A Merkel-virsli

A Merkel-virsli - pontosabban a Kancellárasszony-kolbász (krakkói füstölt, az utcán főzve fogyasztandó) - 1,69 euro. A versenytársak drágábbak: Berlinben, az Alex környéken a hot-dog 2,28, a főzött krinolin 1,99. Rákérdeztem, a politikai virslit nem dotáljak. A kedvező ár a többiekénél olcsóbb nyersanyagokból következik. Orbánnak még lesz mit tanulnia.

De nekünk nincs a berlinihez mérhető utcai kolbászárus hálózatunk. Akkor mit tanulhatunk a mostani német választásokból? Egészében bizonyára keveset, itthon minden az aktuális német politikai társasjátékok fordítottja. Talán az egyetlen közös pont az erős kancellár/miniszterelnök, akivel szemben nehéz jól szerepelni. A német középosztály egyelőre olyankor is retteg a verbális polgárháborútól, amikor a francia vagy az amerikai már nem. A magyarnak pedig már szinte beépült az adrenalinszintjébe.

A német pártok viszont a mostani választási vitákban egységesen “modernitásmániások”. A szocik, mint korábban, most is követelik a “modern iskolát”, a “közszolgálat modernizálását”, a “modern nyugdíjakat”. Az újító látszólag azonban a CDU: retteg attól, hogy valakik még hagyományos konzervatívnak nézhetik. A konzervatív e világban ötlet nélküli, nem kényszerít ki új dinamikát, vele nagyobb a lemaradás veszélye, nem eléggé áramvonalas. Ezért Merkelék politikai retorikájában most hirtelen minden “modern” lett. Nemcsak modern pályaudvarokról, modern energiagazdálkodásról beszélnek, hanem modern parasztgazdaságokról, a munkajog modernizációjáról, modern parkolási lehetőségekről is. Büszkék arra, hogy az egész ország “modern”.

Még a zöldek is, akiknél tervezett, szervezett haladásról hagyományosan nem illett beszélni, komolyan váltottak. Szövegeikben most ökológiai modernizációról, modern menekültügyről, innovatív családpolitikáról, s egyáltalán, egy “modern és nyitott társadalomról” van szó.

Ezzel szemben nálunk feltűnően nem alakult ki modernizációs vita. A pártok azt hiszik, hogy a nagyközönséget a jövő mint újdonság nem érdekli. Az ellenzék legnagyobbrészt 1989-et idealizálja, az “akkori demokráciához kellene visszalépni”, keressük, hol, kik és miben tévesztettek utat. A kormányoldal a fennálló állapotokat védi, a rendszerhez nem lehet hozzányúlni, mert megbillen a nehezen kiharcolt egyensúly.

A német modernitás jelszavai, persze, nem jelentik a merészséget és a szokatlan megoldásokat, különösen nem a választások előtt, amikor a közönség elsősorban a kiszámítható játékot jutalmazza. A nagy pártok elhagyták a menekültkérdést. Megosztana, s nem a párthatárok mentén. A témát odaajándékozták egy a művelt középnek a szélsőjobbot újracsomagolni próbaló kispártnak. Olyannyira, hogy végül az ügyben Merkelnek is meg kellett szólalnia. Ismét bizonyíthatta, hogy profi: úgy mondhatta, hogy tavaly tévedett, hogy közben nem kellett bűnbánatot gyakorolnia, és elhitethette, most is tudja a tutit. Ezt Orbán is egyre többet fogja a következőkben gyakorolni.

Meglepő módon ugyanakkor Berlinben is folyik valamilyen plakátháború. Korábban a “karcos” baloldaliak rendesen tépték a CDU plakátjait, ma a Merkel alapplakát (egy - gondolom - nem könnyen összehozott óriásfotó, amelyen hősnőnk egy fáradt, de elégedett, belsőséges mosolyt produkál némi nála meghökkentő pajkossággal) érintetlen a legbrutálisabb bal-ellenállás színterein is. Furcsa módon a CDU kampányeszközök rongálói ma inkább a jobbszélről érkeznek, a “Merkel tűnjön el” üzenetekkel felülírt/rajzolt plakátok pedig inkább csak a város tágabb környékén bukkannak fel. A képrombolás igazi célkeresztjében a színrelépő új jobb-párt van: a fontosabb utcákon csak rongált plakátjaikat láttam.

Mindez azonban csak a felszín, a történet maga érdekesebb. Az európai posztnáci politikai rendszereknek két alapelemük volt. Ezeket 1989 után Kelet-Közép-Európában is görcsösen utánozni igyekeztünk. Az első, hogy létezik egy polgári és egy szocdem oldal, és a politikai küzdelmeket ezek egymás között intézik el. A második, hogy a polgári oldal CDU közeli centristáinak (ez lett volna nálunk eredetileg Antall) politikai hangulataitól jobbra nem létezhet demokratikusan legitimált politikai erő. A 2000-es évek végén Magyarország először volt tabutörő: a Jobbik megjelenésével és a Fidesz jobbratolódásával először nem lett a jobboldalon demokratikus pereme a rendszernek. De a másik alapelv valamelyest megmaradt. Most jött azonban Merkel nagy politikai újítása: egy olyan új CDU-t alakított ki, amely egyszerre konzervatív-szocdem-zöld, kevés helyet hagyva a szociknak és a zöldeknek is. Ezek csak koalíciókkal próbálkozhatnak, de konfrontációval nem. Azonban a német rendszerben most megsemmisül a másik tabu is. Hiszen az AfD-vel megjelenik egy új erő Merkel újpolgári néppártjától jobbra, a peremen.

A két polgári oldal, illetőleg a Jobbik és a friss AfD politikai stíluskülönbségei most meglepően pontosan, más politikai játékosoknál világosabban jelzik a modernizációs szintek eltéréseit közöttünk és a mai Németország között.