Csak a győzelem lehet a cél!

Minden politikai rendszert hosszú évtizedekre, akár évszázadokra terveznek, ám egyik sem tart örökké – és bukásuk mindig meglepte a rendszer haszonélvezőit és kárvallottjait egyaránt. Így van az Orbán-rendszerrel is: sem a dőzsölő vezetők nem érzik a változás előszelét, sem a nyomorgó állampolgárok milliói.

Pedig a Fidesz már 2018 áprilisában legyőzhető. A kutatások szerint a felnőtt népesség 43 százaléka akar kormányváltást, miközben 32 százalék szeretné, hogy maradjon Orbán. Noha a pártpreferencia-méréseket még a Fidesz vezeti, ám látnunk kell, hogy a kormány minden fontosabb éles választási szituációban alulmúlta a felmérések alapján várható támogatottságát (időközi választások, 2016-os népszavazási részvétel). A Fidesz által megcsonkított demokrácia egyik utolsó mentsvára a népszavazás: ahányszor az állampolgároknak lehetőségük volt aláírásukkal tiltakozni a kormány ellen, sokkal nagyobb számban tették ezt meg, mint arra bárki is számított volna.

Széles elemzői konszenzus szerint 65-70 választókerület megnyerésével már abszolút többségbe kerülhet a demokratikus ellenzék, a Fidesz kormányzáshoz szükséges többségének megakadályozásához pedig mindössze 40 körzetet kellene megnyernünk a 106-ból. A megfélemlítésre, hűbéri függésre alapuló Orbán-rendszer már attól is kártyavárként omlana össze, ha elveszítenék a kormányzáshoz szükséges abszolút többséget.

Számomra – és politikai közösségem számára – nemcsak az egyértelmű, hogy van esélyünk, hanem az is, hogy mit kell tennünk. Először is minden egyéni és pártérdeket félre kell tenni, csak egyetlen szempont vezetheti a győzelem stratégiáját: a kormányváltás. Ez azonban - bármennyire logikusnak tűnik is az Orbán-rendszer bukását akaró olvasónak – nem evidens a politikában. Politikusoknak vannak önérdekeik (gondoljunk csak arra, hogy több százmillió forint jár annak a pártnak, amelyik össze tudja szedni a támogató aláírásokat 106 körzetben), ambícióik és pártjaiknak is önérdekük. Például, ha tudják, hogy a bejutási küszöbön inognak, akkor a fő politikai cél ennek megugrása és a frakcióalakítás. Nem Orbán megbuktatása.

Abban majdnem mindenki egyetért, hogy a Fidesz és a Jobbik ellenében a demokratikus ellenzéknek csak egyetlen jelöltje lehet minden körzetben: ha megosztjuk erőinket, elbukunk. Sajnos azért csak majdnem mindenki, mert a Momentum már határozatot is hozott ennek ellenkezőjéről, és az LMP is többször hangoztatta különutas politikáját. A saját tábor építése náluk fontosabb a demokratikus Magyarország érdekénél: a kormányváltásnál, Orbán rendszerének megdöntésénél.

Pedig még e pártok saját szavazóinak óriási többsége is keresné az együttműködést a Závecz Research adatai szerint: remélem, ha más nem, ez rá fogja döbbenteni a Momentum és az LMP vezetőit, hogy ebben a politikai rendszerben nem maradhatnak semlegesek. Ez ugyanis pontosan Orbán érdeke. Ezért erőszakolta meg úgy a választási rendszert, hogy a pártok egyéni – elsősorban anyagi – érdekei a külön indulást diktálják. Egyetlen körzetben sem versenyezhetnek egymással a demokratikus oldal jelöltjei!

Számunkra az is magától értetődő, hogy a Jobbik nem része a demokratikus ellenzéki közösségnek: noha szócsaták és bulvárcikkek szintjén ellenzéki párt, valójában teljesen megegyezik a világnézete a Fideszével. Nem véletlen, hogy a Fidesz a Jobbik programjából vette át számos intézkedését, a Jobbik pedig az EU-ellenességtől kezdve az oroszbarátságon át a szegényellenes szociálpolitikáig támogatta és támogatja a kormány törekvéseit.

Abban már egyáltalán nincs egyetértés, hogy milyen módon kellene a demokratikus ellenzéki pártoknak indulniuk: közös listával vagy úgynevezett koordinált indulással. Előbbi nemcsak közös listát, hanem olyan közös egyéni jelölteket is feltételez, akiknél a szövetség mindegyik tagjának megjelenik a neve és logója.

A koordinált indulás viszont azt jelenti, hogy például az MSZP és a DK külön állít listát, ám összehangolják az egyéni jelöltállítást, és a körzetek egy részét a DK engedi át az MSZP javára, másik részénél pedig fordítva. Csakhogy ennek a megoldásnak a hívei azt felejtik el hozzátenni, hogy ebben az esetben nem lehetnek közös jelöltek! A jelöltek kizárólag az egyik párt neve és logója alatt futnának, a másik párt a szavazólapon – sőt, még a plakátokon – sem szerepelhetne. Így viszont kérdéses, hogy mennyire szavaznának át a választók egy másik párt jelöltjére úgy, hogy kedvenc jelképüket és pártnevüket nem látják ott mögötte.

Ráadásul Orbán csalárd rendszerének köszönhetően több tucatnyi kamupárt is indulni fog: ma Magyarországon 219 bejegyzett párt van, és 171 párt áll bejegyzés alatt. Egy csak a DK vagy az LMP nevében induló jelöltet még megtalálni is nehéz lenne a szavazólapon a kevéssé tudatos vagy figyelmes választópolgárok számára.

Talán még ennél is egyértelműbb, hogy minél több listát állít a demokratikus ellenzék, annál inkább szétforgácsolódik az ereje. Megtanulhattuk az időközi választásokból (Újpest, Veszprém, Tapolca, Salgótarján), hogy a választóközönség az erős, esélyes jelölteket, pártokat keresi: azt, akiről elhiszik az emberek, hogy képes elzavarni a Fideszt. Márpedig a demokratikus oldal csak egységben tud erőt sugározni: ha ezek a pártok külön-külön indulnak, könnyen lehet, hogy sok szavazó a Jobbikot látja majd Orbán valódi kihívójának – ha viszont együtt, akkor ez kizárt. Az is nyilvánvaló, hogy a külön indulással ezek a pártok azt kockáztatják, hogy nem lépik át az öt százalékos küszöböt: ez a jelenlegi támogatottságuk alapján még az LMP és a DK esetében is reális veszély, nem is beszélve a többiekről. Márpedig egy ilyen kiesés 5 mandátumába kerülhetne az ellenzéknek – ezt nem engedhetjük meg magunknak. Azért is érthetetlen, hogy ezek a pártok miért ragaszkodnak a koordinált induláshoz, mert még a saját egyéni érdekük is a közös listát diktálná: ezáltal nemcsak parlamenti bejutásuk, hanem önálló frakciójuk is biztosítva lenne, ha elnyernének 5 listás vagy egyéni helyet.

Végül: a közös lista átláthatóbb, egyszerűbb megoldást kínál. Hogyan hihetik el nekünk a választók, hogy képesek leszünk közösen kormányozni az országot, ha annyira idegenkedünk egymástól, hogy még egy listán sem szeretnénk szerepelni?

Van itt még egy fontos kérdés, melyre év eleje óta, amikor nekiindultam ennek a nehéz útnak, egyértelmű választ adok. Ha a demokratikus oldal – melynek egyelőre összesen nincs annyi szavazója, mint a Fidesznek – maga mellé akar állítani a 40 százaléknyi, pártot még nem választóból egymilliót (és ezt kell tennie); nos, akkor csak olyan közös listával indulhat a választáson, melyen nincsenek rajta olyan politikusok, akik a 2010 előtti kormányzást jelképezik. (Egyéni jelöltként természetesen megmérethetik magukat, ha van esélyük a győzelemre a körzetükben.) Akár jogosnak, akár igazságtalannak tartjuk ezt, ha a most még bizonytalan választókat meg akarjuk nyerni, ezzel számolnunk kell. És nekünk nem lehet más célunk, mint megbuktatni Orbánt, ehhez pedig meg kell nyerni a bizonytalanokat.

Összegezve: minden demokrata barátomat, szövetségesemet, választópolgárt arra kérek, hogy kövessen ezen az úton, mely a leghatékonyabban vezet a kormányváltáshoz. Minden más egyéni és pártérdek csak másodlagos.

Én és a Kormányváltók Szövetségébe tömörülők mindent meg fogunk tenni azért, hogy létrejöjjön a választási együttműködés, és a majdani kormánytöbbség a Magyar Köztársaság újjáteremtéséhez. Itt és most dönteni kell arról, mi a fontosabb: a pártszeretet vagy a hazaszeretet.

Szerző
2017.09.23 08:04

Allah Viktorral van

Ahogyan napról-napra kapjuk a török valuta, a líra válságáról szóló híreket, annál ismerősebb a környezet, a török elnök reakcióiban saját magyar vezérünkre és az őt körülvevő bizalmasokra ismerünk. Az elhibázott török gazdaságpolitika nyomán a valaha robusztus törökországi gazdasági növekedés megtört, a megtakarítók mentik ki Törökországból a pénzüket, a vállalatok képtelenek a külföldi devizában felvett adósságaik kamatait – a deviza eltűnése miatt – időben törleszteni. A török líra egyetlen hét leforgása alatt elvesztette valahai vásárlóértékének a felét. 
Ebben a helyzetben minden a modern gazdaságtörténet eseményeit kicsit is ismerő befektető, elemző arra számít, hogy a török központi bank drasztikus kamatemelésbe fog, amivel az országot elhagyni készülő pénzeket visszafordítja, megállítja és jelentős áldozatok árán stabilizálja a helyzetet. A török vezér azonban ahelyett, hogy a megszokott ortodox megoldást választaná, a magyar vezér szövegkönyvéből tart felolvasást: mondván, világméretű spekulációs összeesküvés szövődött Törökország ellen, amit a törökök fel fognak számolni, mert a török gazdaság alapjai erősek és Allah a törökkel van.
A magyar vezér – részben a szerencsének, részben a példátlanul kemény és elsősorban az alacsony jövedelműeket, szegényeket, az oktatást és az egészségügyet sújtó költségvetési politikának köszönhetően – a korábbi húzd meg-ereszd meg időszakot maga mögött tudva, pénzügyi stabilitást élvezhet. Sőt ennek a pénzügyi stabilitásnak az alapjain az ország jogosulttá vált az Európai Uniótól érkező támogatásra, amit a vezér saját híveinek a gazdagodása érdekében használhat fel, és az uniós szappannal felfújhatja a gyors magyar gazdasági növekedés buborékát is. Az állami- köztük az uniós - pénzek felhasználásának és a családi gazdagodásnak a csatornarendszerét legjobb kollégiumi barátja, pártja valahai pénztárosa építette meg, aminek következtében minden uniótól származó pénzt háromszor költenek el. Egyszer szóban (a parasztvakítás érdekében), másodszor a későbbi uniós ellenőrzés megtévesztéséhez minimálisan szükséges fejlesztések vékony pénzen való megvalósítására, harmadszor a család gazdagodásához szükséges, vastagon fogott plajbásszal és az előre kijelölt pályázati győztesekre. 
Ennek a csatornarendszernek a megalkotója, nevezzük nevén: Simicska Lajos azt a sajátos nagyvezíri szerepet töltötte be szultánja, Orbán Viktor mellett, mint (a Szulejmán sorozatból közelebbről megismert) Ibrahim nagyvezír a nagy Szulejmán mellett. Tudjuk, hogy Szulejmán összes nagy hódítását és győzelmét Ibrahim nagyvezír készítette elő, vezette le és szilárdította meg. Amikor Szulejmán selyemzsinórja végzett Ibrahimmal – aki az európai civilizáció kedvelője, az európai hatalmak (így Velence) szövetségese is volt –, Szulejmán már nem jutott egyről a kettőre, fényességes uralkodása megrekedt. 
Nem így a magyar szultán, Orbán Viktor szekere. Amióta felszámolta nagyvezíre: Simicska hatalmát, azóta megszűnt a társuralkodói, a hatalom-megosztói rendszer, hívei csupán időleges szpáhi-birtokokat kapnak, és könyörtelenül elcsapja őket a birtokról, ha nem teljes lelkükkel szolgálják urukat. Kizárólagos és felvilágosulatlan abszolutista hatalma megszilárdításával átveszi az Európát hódoltató nagy Szulejmán szerepét, legalábbis a pénteki rádiószózatokban erről regél új magyar regéket. 
Hazánk polgárai Viktor szultán és vazallusai politikájának megfelelően nagyjából ugyanakkora bruttó hazai terméket termelnek – euróban –, mint amikor átvette az uralkodást. Igaz, a hazai valuta 2010 óta bekövetkezett nagyjából 20 százalékos leértékelődése miatt vagyonuknak és jövedelmük vásárlóértékének csak a 80 százalékát költhetik el, tudhatják magukénak, amikor összehasonlítják magukat (euróban) visegrádi versenytársaikkal. A leértékelődés ellen a külföldre vitt befektetések útján védekezett az, aki ezt megtehette, a szegény magyar nincsteleneknek meg be kellett érniük a migráncsok elleni hergelődéssel. A minap is, aki meghallgatta Viktor szultán rádióregéjét a 2030-ra elérhető magyar versenyképességről, meg a Nyugat, a liberális demokrácia alkonyáról, annak A tanú című filmből ismert gátőr szavait volt érdemes ismételgetnie: „nem szeretnék a liberális Nyugat bőrében lenni!”
A nagy ideál, Erdogan, a török diktátor gazdaságának nehézségei, a szegény törökök irtózatos veszteségei, a török vállalatok vergődése a nyitott magyar gazdaság számára is folyamatos nehézségeket, komoly kockázatot jelent. Törökország nem erős bástya, hanem a gyenge láncszem az autokratikus rezsimek láncolatában. Minthogy a magyar jegybank is hisz – ortodox intézkedések megtétele helyett – a magyar gazdaság fundamentális alapjainak erejében, miközben a magyar valuta gyengülésén csak az állam urai keresnek, abban reménykedhetünk, hogy a török elnök hozzánk is elküldi Allahot, hogy velünk legyen. Ez ebben a keresztény, illiberális katyvaszban, ahol ahány gyerek, annyiféle keresztelő, már nem okozna túlságosan nagy kavarodást.
Netanjahutól a Jehovát, Erdogantól Allahot, Putyintól a Megváltót helyezheti a magyar vezér az oltárára, hogy ezekkel megerősödve induljon Európa meghódítására.
2018.08.17 08:36

Boldogság

Örülhetnek a magyar adófizetők: egy egész wellness-szállodakomplexumuk lehet Szlovéniában. Egy olyan cég tett ugyanis ajánlatot a Terme Lendava megvételére, amely a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő tulajdonában áll. Így nyer értelmet Orbán Viktor nem is olyan régen elhangzott mondata: „Mi, magyarok abban vagyunk érdekeltek, hogy a szlovéneknek jól menjen a soruk, legyenek gazdag és boldog nép”. Közös érdek tehát az együttműködés. 
Persze minden nem megy simán, de a nehézségek leküzdése csak erősíthet magyarokat és szlovénokat egyaránt. A miniszterelnök ugyanis a jobboldali Szlovén Demokrata Párt májusi kampánygyűlésén beszélt, hogy támogassa régi barátját, a bevándorló-ellenességben (is) kitűnt Janez Jansát. Fájdalom, pártja választási győzelme ellenére mégsem ő alakít kormányt, hanem a baloldal, pedig Orbán arra is figyelmeztetett akkor, hogy az ország sorsát nem szabad "semmiből jött pártocskákra bízni", és olyanokra sem, akikről tudható, hogy "Marx és Lenin köpönyegéből ugrottak elő".
A wellness-szállodakomplexumot ez csak annyiban érinti, hogy sok ellensége van ott is a "magyarok bejövetelének", tehát egyáltalán nem biztos, hogy megvalósul az üzlet. De ha mégis, akkor óriási lehetőségek nyílnak. Már csak azért is, mert ez a komplexum - amely a 120 szobás, öt medencés szállón kívül kempinget, apartmanfalut és egy fejlesztési telket is magába foglal - egész közel van a lendvai fociakadémiához. Amit viszont - minő véletlen - a magyar állam 1,3 milliárd forinttal támogat. A helyi futballcsapat pedig - nem mellesleg - a Zalaegerszeg (ZTE) tulajdonosáé. Így aztán politika és gazdaság, valamint érdekek, pénzek és lehetőségek szépen összeérnek. 
Amint tanult kollégám megjegyezte, a világ egy nagy, terített asztal, és ami Orbánnak megtetszik, azt lecsipegetik az adófizetők. Nem kétséges: mindenki boldogságára.
2018.08.17 08:35