Haider árnyéka

Október közepén rendezik meg az osztrák parlamenti választást, s bár a pártok programjai között alig van eltérés – mindenki jobbról próbálja előzni a másikat – olyan piszkos kampány folyik az országban, amilyenre még nemigen volt példa. Az ország következő kancellárja alighanem Sebastian Kurz lesz, aki 27 évesen lett hazája külügyminisztere. Idén májusban látszólag kissé vonakodva fogadta el a felkérést, vegye át az Osztrák Néppárt irányítását, de mára kiderült, nagyon is jól előkészítette magának a terepet. A napokban robbant a másik bomba, a botrányban a még működő nagykoalíció másik pártja, a szociáldemokraták voltak érintettek. Kiderült, az SPÖ egyik agytrösztje hozta létre azokat az antiszemita oldalakat, amelyekkel Kurzot akarták lejáratni. A Christian Kern kancellár által fémjelzett szociáldemokraták magukat járatták le, elvi esélyük sem maradt arra, hogy megnyerjék a választást.

Eközben a jobboldali populista osztrák Szabadságpárt csak nevethet a markába. A párt ugyanis „királycsinálóként” biztosan tagja lesz a következő kormánykoalíciónak. Heinz-Christian Strache pártelnök ugyan nem beszél Soros-tervről, de arról igen, hogy az EU tömegesen akarja betelepíteni a menekülteket Európába. Az EU-ból való kilépés mellett is nem egyszer kampányolt, igaz, ebből aligha lesz bármi is.

Az ÖVP és az FPÖ várható koalíciója kellemetlen emlékeket ébreszthet. 2000-ben Wolfgang Schüssel és Jörg Haider tandemje alakított kormányt. A szélsőjobb megjelenése riadalmat keltett Európában, az EU szankciókkal is fenyegette Bécset. Később elhalkultak a bíráló hangok, azóta ráadásul már természetessé is vált a populisták jelenléte Európában.

Ausztriában a szomorú valóság már az, hogy az ÖVP és az SPÖ is hasonló szólamokat hirdet, mint az FPÖ. Eljutottunk oda, hogy egy magát szociáldemokratának mondó párt is bevándorlásellenes politikát folytat. Nem sejtet mindez sok jót a választás, a kormányalakítás előtt. Igaz, nem kell Bécsig mennünk ahhoz, hogy megtudjuk, milyen az, ha egy kormány kirekesztő politikát folytat.

Nemzeti kocsma

Október a sörivás hónapja a bajoroknál. A müncheni Oktoberfesten rendre azzal szórakoztatják a nagyérdeműt, hogy statisztikákban bemutatják a folyékony kenyér szerepét az ember életében. 2017-re nem maradt más, mint hogy elámuldozzanak, mennyivel nagyobb mértékben drágult a sör, mint az üzemanyagok 1950 óta. A németeknél a trend egyértelmű, a mostani nagyjából literenkénti 400 forintos benzinár áll szemben az 1350 forintos sörével.

Az Októberfest nálunk is teret nyert, ám a mi kocsmárosainkat inkább az foglalkoztatja, hogy áldozatául eshetnek a kormányzat újabb multiellenes buzgalmának. Ebben nagy gyakorlatuk van, volt itt már különadó a nagykereskedelmi láncoknak és a telekommunikációs cégeknek, máig érvényben van a plázastop, és a többi. Többnyire ezeken fennakadt az unió, de talán csak a szabad pálinkafőzés kurucos jogát sikerült teljes mértékben megvonni a magyaroktól.

A sörösöket most azonban egy nagyobb pofon fenyegeti. A kormányzat egyes körei úgy módosítanák a kereskedelmi törvényt, hogy megtiltanák: a vendéglátó helyek valamelyik magyarországi sörgyárral kössenek kizárólagos szerződést. Pedig a gyárak az árusokat különböző módokon támogatják, s ne feledjük, a vendégek is ragaszkodnak a megszokotthoz. Tény ugyanakkor, hogy a kocsmák márkakötöttsége a kis sörfőzők lehetőségeit csorbítja. A kormányzat is erre hivatkozik.

Viszont, ha sokszínűvé tennék a keresletet, ez sem sokat segítene a helyzetükön, de szétverne egy jól működő rendszert. A multik ellenállása ellenben azt eredményezhetné - s feltehetően ez is a cél -, hogy végül kialakítanák a Nemzeti Sörözők hálózatát. Ide a Matolcsy-klán - a Szemerey-család révén - már be is tette a lábát, hiszen a Pécsi Sörfőzde már a birtokukban van. És nem lepődnénk meg, ha a nemzet gázszerelője már hitelt nyújtana önmagának egy kocsmalánc felvásárlására.

Szerző
Bonta Miklós

Charles Gati: Kinek higgyünk?

Nincs jó válasz arra a fontos kérdésre, hogy higgyünk-e azoknak a politikusoknak, akik lecserélik régi politikai hitvallásukat egy újra. Nem azokra a pragmatikus politikusokra gondolok, akik kompromisszumok árán jó, de ritkán tökéletes megoldásokat találnak a politikai élet dilemmáira; előttük le a kalappal.

Kissé leegyszerűsítve a dolgot, két típus jár az eszemben. Az egyik az, aki opportunizmusból félreteszi, esetleg elárulja az eszméit azért, hogy a politikai pályafutását egyengesse. A másik az, aki lelkiismeretére hallgatva kiáll a sorból és egy új politikai gondolkodásmódot alkalmaz.

A mai cinikus világban a legtöbben opportunizmust feltételeznek a közéleti szereplőkről, különösen akkor, ha személyesen nem ismerik a körülményeket. Köpönyegforgató, mondják. Pénzért tette. Gerinctelen. Ha ismerik az illetőt, akkor esetleg találnak mentséget. Nagy családja van, valamiből meg kell élnie. Átállt, de azért talán „belülről” gyengíti a rendszert.

Ítéletünkben döntő tényező a pálfordulás iránya. Ha az opportunista új pozíciója hasonlít a sajátunkhoz, akkor megértőbbek vagyunk. Ha az új irány eltér a miénktől, akkor nincs mentség. Gerinctelen fráterrel állunk szemben.

A múlt héten felfigyeltem Grigorij Rodcsenkov nevére. Ő volt a moszkvai Doppingellenes Központ igazgatója. A központ azonban inkább Dopping Központ volt, egy bizonyos Vitalij Mutko miniszterelnökhelyettes irányítása alatt. Az orosz sportolókat készítették elő a nagy versenyekre, elsősorban az olimpiákra.

Rodcsenkov elődei közül Nyikita Kamajev már nem él. A Kreml megtudta, hogy őszinte könyvet ír az intézmény tevékenységéről. Szívszélhűdésben váratlanul meghalt. Az intézmény volt elnöke, Vjacseszlav Szinev szintén váratlanul halt meg. Amikor Rodcsenkov megtudta, hogy az ő „öngyilkosságát” tervezik, gyorsan lelépett.

Mivel további részletek nem állnak rendelkezésemre, nem tudom eldönteni, hogy mit tételezzek fel Rodcsenkovról. Az hasznos, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tudomására hozta, amit tudott – és amit tett. Adataiból kiderül, amit eddig csak sejtettünk: az orosz doppingolás vádja bizonyíthatóan igaz. Ugyanakkor Rodcsenkov őszintén elismeri, hogy hosszú éveken át nem állt ellen feletteseinek, s hogy még most is „nehéz az igazságot elmondani.” (Családja Moszkvában van.) Tehát bűnös a javából, de most feltárja bűneit. Vajon miért? Félt, hogy meggyilkolják? Félt, hogy szerepe kiderül? Lelkiismerete feltámadt? Higgyünk neki? Rendes ember?

Jó válasz csak akkor lenne, ha ismerném Rodcsenkovot. Nem ismerem. Egész életemben csupán néhány embert – több magyart is – ismertem elég jól ahhoz, hogy biztos legyek: ezek az emberek hosszú vívódás után, lelkiismeretükre hallgatva váltottak. Gyakran számukra veszélyes helyzetben lépték át a Rubicont. Őszinteségük – az én szememben - kétségtelen.

Egyikük néhány nap múlva lenne 100 éves. Róla szól a tárcám jövő szerdán.