Csányi Gergely: Az egyenlőtlenség pszichológiája - Mi is az a szocializáció?

Publikálás dátuma
2017.09.16 09:50
FOTÓ:SHUTTERSTOCK
Fotó: /

„Csak rajtad áll! Ha igazán akarod, ha mindent megteszel érte, akkor meg tudod csinálni!” – hallani sokszor. Igaz ez? Tényleg minden csak az egyénen múlik? Ha mégsem sikerül valakinek, azért csak ő a hibás? Csak magát okolhatja? És ha így van, hogy jön létre az, akit okolhat, vagyis, akit úgy hív, „én”?

Az egyén

Általánosan elterjedt nézet, hogy az egyén olyan, amilyennek született. „Kutyából nem lesz szalonna” – mondják. Emellett szintén elterjedt nézet, hogy a kapitalista berendezkedésben az egyén saját szerencséjének kovácsa. Mivel mindenkinek lehetősége van megcsinálni a szerencséjét, beteljesíteni a vágyait, aki mégsem képes rá, az csak magára vethet: minden bizonnyal lustának vagy butának született. A neoliberális ideológia – mely magába olvasztotta a ’68-as diákmozgalmak társadalomkritikáját és szabadságvágyát – a szabadság ideológiája. A neoliberális berendezkedés azzal legitimálja magát, hogy mindenkinek van lehetősége, szabadsága arra, hogy megvalósítsa a vágyait, a terveit, az álmait. Ideális emberképe a szabad, mondhatni felszabadult vállalkozó és fogyasztó. Mindig kész új kalandba, új projektbe, új vállalkozásba belefogni: nem ijed meg a kihívásoktól. Az ilyen ember jellemét tekintve kreatív, autonóm, bátor, tettre kész és szorgalmas. Ebből következik, hogy a neoliberális berendezkedés az egyre növekvő társadalmi egyenlőtlenségeket egyéni rossz képességek vagy jellemhibák következményének tekinti. Ostobaságnak vagy lustaságnak. Ahogy Lázár János mondta pár évvel ezelőtti nyilatkozatában: "(…) akinek nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér (…)".

Ezekkel a meggyőződésekkel szemben én – szociológusként – azt állítom, hogy az a valaki, akinek magunkat mondjuk, az énünk, eleve egy társadalmi lehetőség-struktúrában jön létre. E lehetőségeket egészen gyermekkorunktól a magunkévá tesszük és ezek alapján jönnek létre vágyaink, céljaink, motivációink és bizonyos szintig képességeink is, tehát „amit otthonról hozunk”, az meghatározza az életpályánkat. Ahogy Pierre Bourdieu francia szociológus nevezi: ez a habitus. Habitusnak hívjuk azt, amivé a körülményeink formálnak minket, és ahogy mi vagyunk képesek formálni a körülményeinket. Azokat a külső körülményeket, amelyek közé megszületünk, magunkévá, a személyiségünk részévé tesszük egészen születésünktől. Amikor cselekszünk, tehát megpróbáljuk elérni a céljainkat, és ennek érdekében használjuk képességeinket, újratermeljük ezeket a struktúrákat. Hogyan is működik ez?

A család

Senkit nem lehet felelősségre vonni azért, hogy milyen családba született. Pedig ez a körülmény, melyben az egyén vétlen, jobban behatárolja lehetőségeit, mint gondolnánk. A nyugodt családi légkör, a gyerekkel tölthető bőséges idő és a gyerekre költhető nagy mennyiségű pénz, a szülőktől tanulható önuralom mind csak a társadalom bizonyos osztályainak adatnak meg. Ugyanígy a kulturális tőke, tehát hogy az egyén gyermekkorában milyen választékos beszédet hall maga körül, milyen kulturális termékeket fogyasztanak a jelenlétében vagy milyen családi programokban vonják be, társadalmilag meghatározott. Ahogy mondani szokás, nem mindegy, hogy a gyereknek a teknő vagy a lexikon esik-e a fejére. Mindezek a körülmények – akár jók, akár rosszak – a személyiség részévé, az egyén identitásává válnak.

Az egyén körülményei meghatározzák értékítéleteit jóról és rosszról, elérendőről és elkerülendőről, ezáltal pedig nem csak lehetőségeit jelölik ki, hanem céljait, álmait és vágyait is. Ahogyan a társadalom magasabb osztályaiban erénnyé válnak a belsővé tett lehetőségek, mint a visszafogottság és az intelligencia, a társadalom alsóbb osztályaiban úgy válnak belsővé olyan erények, mint a macho férfiasság, a szenvedély, a ravaszság vagy a puritán életstílus.

Ugyanígy termelik újra a szocializáció során a nemi szerepeket, azáltal, hogy a fiúknak nagyobb rosszaságokat néznek el, nagyobb aktivitást várnak el tőlük, a lányokat pedig akkor dicsérik, ha visszahúzódóak és kellően passzívak. De az etnikai kisebbségekben is hasonlóan öröklődik tovább a többségi társadalom róluk alkotott képe. Ha valakinek kiskorától azt sugallják, „ilyen vagy”, vagy hogy „ilyennek kell lenned”, vagy „úgyis ilyennek néznek majd”, az egyén olyan is lesz. Ha valakinek azt sugallják gyermekkorában, hogy az ő helyzetéből bizonyos dolgokat úgysem lehet elérni, akkor amellett, hogy való igaz, hogy a társadalom alsó létrájáról nehéz magasabbra törni, az egyén fejben is eldönti, hogy úgysem tud feljebb jutni. Tehát ami fejben dől el, elsődlegesen még az sem csak fejben dől el.

Az iskola

Az iskolai eredményekben is nagy szerepet játszik, hogy a diák mit hoz otthonról. Hogy milyen választékosan fogalmaz, mennyire magabiztos, milyen kulturális háttértudással rendelkezik. Ezeket a szülők inkább tudattalanul, nem szándékosan adják át a gyereknek, így az iskolai versenyben az alsóbb osztályból származók eleve hátránnyal indulnak. Másrészről azok a diákok, akik tudják, hogy ha jól tanulnak, egyetemre juthatnak, sokkal motiváltabbak lesznek, mint azok, akik fiatalságának tétje, hogy minél előbb kikerüljenek az iskolarendszerből, hogy önálló jövedelemhez juthassanak, mert otthoni támogatásra nem számíthatnak. Megint más motivációt tesznek belsővé azok, akik arra számíthatnak, hogy úgysem kapnának munkát, mert ott, ahol élnek, nincs munka, vagy az olyanoknak, mint ők, nincs munkájuk.

Az iskolai eredmények igazodnak a külső körülményekhez, ezáltal az iskola újratermeli az egyenlőségeket, de a szemlélő számára úgy tűnik fel, mintha az iskolai eredményektől függene az egyén további életpályája. Pedig valójában az egyén külső körülményei és várható lehetőségei jobban meghatározzák iskolai eredményeit, mint fordítva. Ezáltal pedig az iskolarendszer hozzáárul a „csak rajtad múlik!” illúziójához.

Pszichológia, média

A modern mainstream pszichológia, akár a terápiás praxist, akár a számtalan mennyiségben megjelenő tanácsadó könyveket vesszük alapul, remekül beleilleszkedik a neoliberális narratívába, és a „Siker fejben dől el!”, illetve „A hiba az ön készülékében van!” tanácsokra építi a segítségnyújtást. A média az esetek nagy részében szintén nem reflektál az egyenlőtlenségekre, sőt nagyrészt teljesen kivesztek a társadalmi kérdések a televízióból. Az olyan karakterek, mint a rendszerváltás környékéről jól ismert Magenheim doktor a Szomszédokból, aki egy-egy epizódban élesen kritizálta az egészségügyet, eltűntek. A sorozatokban az emberek individuális problémái jelennek meg. Az a tény, hogy az individuális problémák társadalmilag beágyazottak, eltűnt a televízió képernyőjéről.

A pszichológia, a tanácsadó könyvek és a médiában sugárzott kép mind-mind a neoliberális narratívába ágyazódnak. Elősegítik a felelősség egyénre hárítását, így a társadalmi problémákra nem reflektáló pszichológia, tanácsadókönyv vagy média nemigen tud segíteni az egyén a társadalmi egyenlőtlenségekből származó problémáján.

Deviancia

A deviancia kérdésénél is figyelembe kell venni, az hogy bizonyos városrészekben vagy falvakban háromgenerációs szerhasználatról és nagyon magas arányú szerhasználó populációról beszélhetünk, nyilvánvalóan nem azért van, mert ott mindenki nihilistának született, hanem mert ezeken a területeken olyan általános a kilátástalanság, hogy nem marad más racionális választás. Bizonyos léthelyzetekben nem a szerhasználat okozza a kilátástalanságot, hanem a kilátástalanság a szerhasználatot. A családra nehezedő egzisztenciális nyomás nagyban valószínűsíti a gyakori alkoholfogyasztást, az egyéb pénzszerzési lehetőségek hiánya pedig a törvénytelen stratégiák használatát.

Amikor kormányok „záró toleranciáról” beszélnek, a társadalmi problémákat az egyénre hárítják, és ezzel kriminalizálják a szegénységet, egyrészről a szociálpolitika leépítése céljából, másrészről a szavazatmaximalizálás reményében. Ha tehát a köznapi beszélgetésekben leegyszerűsítő érveket hallunk – „mert magyar”, „mert cigány”, „mert zsidó”, „mert lusta” „mert alkoholista” –, akkor vegyük figyelembe, hogy az egyén csak úgy tudja meghatározni a körülményeit, ahogy a körülményei – nagyrészt tudat alatt – meghatározták őt. Ez nem etnikum, „néplélek” vagy szimplán az egyénből fakadó képességbeli, illetve erkölcsi hátrány kérdése, hanem a jelenlegi világrendszer egyenlőtlenségeinek pszichés, illetve habitusbeli lecsapódása. Ezt próbálja a neoliberális narratíva egészében az egyénre hárítani. Ne higgyük el!

Szerző
2017.09.16 09:50

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36