Áll esett!

Idióta, mit bámulod azt a könyvet, nem is tudsz olvasni, te szerencsétlen! – mondta halkan, barátságos mosollyal a középkorú, hátracsúszott homlokú, hízásnak indult férfi. Az arca alig fél méterre volt tőlem. Mellette hamvasságát már jócskán maga mögött hagyó, festett szőke nő hevert a gumimatracon, és csöndesen kuncogott a férfi szavain.

Haja tövén ott sötétlett az eredeti hajszíne. Továbblapoztam, rájuk sem pillantottam, mintha nem érteném a szavakat, amiket a férfi böffentett felém. A kezemben tartott könyvön egy semleges kötés volt, így nem lehetett látni, hogy a címe magyarul van a fedőlapra írva.

A bolgár Napospart egyik üdülővároskájának strandján feküdtünk, a finom szemcsés, puha homokon. Én élveztem az életet, hiszen meglegyintett az elmúlás, s aki onnan tért vissza, az már mindennek tud örülni, és semmi sem döntheti depresszióba. Így hát, mint a katona, aki véres csaták veteránjaként élvezi az élet minden apró rezdülését, kíváncsian vártam, mi lesz ennek az egyoldalú társalgásnak a vége.

Hamarosan jóval többet tudhattam meg róluk, mint ők rólam. Mivel azt hitték, nem értem, amiről egymás közt fecsegnek, gátlástalanul szapulták főnökeiket, kollégáikat. Szavaikból kiderült, a férfi egy Békés megyei termelőszövetkezetben középvezető, és az irodán dolgozik a nő. Afféle vállalati jutalomüdüléssel érkeztek Bulgáriába egy magyar csoporttal.

Akár ismerhettük is volna egymást, de nem így történt. Én ugyanis botcsinálta kultúrosként, ma talán animátornak mondanák, az otthonról érkező turisták szórakoztatásáról gondoskodtam. Esténként a Te rongyos élet című filmet vetítettem az érdeklődőknek, s az egy hónapos szolgálati időm végére már az összes szerepet kívülről fújtam. Akár egyedül is eljátszhattam volna az egész alkotást.

Az egész úgy indult, hogy a Práter utcai fényképész szakmunkás suli után megpróbáltam elhelyezkedni, ami ideig-óráig sikerült is, de azután valahogy mindig elegem lett vagy a hülye főnökből, vagy a szoros munkaidőből, vagy egyszerűen meguntam a helyet. Az alapvicchez hasonlóan én is mindig „útközben” éreztem magam a legjobban.

A ’80-as évek elején azután belevágtam a fotózás mellett a videózásba, nem is sikertelenül. Akkoriban még az újdonság erejével hatott, a cégek kicsit státuszszimbólumnak is tekintették, ha videófilm készült a vállalatról, na meg róluk. A nagy pörgésben azután megkeresett valaki, hogy lenne egy meló, ahol egyszerre nyaralhatnék, és még pénzt is kereshetnék. Bevállaltam.

Persze szokásomhoz híven a kacskaringósabb utat választottam. Repülővel elmentem Szófiáig, de úgy döntöttem, elég az unalmas kényelemből, lássunk már némi kalandot is. Kivergődtem a bolgár főváros peremére, és stoppolni kezdtem. Kezemben egy táblát tartottam, amire felírtam a tengerparti város nevét. A biztonság kedvéért cirill betűkkel is.

Hamarosan egy ütött-kopott Zsiguli fékezett mellettem, és egy vidám, csillogó szemű fickó invitált a kocsiba. Nem fogtam gyanút, hiszen a bolgár autópark talán még az akkori magyarhoz képest is leharcoltabb állapotban leledzett. Beültem mellé, és eszembe se jutott, hogy a harmadik utas a Halál. Ő észrevétlen csusszant be a kocsiba.

Borisz vagyok – mutatkozott be mosolyogva a göndör fekete hajú férfi.

Apróra tört orosz- és némettudásommal kezdtem vele társalogni, amikor valami furcsa érzés vett erőt rajtam.

A külső visszapillantó tükör helyén csak egy csonk volt. Boriszt azonban ez a csekélység nem zavarta, és ami a csövön kifért, nekivágtunk a hosszú útnak.

Borisz barátságosan felém fordulva magyarázott, a sorsra és Istenre bízva, hogy a szembejövő autók, tehergépkocsik elkerüljenek minket. Néha előzésbe kezdett, de ilyenkor sem adta fel törhetetlen optimizmusát.

Amikor egy kamiont előzve a kamion és a szemből érkező teherautó között szuszakolta át a Zsigulit, rájöttem, mi történhetett a visszapillantó tükörrel. Belül hallottam, ahogy őszülni kezdek. Igaz, most előnyünkre vált, hogy az autón nem volt semmilyen kiálló tárgy. Úti célomnál kikászálódtam a száguldó koporsóból, és remegő lábakkal megköszöntem Borisznak a fuvart, és láttam, ahogy a Halál kissé csalódottan, zsákmány nélkül távozik.

A férfi a tengerpari fövenyen időnként rám emelte a tekintetét, és odalökött egy-egy mondatot. Melyik elmeosztályról szabadultál, te barom? – kérdezte somolyogva. Azután arról érdeklődött, hogy anyám hányszor ejtett fejre, hogy ilyen torz, idióta fejem lett, és így tovább. Közben azért értesülhettem szexuális szokásaikról, ki mit szeret és hogy a téeszben ki kivel és hogyan.

Ez az egyoldalú csevegés kora délutánig tartott, amikor úgy döntöttek, elég volt a sütkérezésből, ideje harapni valamit.

– Na, mi most elmegyünk, te meg, szegény hülye, nézegesd a képeket a könyvedben – búcsúzott barátságos hangon a férfi.

– Oké, de miért tegezett egész nap? – kérdeztem tőle érdeklődve.

És akkor végre életemben először a valóságban is láthattam, mit jelent, ha valakinek leesik az álla, és hiába próbálkozik, képtelen a helyére illeszteni.