Kiss Ambrus: Közmunkarendszer - Ez így nem mehet tovább

Publikálás dátuma
2017.09.30 08:13
FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

A közmunkát istenítik vagy démonizálják. A közmunkát végzőket eltartottnak nevezik, vagy lesajnálóan nem értékteremtő munkát folytatóknak tartják. Az biztos, hogy látványos, hiszen az állam mindent megtesz azért, hogy lássák a választók. Ha máshogyan nem, akkor a sárga mellényben útszélén dolgozó emberek látványa elég feltűnőnek számít.

A politikai pártok is csak ízlelgetik a problémát, és nem tudnak a kormánnyal szemben értelmes válaszokat adni rá. Valójában félnek attól, hogy a többségi társadalom alapvetően egyetért az „aki nem dolgozik, az ne is egyék” elvével.

És miközben a közmunka volt a kormány szegénység elleni politikájának zászlóshajója, eljutottak odáig, hogy gazdasági okok miatt le kell építeniük.

Az aranykor

A közmunka nem a mostani kormánnyal jött létre. Azt is mondhatnánk, hogy mindig is velünk volt, hiszen már Mária Terézia idejében (1740-1780) is a jobbágyokkal végeztették a folyószabályozást. Korábban ezek a közmunkák ingyenmunkának (robotnak) számítottak, de az 1767-es rendelet után, amikor szabályozásra került a földesúr számára végzett ingyenmunka aránya, a folyószabályzási közmunkáért már bért kellett fizetni. (Olykor csak kellett volna.)

A két világháború közötti időszakban, főleg az 1929-es világgazdasági válság után, úgy döntött a kormány, hogy a hárommillió éhező szegény ember problémáját nem segélyekkel, hanem valamilyen munkával akarja megoldani.

A rendszerváltás utáni időszaktól kezdve ismét folyamatosan volt közmunka. Megítélésem szerint az első komoly ideológiai változás akkor történt, amikor 2006-ban ismét megválasztott MSZP-SZDSZ koalíció elindította az „Út a munkához” programot. (A program ténylegesen 2009-ben kezdődött meg.) Ennek a célja a rendszeres szociális segélyen lévő, tartósan munkanélküliek munkára ösztönzése, foglalkoztathatóságának javítása volt. A terv szerint a munkára képeseknek munkát kellett végezniük, amelyért – segély helyett – munkabért kapnak. Akik életkorukból, egészségi állapotukból, sajátos egyéni élethelyzetükből adódóan nem tudtak munkát vállalni, továbbra is rendszeres szociális segélyre jogosultak maradtak, aminek fejében együtt kellett működniük a családsegítő központtal.

Magyarán, az állam a segélyezettek körét kettévágta, az önkormányzatoknak pénzt adott a közmunka megszervezésére, a munkára alkalmasak körét pedig kötelezően közmunkát végezni küldte. A dolog ennyire egyszerű volt és éppen ekkora hatásfokkal is járt. A sikertelen rendszer nem vette el a Fidesz kedvét attól, hogy jóval kiterjedtebb közmunkarendszert hozzon létre. Politikailag ez volt a leghasznosabb a számára – két okból.

Egyrészt – és ebben szerintem nagyon fontos egyértelműen fogalmazni – a mai közmunkarendszer válasz volt a többségi társadalom azon előítéletére, amely szerint „jobban megéri segélyen lenni, mint dolgozni”. Egy korábbi felmérés szerint a társadalom úgy gondolja, hogy a segélyezettek 34-44 százaléka csalással, legyünk finomabbak, jogosulatlanul vette fel a segélyt. Ezzel szemben egy 2008-as elemzés már azt mutatta ki, hogy ez az arány csak 5-10 százalék lehet, miközben sokan információhiány, szégyenérzet miatt maradtak ki a segélyezési rendszerből.

Másrészt a közmunkarendszer kiterjesztése a Fidesz társadalompolitikai felfogása miatt vált az egyetlen, ráadásul kikövezett úttá. A középosztály megerősítésével akartak törődni, e törekvésnek azonban nem része, hogy az alsó rétegeket felzárkóztassák. Olyan megoldást kellett kitalálniuk, amely egységesen kezeli a helyzetet, és nem kell precíziós programokkal bajlódniuk. Ráadásul a középosztálynak is kedvére van.

FOTÓ: TÓTH GERGŐ

FOTÓ: TÓTH GERGŐ

A totális rendszer

A mai közmunkarendszer méretei megdöbbentőek. Volt olyan időszak, amikor havi átlagban 200-220 ezer ember dolgozott benne. De ami még szörnyűbb: a rendszer mágnesként kezdett működni, mind nagyobb rétegeket szívott fel. Kutatás bizonyítja, hogy a munkaügyi rendszerben rövid időt töltők száma növekszik. Sőt megjelentek olyanok is, akik nem voltak a munkaügyi rendszerben korábban, hanem szinte azonnal közmunkán találták magukat. Az adatokból egyértelműen következik, hogy a mai közmunkarendszer nem átmeneti foglalkoztatási zavart akar megoldani, hanem ez lett maga „a foglalkoztatás”. Nem átmeneti megoldás lett (kikerül a munkahelyről az illető, munkában tartják közmunkával, majd újra elhelyezkedik), hanem sokak számára a munkaerő-piaci cél: „aki bejutott, kap valamit, és kicsi az esélye, hogy kikerül onnan”.

Statisztikai és pályakövetési adatok egyértelműen mutatják: ha valaki kapcsolatba kerül a közfoglalkoztatással, akkor minél gyengébb az oda fűződő kapcsolata, annál nagyobb az esélye, hogy kilép belőle. Ugyanakkor, akik már régebb óta benne vannak a munkanélküli rendszerben, vagyis régebb óta regisztrált munkanélküliek, nagyobb eséllyel jelennek majd meg újra munkanélküliként, mint közmunkásként. Vagyis, a frissen bekerülőket jobban beszippantja a közmunka, mint azokat, akik már hosszú ideje munkanélküliek.

Ez azért is probléma, mert a közmunka, ha valamilyen foglalkoztatáspolitikai indokot akarunk mögé rakni, aktív munkaerő-piaci eszköz: a feladata az lenne, hogy segítse azok elhelyezkedését, akik önerőből, vagy az állami foglalkoztatási szolgálat segítségével nem tudtak elhelyezkedni.

Mi a kitörés lehetősége?

A magyar közmunkarendszer, mint a kisgömböc, „megette” a munkaképes korú magyar társadalom 5,5 százalékát. Ez első pillantásra nem nagy arány. Ám ha a munkaképes korúak számából kivonjuk az inaktívakat (tanulókat, korhatár alatt nyugdíjat kapókat, a kisgyermeküket nevelőket, ápolási díjon lévőket és így tovább.), és csak a munkanélkülieket és a foglalkoztatottakat nézzük, akkor ebben a közmunkások aránya már 8 százalék.

A kormány 4 év alatt szeretné megfelezni ezt a létszámot. A kisgömböc természetesen csak apránként fogyasztható le, vigyázva arra, hogy a benne lévők minél kevésbé maradjanak le. Mindez csak úgy képzelhető el, ha közben felkészíti az embereket arra, hogy megállják a helyüket a munkaerőpiacon.

Ehhez két egyértelmű feltétel teljesülése szükséges. Egyrészt emelni kell a közfoglalkoztatottak bérét, sőt végig kell gondolni, hogy ha most egy állami vállalatnál dolgoznak, akkor miért ne lehetne áttenni oda őket rendes állományba. Ezzel sok ember problémája megoldódna. A tavasszal a kormánynak meg kellett volna tárgyalnia egy erről szóló előterjesztést.

Másrészt a rendszerben maradók számára képzéseket kell szervezni – méghozzá az élethelyzetükhöz illőeket. Tudom, hogy ez nem volna olyan látványos, mint a 2014-es választások előtti, 100 ezer embert érintő hatalmas képzési program volt, de mindenképpen hatásosabbnak kellene lennie. Ehhez előzetesen fel kellene mérnie az államnak, hogy pontosan kik is a közmunkásai, és mit lehet velük kezdeni. Egy jól működő jóléti állam munkaügyi szolgálatának éppen ez a dolga. Ezt a képességét elvesztette, így helyre kellene állítani.

Harmadrészt meg kell akadályozni, hogy a munkájukat elveszítők három hónap után a kényszerű közmunka és a semmi közül választhassanak. Ezért meg kell hosszabbítani az álláskeresési támogatás idejét a jelenlegi három hónapnál hosszabb időszakra. Már csak azért is, mert amikor dolgozunk, és levonják a bérünkből a munkaerő-piaci járulékot, akkor ezzel mintegy biztosítást kötünk arra az időre, amikor munkanélküliek leszünk.

Negyedrészt, legfőképpen politikai bátorságra volna szükség valamelyik baloldali párt részéről, hogy szembeforduljon az állítólagos közvélekedéssel, és azt mondja: igenis van olyan helyzet, amikor a segély hasznosabb, mint a közmunka. A segély járjon átmenetileg, nem örök életre!

Természetesen el lehet, és el is kell várni az érintettektől az együttműködést. Akár képzésről, vagy munkakeresésre felkészítő foglalkozásokról van szó, a részvétel elvárható és elvárandó. De nem szolgáltathatjuk ki ezeket az embereket a társadalmi előítéleteknek.

És bizony, amikor úgy érezzük, hogy mindenkinek megtaláltuk a rendszerben az új helyét, akkor is maradni fog egy csoport, amelynek valóban az egyetlen esélye arra, hogy dolgozzon, ha az állam közmunkát nyújt a számára. Ez sok esetben inkább gyógyszer lesz nekik, hiszen a valahova tartozást és megbecsülés lehetőségét nyújtja. Ők is tudják, mi is tudjuk, hogy a versenyszférában ők már nem lesznek képesek megállni a helyüket. De egy szolidáris társadalom az ő kezüket sem engedheti el. Még akkor sem, ha politikailag ez a könnyebb út.

Nagy N. Péter: Már megint levéltetvek

Publikálás dátuma
2019.02.23 14:30
Schmidt Mária FOTÓ: Molnár Ádám
Jó, hogy van Schmidt Mária!
Akkor is jó, amikor blogján az Uniós választások elé című cikkében szanaszét kaszabolja Bernard-Henri Lévy francia filozófus és 200 aláíró társa „Európai hazafiak kiáltványa” című nyílt levelét. Egyebek közt közli, hogy ezek az emberek a #metoo mozgalom felkarolásával és szponzorálásával alázzák meg a nőket, azt a látszatot keltve, mintha a viktoriánus korhoz hasonlóan fokozott védelemre és kíméletre szorulnának. Az áldozati kultúra mértéktelen túlterjeszkedésével hadat üzentek a felelősségvállalás minden formájának, ami nyámnyilává és kiszolgáltatottá teszi férfitársainkat és ezen keresztül mindannyiunkat. A maszkulinitás elleni hadjárat súlyos társadalmi és civilizációs válságot eredményez.
Mi a jele ennek? Nem tudjuk, Schmidt Mára nem szokott bizonyítani. De akkor is jó, hogy van, mert érthetővé teszi, amit a miniszterelnök képes beszédbe csomagolva, majd törvényszöveg kódrendszerébe illesztve közöl, amit a másodvonalbeli politika artikulálatlan dühkitörésekkel ad tovább, illetve amit az egyre kiterjedtebb és immár gyakran igényes kormánypárti rétegmédia belterjes idézettengerbe bugyolál.
Schmidt Máriát lehet érteni. Kiérlelt fogalmakat használ, indulatilag viszont mindig maximálisan kifeszített. (Ráadásul a Forbes listája szerint a második legbefolyásosabb magyar nő. Csakhogy az első, Lévai Anikó és a negyedik, Orbán Ráhel nyilvánosan ritkán és visszafogottan szólal meg, a harmadik, Handó Tünde pedig csak egy szűk tematikában hazaárulózza le a neki ellenszegülőket, tehát az élmezőnyből egyedül Schmidt Máriára számíthat a nyilvánosság.) Neki nem a nők elleni szexuális erőszak megfékezésére indult #metoo elleni dühroham a legfontosabb témája az idézett cikkben sem, viszont annyira különös, hogy ennyi idővel a viharos leleplezések és tragikus fordulatok után tört ki belőle a harag, hogy ennek már magyarázó ereje is van. (Fel kellett tekernem a fűtést miatta, mert vacogni kezdtem a hidegségétől…)
A harag és részrehajlás a cikkben a Nyugat egészét illeti és a baloldalt, amely azt szerinte dominálja. Azt a Nyugatot uralná Schmidt szerint a baloldali elit, amely uniós vizsgálatokon, határozatokon keresztül támadja Orbán Viktor világát, de nem erről beszélünk, hanem arról, hogy nincs bennük szolidaritás, nem adtak Marshall-segélyt, kirámolták az országot, lenyúlták piacait, a válságban magára hagyják, miközben még azt is meg akarják mondani, hogy…

És itt jön például a paplan vagy kinél mi, amit hatásosnak tart.
Ezt csinálja az egész rendszer, de nem mondják olyan tisztán végig, mint Schmidt Mária. Ő áldozati kultúrát vet Európa szemére, ami általában csak a baloldal sarokba szorításának a jelszava, de nálunk, mivel az egész unió egy baloldalnak lefekvő szemérmetlenség lenne, a Nyugatnak lehet szegezni ezt a tételt. A baloldal az, ami abból él, hogy elnyomottakat keres – s ha már a munkásnép lerázta magáról, most például a nőkben keres partnert -, hogy aztán látszólag legyen kiért harcba indulni. Valójában, egyre radikalizálódó ellenfeleik szerint kivételezett szerepük konzerválásáért küzdenek.
A világok e harcában nincs jelentősége annak, hogy nálunk arányosan négyszer annyi nő szenved el erőszakot, mint például Németországban, de a hatóságaink így is inkább próbálják megúszni az ügyeket, ha már a nőknek nem sikerült. Kisebb csoda, hogy miközben áldozati szerepből támadjuk a Nyugatot – amely az unión keresztül több pénzt adott az egykori Marshall-segélynél -, éppen azt vetjük a szemére, hogy az áldozati kultúrát ápolja. Kétségtelen, a miénket is türelemmel kezeli.
A nyugatellenesség a rendező elv. Évszázadok jönnek, mennek, ez és a következményei maradnak. Mert ahol például a nőkkel való gyalázatos bánásmód elleni fellépés, illetve annak túlzásairól szóló gondolkodás azonmód kultúrák összecsapásává válik, már nem lehet megbeszélni semmit. Aki az erő pozíciójában van, nem is akar.
Akkor ott tartunk, ahol a múlt század elején is, amikor Ignotus azt írta: „Az értelmiség egyik felét, ha mer más fejjel gondolkozni, mint a másik fele, idegen bálványok imádójának bélyegzik, és kilakoltatják a nemzet szeretetéből”. Hol másutt írta volna? A Nyugatban. Amiről pedig a miniszterelnöknek, Tisza Istvánnak az volt a véleménye: Ady és a Nyugat levéltetvek a magyar irodalom virágoskertjében. Ady pedig úgy gondolta: Ki-ki úgy oldja meg problémáját, ahogy tudja. Száz évvel előbbre élni nem lehet. Bolyongani az űrben nem lehet. Kompország Kelet felé indul. Kéredzkedjék föl reá a gyönge.
Immár száz évvel előrébb megint benépesülnek a kompkikötők. Kéredzkednek. Tényleg kell erő a maradáshoz.
Frissítve: 2019.02.23 14:30

Hegyi Gyula: Örökké

Publikálás dátuma
2019.02.23 10:30

Fotó: Shutterstock
A hajléktalan férfi napközben rendszerint a troli végállomása mellett üldögélt. Hátát nekivetette a régi bérház falának és könyvet olvasott. Látszólag tudomást sem vett az emberfolyamról, amely a troli megérkezésekor a körút irányába áramlott. Nem kéregetett, nem kedveskedett senkivel, csendesen belemerült az olvasmányába. Az írónő szinte mindennap elment előtte, és lopva odalesve igyekezett megnézni, milyen könyv van a férfi kezében. Amikor először felfigyelt rá, éppen Jókait olvasott. Valahol egy egész sorozatra szert tehetett, mert jó fél évig csak a „nagy mesemondó” volt műsoron. Az írónő, aki irodalmat tanított egy középiskolában, úgy gondolta, hogy a romantika illik is a fiatal hajléktalan külsejéhez: keskeny, intelligens arcához és gyér szakállához. Később előkerült egy Déry Tibor regény, majd valamilyen szovjet antológia. Az írónőt őszintén érdekelte volna, milyen alapon válogatja olvasmányait a férfi, de nem tudta, hogyan szólítsa meg.
Egy reggel aztán meglepetve úgy látta, mintha a hajléktalan éppen az ő novelláskötetét olvasná. Ez elég valószínűtlennek tűnt, hiszen a könyvet egy kis kiadó jelentette meg, amelyet aztán tönkretett a konkurencia és a könyvpiaci válság. De igen, ez kétségkívül az ő könyve volt. Éppen csak olyan lepusztult állapotban, hogy antikváriumba sem engednék be. Megállt, közelebb lépett a férfihez. Az felnézett rá. Az írónő nem csalódott az első benyomásában, a hajléktalannak romantikusan égszínkék szeme volt. És egyáltalán nem volt büdös, ahogy addig önkéntelenül gondolta, nem is személyesen róla, hanem úgy általában minden utcán élő és alvó emberről. Leginkább babaszappan szaga volt, ami az írónőt a gyermekkorára emlékeztette.
„Honnan szerezte ezt a könyvet?”, vett magán erőt, és félig lekuporodott a férfi mellé. Azonnal rájött, hogy tanító nénisre sikerült a mondat, de a hajléktalan láthatóan nem sértődött meg, „Lomtalanításkor találtam, a legtöbb könyvemet olyankor szerzem be”, kapta meg a feleletet, „Ezt a könyvet valaha én írtam”, mondta az írónő, és még lejjebb ereszkedett. „Tudom – felelte a férfi – mi ismerjük magukat, csak maguk látnak minket arctalan, névtelen szemétkupacnak.”
Az írónő szeretett volna mentegetődzni, magyarázkodni, de jobban érdekelte saját könyvének a sorsa. Elvette a hajléktalantól, kinyitotta, és belelapozott. „Gábornak – Örökké”, látta meg ott a saját, néhány évvel korábbi dedikációját. Az a bizonyos Gábor igen gyorsan csalódásnak bizonyult. De azt mégsem gondolta róla, hogy még a neki ajánlott könyvet is kidobja a lakásából. Nyilván nem is dühből, hanem rendszerető polgár módjára akkor, amikor megjelent a lomtalanításról szóló hirdetmény.
„Ne vegye a szívére a dolgot – mondta a férfi – inkább írjon újabb szép történeteket.” Az írónő még lejjebb kuporodott, aztán hirtelen elhatározással leült a hajléktalan mellé. Ő is nekivetette a hátát a ház falának. Először azt hitte, ezzel feltűnést kelt, megbotránkoztatja az embereket, rosszallóan megnézik maguknak a járókelők. De semmi ilyesmi sem történt. Az emberek elkapták a pillantásukat, óvatosan kikerülték a járdán, nehogy valamilyen kontaktusba kelljen keveredni vele. Egy pillanat alatt ő is egy lett az arctalan hajléktalanok közül. Névtelen szemétkupac, ahogy a hajléktalan mondta.
Másfelől csuda jó volt elnézni az idegesen siető embereket. Így alulnézetből mulatságosnak látszott a tüsténkedő igyekezetük elérni valahova. Suhogtak a szoknyák, kopogtak a magas sarkú cipők, csattogtak a hátizsákok, sírtak a kézen fogva rángatott kisgyerekek. Ugyan hova ez a sietség? Amit ma örökkévalónak gondolnak, az holnap lom lesz és kikerül az utcára. Elült volna a végtelenségig a kék szemű fiú mellett.
De öt órája volt aznap, köztük egy érettségi felkészítő. Felállt, elindult az iskolába. Egy ideig még a hajléktalanok perspektívájából látta magát, amint szorgalmas léptekkel a körút felé siet, aztán feloldódott a villamosra várók tömeges magányában.
Frissítve: 2019.02.23 10:30