával fölérő csendjétől övezve. A Népszava külpolitikai újságírója, Kepecs Ferenc is tekintélyes tudás alapján tájékoztatott évtizedeken át az izraeli politikáról, s megtanult héberül is. Tatár György Izrael - tájkép csata közben (Osiris, 2000) című kitűnő, filozófiai emelkedettségű könyve, s a körülötte gyűrűző diskurzus nem elégítette ki intellektuálisan Gy. P.-t?)

Ha már szóba került „a lehetetlen helyzetbe hozott” hitközség, s az akkor még Országos Rabbiképző, meg kell említeni, hogy az „Ahavat Israel” (Izrael szeretete) vallási (erkölcsi) parancsai nyomán elöl-jártak a kapcsolatok helyreállításában. (Scheiber Sándor egyetlen pillanatra sem szakította meg izraeli kollégáival a személyes és tudományos érintkezést.) Izraeli szakemberek hozták létre a tanintézményben a szociális képzést, ami ma is Izraelben képzett vezető keze alatt működik. Nem kevés ember hídteremtő munkájának pökhendi kiradírozását – még ha bátorságáért kalapot is kell emelni – a leghatározottabban vissza kell utasítani!

De Gy. P. ennél is magasabbra srófolja a tétet. Azt állítja, Orbán Viktor a valóban autentitás- és legitimációhiányos ultraortodoxok (valójában Chabad – egy sikeres, a „mindennapi életre” nyitottabb haszid nemzetközi zsidó szervezet) hazai képviselői előtt nyilvánította ki együttműködését az antiszemitizmus visszaverésével kapcsolatban. Holott a Netanjahu-vizit hazai zsidósággal kapcsolatos valamennyi mozzanata ország-világ szeme láttára a neológ zsidóság intézményeinek keretében zajlott. Nem telt el annyi idő, hogy ez kihulljon az emlékezetből és „fake news” legyen belőle.

S – itt már ezt a szót kell használni – hazugsággal ér fel a Netanjahu-Orbán találkozó kapcsán kihagyni, hogy Orbán ebből az alkalomból olyasmit mondott ki, amit 73 éve senki. Hogy Magyarország (nem az élemedett korú és képességű Horthy) „bűnt követett el, hogy nem védte meg zsidó állampolgárait.” Nem határolta le kicsinyesen a bűnösöket elkövetőkre, s cinkosan vagy közömbösen eltűrőkre, s nem határolta le időben sem a bűnt. Nem ismerhetem a magyar miniszterelnök e nyilatkozathoz vezető megfontolásait, de ha a meghatározó nyilatkozat elhangzott, nem lehet úgy tenni, mintha nem történt volna meg. Mert ha ezt ekkor és akkor nem mondta volna, akkor mást sem mondott volna ekkor és akkor. A médiumoknak a szenvtelen és nem a szelektív tájékoztatás a kötelessége. S ez alól nem ment fel – ellenkezőleg –, ha a másik oldal ún. sajtója így tesz, mert ahhoz hasonulni végzetes öngyilkosság. (Teljesen kiábrándultam a balliberális médiából, amikor Orbánnak az MTK pályán – nem kaftánosok ültek a lelátókon – elmondott, a zsidóság szerepére, s a holokausztban elszenvedett veszteségeire emlékező szép szavai kapcsán csak a beszédet kísérő, kulturálatlan füttyről számolt be. Azért közöltem le a Múlt és Jövő-ben a teljes szöveget, vállalva néhány előfizetés visszamondását, hogy a történelem számára fennmaradjon.)

A pszichológia eszközeivel föltárandó jelenség a heves vágy, „jog” Izrael bírálatára. Zsidók és nem zsidók – sőt, "szerepüket formáló nyilvános zsidók"(?) - részéről egyaránt. Ez a vágyteljesítés összetett legitimitást igényel. Tárgyi tudást, amihez hozzátartozik a héber nyelv valamely szintű ismerete és a terepen való elmélyült tájékozódás, ami minden véleményformálás alapja. A bírálatnak e permanensen „lángoktól ölelt kis országról" még két erkölcsi megfontolással kell/illik számolnia. Léte ugyanis a zsidókkal szembeni európai üldözések sorozatának, leginkább a holokausztnak köszönhető. Szemforgató a „palesztin kérdést” kisebbségi politikának tételezni – mert ez a muszlim világ bonyolult modernizációs és nagyhatalmi problémájának a kifejeződése. (Egyébként nincs utódállami magyar kisebbség, amely oly kiterjedt politikai, kulturális és egzisztenciális jogokkal rendelkezne, mint az izraeli arabok.) Izrael háborúban áll az őt elpusztítani törekvő muszlim világgal, s az első még palesztinai zsidó telepek létesítése óta hasonló, sok tízezer áldozattal járó terrortámadásoknak van kitéve, mint amilyenek most ütötték fel a fejüket Európában. Ennek fényében erkölcsi kérdés kívülről bírálgatni, hogy mi ott a helyes politikai, katonai, vagy kulturális tennivaló. David Grossmann a fiát vesztette el a legutóbbi libanoni háborúban, amelyet ellenzett. Ő fájdalmasan megfizette, hogy egy markáns, a mai Izraelben jelentős, de mégis kisebbségi véleményt képviseljen. A budapesti piruettezőnél azonban ez gyáva és (ön)antiszemita felhangú gesztus. (Heller Ágnes A „zsidókérdés” megoldhatatlansága. avagy Mért születtem hébernek, mért nem inkább négernek? (2004) című művében mutatja be az antiszemitizmus baloldali ágának eredetét és továbbélését a mai diskurzusban.)

A mai Izraelnek Kádárhoz, Trianonhoz nincs köze, fölösleges és alantas belekeverni. A magyarokat és magyar zsidókat egyaránt terhelő örökség nem hatalmaz fel senkit arra, hogy a tanulmányozatlan és ennélfogva megemésztetlen történelem visszaöklendezésével mérgezze a közeget, amely most jövője sorsfordító küszöbére érkezett.

2017.09.09 09:45

Égető emlék – égető kérdések

Publikálás dátuma
2018.08.20 17:00
A szerző édesapja, Fraknói Vilmos és Frankel Leó
Fotó: Szentgyörgyi család archívuma/
”De hát mi voltaképpen rendes, keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak.”
Szentgyörgyiék! Szentgyörgyiééék!!! 1945 tavaszán nincs még nagy meleg, ezért a házmesterné hangja nehezen hatol át a frissen üvegezett, bezárt konyhaablakon. A három emelet mélységű udvar közepén áll a kövér asszony és kiált: "Zsuzsika, jöjjön le, magukat keresik!" Mellette egy idegen ember áll. Anyu nincs itthon, elutazott Temesvárra Nagyika testvéreihez élelemért, mert ott puskalövés se dördült és nekik, bár persze ők is zsidók, Romániában semmi bántódásuk nem esett. Nagyika gyakorlatilag teljesen vak, épp csak egy kis fényt lát (ma már tudom, szürke hályog volt a szemein, amit énnálam mostanság, egy-két éve, két tízperces műtéttel korrigáltak, no de akkor, a háború alatt és közvetlenül utána…). Pici öcsém, Gusztika még csak kétéves – tehát most én vagyok a családfő. Hiszen már nagylány vagyok, a jövő hónap végén tízéves leszek.
Leszaladok a három emeleten. Az udvar közepén álló férfi visszataszító. Nagy hasú, borzas szakállú, nem túl tiszta, sápadt öregember, félig katonai, félig vedlett civil ruhában, hátizsákkal.
- Zsuzsikám! Nem ismersz meg? Én vagyok apukád!
Az lehetetlen. Apu magas, karcsú, elegáns, a haja szőke és hullámos, az arca simára borotvált, és szép, nagyon szép.
- Zsuzsikám, nagyon beteg vagyok, segíts felmenni!
Apuval öröm volt sétálni vasárnaponként, míg készült otthon az ebéd, én fogtam a mutatóujját, néha felnéztem rá a magasba, ő mesélt, felelt a kérdéseimre, csuda okosan, mindent tudott. Az öregembernek hordónyi a hasa (később megtudtam, a keretlegények összerugdosták, eltört a mája, attól lett "hasvízkóros", hiába csapolták a folyadékot kilencszer is a kórházban), büdös is és rám nehezedik már a második emelet után. Nem csoda, hogy elfáradt, hiszen a 19—20. századforduló táján épült, egyébként nem is csúnya házban nincs lift, a szobák belmérete pedig jó négyméteres.
Nagyika rögtön ráismer a hangjáról: Imre, hát visszajöttél? Gusztika rettegve bújik mögém, Apám, szegény, a halálos ágyán is emlegeti, hogy a kisfia félt tőle. Vizet melegítek, ágyat húzok a rekamiéra a nagyszobában. Megtisztulva, megborotválkozva már tényleg hasonlít Apura, de az az iszonyú has! A szomszéd házban lakik egy orvos, elhívom. Kiküldenek a szobából, sokáig beszélnek. Amikor az orvos kijön, rám néz, felmér, majd nyilatkozik: Apádnak kórházba kell mennie. Itt a papír, menj holnap az elöljáróságra!
A hivatalokban meglepően jóindulatúak. Két napon belül meglesz a beutaló, de reggel megérkezik Anyu Temesvárról. A hozott ennivaló diadalmas öröme rettenetes sírásba fullad. Anyu egy nap alatt elintézi, hogy felvegyék Aput az egyik legjobb orvos, Dr. Szamek osztályára a Szent István kórházba. Tőlünk a Nagyvárad tér iszonyúan messze van, villamos még nem jár, hiszen alig múlt el a háború. Furcsa, de, egyáltalán nem emlékszem, hogyan vitték oda Aput. Nem emlékszem, hiszen azért mégiscsak kisgyerek voltam. Pár nap, vagy talán hét múlva aztán megindul a villamos közlekedés a rommá lőtt Budapesten, talán a körúton, istenem, micsoda mámoros örömünk volt!
Apu 1945. július 10-én délután négy órakor halt meg. Még benn voltunk nála Anyuval, de engem a nővér (irgalmas rendi apácák az ápolónők) szelíden kituszkol. "Menj haza, kislányom és imádkozz!" Még látom, Szentgyörgyi nagymama jön görbe lábain, nem sír, nem jajong, ez még rettenetesebb. Istenem, őt nem igazán szeretem, mindig idegen maradt nekem. Korán meg is halt, még abban az évben. Súlyos cukorbajos volt és nem jutott inzulinhoz. Anyu ott maradt végig. Végig. Apu, a racionális, a nagyon okos, a fölényes, gunyoros, felvette a halotti szentséget. Azt mondta Anyu, megbékélve halt meg. Nagyon-nagyon sokáig nem tudtam megbocsátani a nővéreknek, hogy visszatérítették apámat. Ma már, apámnál jóval több mint kétszer annyi idősen megbékéltem velük és apámat is felmentem a gyávaság alól.
Ám sorsával halálomig nem békülök! Azt mondják azok, akik szerencsésen kimaradtak az egészből -- derék keresztények, olyik lelkes hívő is --, hogy a zsidóknak egyszer már el kellene felejteniök azt a kellemetlenséget, ami őket érte. Kellemetlenség ugye, nem szörnyű megaláztatás, gyilkolással tetézve? De hát mi voltaképpen rendes keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak, még e buzgó törekvés ellenére is pusztulásra lettünk ítélve. És aki megmaradt zsidónak, az rosszabb, az rászolgált? Még a kérdés is galád. Nekem még nagyapám vette fel a katolikus vallást a 20. század elején és magyarosította jól hangzó Frankel nevét erre a hosszú, fellengzős névre. Bezzeg nagypapa két unokatestvére bölcsebben járt el. Az egyik, Leó megtartotta a németes nevet, e néven lett híres ember, a párizsi kommün munkaügyi megbízottja, Marx munkatársa. A másik unokatestvér, Vilmos magyarosított ugyan, de a jól hangzó és rövid Fraknói nevet vette föl. Ezen ismerik, mint nagy történészt, egyházi embert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori titkárát. A harmadik unokatestvér, az én nagyapám semmiről sem híres és ráadásul unokája is elmarasztalja a hosszú, fellengzős névért.
Édesapám tehát felvette az utolsó kenetet. Igen, őt meg testvéreit nagyapám vallásos katolikusnak nevelte. Neofitaként túlbuzgón. A múlt század elején kitérvén – az 1867-es emancipációs törvény hatására – teljesen integrálódni akart, valószínűleg főleg a híres történész-főpap unokatestvér hatására. Nos, ennek a beépülésnek semmi haszna nem volt, hiszen gyermekeit éppúgy elvitték munkaszolgálatosnak, unokái éppúgy rákerültek a halál-listákra, mint azok, akik megtartották hitüket.
És ma, több mint hét évtizeddel mindezek után? Ma vajon mennyire hazám ez az ország? Ma mennyire érvényesek az integrálódási törekvések? Sok évtizedig azt hittem, azt akartam hinni, igen, érdemes itt élni. De most, az újraéledt, az állampárt és kormány szintjén is elő-előtörő, már alig rejtett antiszemitizmus idején mit gondoljak? Én, öregember, már nem számítok, nem fontos, mit gondolok. Ám mit gondoljanak az unokáink?
2018.08.20 17:00
Frissítve: 2018.08.20 17:00

Gyönyörűség és borzalom

Publikálás dátuma
2018.08.20 16:00

Fotó: /
„A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész (...) halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is.”
Az embert érik néha nagyszerű meglepetések, ha mind ritkábban is. Az az igazság, meg sem fordult a fejemben, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttesének két produkciója is elbűvöl majd, a Gyulai Várszínház Erdélyi hét című programsorozatában. Az egyik a VANmeSe, amit a magyar néptánc jeles, Kossuth-díjas tudója, Foltin Jolán rendezett és szerkesztett, a parádés folklórkincs, de kortárs költők verseinek felhasználásával is. Egybeolvad múlt és jelen, ének, tánc, próza, költészet, és boldogsághormonok tömkelegét termelő, napsugarasan gyönyörű örömjáték kerekedik belőle.
A másik produkció viszont, ami Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán készült, lidércesen sötét tónusú, megmutatja az elviselhetetlen, akár gyilkosságra késztető, agresszivitással teli magyar rögvalót, a sárba taszítót, azt a mocsárt, gazt, ami "lehúz, altat, befed", nem enged egyről a kettőre jutni. A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész, mert olyan odaadással van jelen a deszkákon mindenki, annyira nem kíméli magát senki, halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is. Valami ilyesmit nevezhetnek katarzisnak.
Vásott gyerkőcöket alakítanak a színészek, akik végeérhetetlenül képesek hancúrozni, egymást megtréfálni, kincseknek számító tárgyakat csereberélni, kergetőzni, veszekedni, örömködni, elkenődni, hatalmasakat nevetni és elkámpicsorodni, a VANmeSe előadásában. Nem férnek a bőrükbe. Szinte pillanatnyi nyugtuk sincs. Örök mozgásban vannak, és be nem áll a szájuk. Szövegelés közben is képesek táncolni, énekelni. Huncutok. Örökösen eszükbe jut valami rafináltság. Zene nélkül ugyanúgy dalra fakadnak, mint muzsikával, amit Bartalis Botond, Dallos Levente, Székely István, Szukits Éva jókora vehemenciával, fergeteges ritmusban szolgáltatnak. A táncosok pedig szédületes iramban ropják. Valamennyiükből felfakad a fékezhetetlen játékkedv. Miközben képesek az intencióknak megfelelően tökéletesen egyszerre lépni, mindenkiből sugárzik saját egyénisége. Karakterek, figurák, fazonok. Szerethetőek, sőt akár imádni valók. Olykor túl sokak, hangosak, leállíthatatlanok, akár kibírhatatlanok, dől belőlük az élet. Én bizony ideírom valamennyiük nevét, ennyi a minimum, amit megérdemelnek: Brugós Sándor Csaba, Forgács Zsombor, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint, Kerekes Dalma, Pintea Carmen-Theodora, Schmith Nándor Gyula, Szabó Enikő Ágnes, Szabó Mercédesz, Szőnyi József, Tőkés Imola, Vizeli Daniel. Közéjük vegyül Jerovszky Tímea, Szotyori József, színész, igencsak pörgő nyelvvel mondanak verseket, és Szerefi Ilona szépséges hangú énekes, amúgy ők is igencsak táncos lábúak. Színesen mesések, mint Cristina Breteanu jelmezei. Ezt játszotta délután az együttes kicsiknek és nagyoknak, akik még némi interaktív játékba és éneklésbe is szívesen bekapcsolódtak az Erkel Ferenc Művelődési Házban.
Este viszont a Tószínpadon, a színészeket leszámítva, ugyanezzel a szereplőgárdával, kibővített zenekarral került színre a Barbárok. Ha a VANmeSE nevezhető roppant színes előadásnak, akkor ez vészjósló tónusú, feszülten fojtó légkörű, az elviselhetetlenségig fokozódó, idegborzoló. Nem kicsiknek való. Borzalmak befogadására képes felnőtteknek, akik rekkenő nyári napon képesek szembesülni az iszonyattal, és nem csupán fagylaltra, sörre, hűsölésre, vízre vágynak. Ez az előadás bizony drasztikus, olyan mint a folyamatosan ömlő, elállíthatatlan szennyvíz, eláraszt mindent, ahogy a Zsámbéki Gábor által a Katonában rendezett A nép ellensége végén tényleg elárasztotta a színpadot a szennyvíz. Itt sárszerű, csúszós, tapadós, kosz-szürke anyaggal borította be a deszkákat Cristina Breteanu tervező. A sár persze jelkép, ahogy az volt csaknem 30 évvel ezelőtt is, a Csiszár Imre rendezte, szolnoki Macbeth előadásban. Menekülnünk kellett az első sorból, mert összefröcsköltek bennünket a színészek. Most ilyen veszély nincs, a nézőtér és a színpad között ott a tó egy része, ami szép ugyan, de túlzottan eltávolítja az eseményeket, még úgy is, hogy ugyancsak az első sorban ülünk. Szeretném, mint a VANmeSe nézésekor, jól látni a fölöttébb kifejező mimikát, ami így kissé elmosódik. Azért kiveszem a gyakran holtra vált, kővé dermedt arcokat, a megmerevedett, jegeces tekinteteket, vagy épp az olyan nézéseket, amelyekkel ölni is lehetne.
Cári Tibor zenéje zsigerekből felfakadó, a lélek égzengését-földrengését megjelenítő, nem ritkán fültépő, annyira erőteljes, hogy tán önmagában is megállná a helyét. Györfi Csaba rendezése-koreográfiája egymásba olvasztja a kortárs táncot és a néptáncot, amit a társulat anyanyelvi szinten "beszél". Az előadás nem realista módon követi Móricz történetét, de azért látjuk a gyilkosságot, a halottak kiásását, érezzük a borzadályos hangulatot, megjelenik előttünk az eldurvult világ. Mit mondjak, nem könnyed, nyáresti szórakozás. De nem is szánták annak. Ütős, drasztikus produkció, amiben igen magas hőfokon égnek, csaknem elégnek a szereplők, és mutatnak egy kis fénysugarat az alagút végén, hogy csak lehetne legalább kicsit máshogyan élni. Nehéz, nehéz, szinte lehetetlen, de mégiscsak rugaszkodjunk neki, próbálkozzunk vele.
2018.08.20 16:00
Frissítve: 2018.08.20 16:00