Tankönyvi eset

Spontán tapsviharban törtek ki kedden délután a bulinegyed vendéglátósai, amikor az erzsébetvárosi képviselőtestület ülésén a kormánypárt és ellenzéke gondosan megkomponált szavazási menüettje odavezetett, hogy dacolva a lakosság követelésével, egyáltalán nem korlátozták a kocsmák éjjel-nappali nyitva tartását. Ellenben bevetették az újmódi magyar demokrácia csodafegyverét, és megígérték az előtérbe, a hangtalan kivetítő elé szorult helyi polgároknak, hogy népszavazhatnak. Majd egyszer, valamiről.

Momentán sovány vigasz, hogy ez a történet nemsokára politológus hallgatók tankönyveiben fog szerepelni. Aki minden éjjel részegek háborítatlan gajdolására ébred, azt kevéssé nyugtatja meg, hogy esetéből nemzedékek okulnak majd. Pedig így van: mert azok az emberek, akiket ilyen látványosan hülyének néz az általuk megválasztott hatalom, e vereség ellenére rengeteg mindent elértek már.

Alig fél év alatt sikerült felderíteniük minden olyan döntést és jogszabályt, amelyet gondosan rejtegettek előlük az őket képviselők. Megszervezték magukat, hatékony és jól kommunikáló vezetők mögé álltak be. Kapcsolatot teremtettek a nyilvánosság fórumaival, világosan rámutattak a hazugságokra, a köz jövedelmeivel való visszaélésre és arra, hogy ha megéri is valakinek a bulinegyed infernális állapotainak fenntartása, az biztosan nem a polgárok közössége. Sokkal inkább a szürkezóna, a sehol sem könyvelt pénzekből részesedők tömege, meg persze a "közeli" cégek falanxa.

Két év múlva, amikor Erzsébetvárosban polgármestert meg új képviselőtestületet választanak, ezekről a tényekről minden egyes lakó tudni fog. Mindegy, lesz-e addig népszavazás, esetleg nagyobb elánnal maszatolják-e szét a hányást a világörökségi járdákon. Minden párt felkötheti a gatyáját, mert az országnak ezen a pontján alighanem új értelmet nyer majd az önkormányzatiság.

Szerző

A fogoly a hetesből

Most az ügyében tulajdonképpen nincs igazi fordulat, mindössze az, hogy egy orosz bíróság néhány hete Wallenberg egyik leszármazottjának sem adott ki több anyagot a svéd diplomatának a KGB-börtönökben töltött utolsó éveiről, mint amennyit sokéves megalázó huzavonával csöpögtetett eddig történészeknek, diplomatáknak, magának a családnak. Gondolom, ezek korábban már eljutottak Pestre is a szaktörténészekhez. Wallenberg sorsa pár ezer embert talán itthon is érdekel, végül is elidegeníthetetlen része a legújabb magyar történelemnek.

Engem ennek kapcsán azonban elsősorban nem az 1944-45-ös zsidómentő életének részletei érdekelnek, hanem egy átfogóbb elvi kérdés foglalkoztat. Kinek lehet ma morális jogosítványa ahhoz, hogy akár lábjegyzeteket is eltitkoljon egy közismert szenvedéstörténetből? 1945-ben az amerikaiak sem hitték, hogy a kezükbe került náci pártnyilvántartásokat hamarosan vissza kellene adniuk a frissen demokratikus Németországnak. Évtizedeken át még az sem volt nyilvános, hogy azokra a háború utolsó heteiben Bajorországban rábukkantak. Nem akarták, hogy meginduljon bármilyen belnémet verseny az adatokért.

A sztálini államnak, de magának a központi szovjet apparátusnak azonban ma is vannak jogutódjai. S hogy joga van az egykori belügyi levéltárakból bármit nyilvánosságra hozni vagy zárolni, azt illetően az új orosz államnak soha nem voltak kétségei. Nem élnek már sem a foglyok, sem a vallatótisztek a harmincas-negyvenes évekből, személyes érzékenységekről nem lehet szó. És mégis. A tiltók tragikomikusan most ilyesmikre hivatkoznak.

De miről folyt a vita épp Wallenberggel kapcsolatban? Rokona a mai orosz államvédelemtől, az FSZB-től újabb részadatokat követelt: kihallgatási jegyzőkönyveket, börtönnaplókat a fogoly belső mozgatásának időpontjairól, a változó zárkalétszámokról. A belügyér-levéltárosok nem állították, mint sok évvel ezelőtt, hogy nincsenek papírok (a szovjet belügy mániákusan gyűjtött papírokat mindig, mindenről). Mindent megtaláltak, de hát a dokumentumokban Wallenbergen kívül más foglyok neve is szerepelt, s ha a svéd nőnek most valamit odaadnának, azokról is kiderülne valami… De mi?

A kutatók egyébként korábban is hozzáférhettek 1945-ből, 47-ből fogolymozgatási naplókhoz, kihallgatási berendelésekhez, listákhoz a foglyok személyes tárgyairól. Azonban az eddig nyilvános celladokumentumokból kihúzták a “felesleges” neveket. A svéd nő ügyvédjei most tulajdonképpen a teljes dokumentumokat perelték. Hátha még élnek a cellatársak rokonai, és tőlük bármilyen kevés további részlet megtudható. De a moszkvai bíróság éber volt. Amit elvágtunk, maradjon úgy. A papírok 75 évig titkosak, így 2020-ban, 2022-ben már olvashatóak lesznek, pontosabban lennének. De addig úgyis kitalálnak valami újabb korlátot, és még kisebb lesz az amúgy is minimális valószínűsége annak, hogy élő nyomokra, emlékekre lehet lelni - magyarázzák a svéd nő orosz szövetségesei.

A legutóbbi per iratai nyilvánosak, és ezekből rekonstruálható a magánélet védelméről lefolytatott vita. Ahogy most egy belügyi szakember, egy bizonyos Csurikov jogász-ezredes fejtegette: “hiszen egy tizenkilenc órás kihallgatás után (eszerint ilyennek ismerik a maiak az akkori munkamódszereket) bármit aláírsz, bevallasz, és ez ismert lesz az akkori zárkatársak előtt is… Mi még nem távolodtunk el 1917-től. Az emberek fele fehér, a másik vörös. S ki tudja, hogy leszármazottaik hogyan vélekednek a személyes érintettségről? Ezért kell védeni a magánéletüket."

"Ki beszélhet egy szovjet börtönben magánéletről? Mi volt ott olyasmi, ami független lehetett az államtól?" - kérdezte válaszában a svédek képviselője. Ők persze tovább pereskednek. Szerintük ellenfeleik, a belügyi levéltárosok komolyan vették a pert, és a dokumentumokból 70 fogolytársat számoltak össze. Tehát vannak nevek, az új beadványt most már rájuk hegyezik ki. Támadni kell, és akkor hátha oszladozni kezd a sűrű homály.

Nem tudjuk, hogy részleteiben mi lehet a “teljes” igazság. Ilyesmi valószínűleg nem is létezik. De hátha a repedések egyszer majd megroppantják a falat is.

Orbán és az őcsényiek

A menekültválság próbára tesz mindenkit, elsősorban az ország vezető politikusait. Nyilvánvaló, hogy számukra elsődleges a népszerűségük fenntartása és hogy a legközelebbi választás után is az ország irányítói maradjanak. Természetesen egyetlen ország sem szeretné, ha a migránsok elözönlenék területét, ha megpróbálnák kultúrájukat, vallásukat, szokásaikat az őket befogadókra rákényszeríteni. Azt sem lehet elvárni, hogy a munkát, megélhetést biztosító országok segítőkészségük miatt bármiben hátrányt szenvedjenek. A nyugati társadalmaknak már nagy tapasztalatuk van az egymás mellett élés gyakorlatát illetően.

Az EU-országok lakói és politikusai óriási kihívás előtt állnak: kezelniük kell a menekült hullámot. Kivéve miniszterelnökünket, mindegyik felelős kormányfő igyekszik humánus megoldást találni. Ezt kívánja tőlük az emberiesség, a keresztények számára kötelező segítőkészség. Kétségtelen, nem könnyű helyes döntést hozniuk. Mielőtt bármiféle közös határozatra jutottak volna, már itt volt több százezer menekült.

Az EU országok vezetői meglehetősen későn jutottak el az országok gazdasági erejét figyelembe vevő kvóták megállapításáig. Hazánknak 1294 menekültet kell befogadnia, a döntést Orbán Viktor is megszavazta. Annak ellenére, hogy hazánk miniszterelnöke már a kezdet kezdetén mereven elzárkózott a menekültek befogadásától. Semmiféle megértést, jó szándékot sem jelezve, már akkor kemény hangon kijelentette, amikor még fogalmunk se volt az exodus mértékéről, hogy nekünk nincs szándékunkban migránsokat engedni az országba. Belpolitikai szempontból ez kétségkívül hasznos volt számára, hiszen kimondva-kimondhatatlanul, de senki sem örül annak, ha városát, faluját bizonytalan egzisztenciájú idegenek lepik el. Helyzetünk megkönnyítése érdekében a kormány a déli határon hosszú kerítést húzatott fel.

Jómagam a Széchenyi-díjasoknak adott egyik vacsorán már a kezdet kezdetén szóvá tettem, hogy véleményét nem elég humánusan, diplomatikusan fejtette ki. Ezt az empátiát, az erkölcsi megfontolások hiányát nehezményezte a nyugati országok vezetése és sajtója is, amikor a bevándorlás már oly méreteket öltött, hogy az EU egyik legfontosabb gondjává vált. Szilárd meggyőződésem, hogy ilyen esetekben rendkívül fontos a hazájukat különböző okok miatt elhagyó embertömegek semmiképpen sem ellenséges kezelése. Szerencsére nálunk is vannak olyanok, akik lehetőségeikhez képest – saját félelmüket legyőzve – próbálnak segíteni.

A sok kivétel között meg kell említeni az őcsényi panziótulajdonost, aki volt olyan bátor és tisztességes, hogy néhány napra felajánlotta üres szobáit a törvényesen hazánkban tartózkodó menekülteknek. Ez falujában sajnálatos módon nem egyetértést, támogatást, hanem tiltakozást váltott ki, sőt még az autóját is megrongálták. A miniszterelnök ezután óriási hibát követett el, amikor kijelentette, hogy teljesen rendben van az, ami Őcsényben történt, ahelyett, hogy a garázdaságot elítélte volna. Nem annak a polgártársunknak a segítőkészséget ismerte el, aki példát mutatott emberségből, segítőkészségből, hanem azok tettét, akik rongálással próbáltak véleményüknek hangot adni.

Ez számára és az ország erkölcsi megítélése szempontjából is rendkívül káros. Tartok tőle, hogy a nemzetközi sajtó is ezt a gesztust fogja kiemelni. Félő, hogy hazánk miniszterelnökének nemzetközi reputációja, amely most is meglehetősen alacsony szinten áll, sohasem látott mélypontra zuhan, aminek következményeit – különböző csatornákon keresztül – minden magyar állampolgár érezni fogja. Mindezt nem lehet sem Soros Györgyre, sem az EU-ra fogni! Sem neki, sem az országnak nincs arra szüksége, hogy hazánk első emberének könyörtelen és helytelen nézetét elemezzék a nemzetközi sajtóban. Félő, hogy mindannyiunkat sújtanak majd ennek a hibának a következményei.

Szerző