Fenyegetve

Csak gratulálni lehet a kormányzati propagandistáknak: kampányuk termékeny talajra hullott. A társadalom jelentős részével sikerült elhitetni, hogy napjainkban rettegni kell. Mégpedig mindattól, amit pártunk és kormányunk félelmetesnek jelöl meg. És ezt már csak azért is hasznosnak tekintik, mert a nép közben nem foglalkozik olyan lényegtelen dolgokkal, mint például az egészségügy, az oktatás, vagy a gazdaság helyzete.

Természetesen tisztában lehetünk vele, hogy egy mégoly reprezentatív, 1200 ember személyes megkérdezésével készült felmérés adatait sem kell készpénznek venni, de az is kétségtelen, azért orientálnak. A 444.hu megbízásából a Medián által a múlt hónapban végzett vizsgálat eredményei pedig lesújtóak. Kiderül belőlük, hogy a megkérdezettek majdnem fele fél a migránsoktól. Hogy közülük hányan láttak már igazi migránsokat, azt persze nem tudni. Mint ahogy nyilván egyikük sem találkozott eddig Soros Györggyel, viszont 32 százalékuk mégis gond nélkül elhiszi, hogy a milliárdos fenyegetést jelent Magyarországnak.

Hogy mennyire kell komolyan venni az emberek tájékozottságát a felmerülő problémákról, arra rávilágít a fenyegetésről feltett másik kérdés. A válaszokból ugyanis az látható, hogy a válaszadók Brüsszelt másfélszer annyian tartják fenyegetőnek, mint az uniót. Ami nyilván arra vezethető vissza, hogy a korábbi plakátkampányban a belga fővárost nevét jelölték meg, mint megállítandó ellenséget.

A szomorú adatok magyarázattal szolgálhatnak arra is, miért nincs ebben az országban következménye szinte semminek. A fideszes megmondóemberek hazudhatnak, amennyit csak akarnak, a hatalom irányíthat kénye-kedve szerint, virágozhat a korrupció - a hivatalos propaganda mindezt jótékonyan elfedi. És a jelek szerint hatásosan is.

A Fidesz alelnöke, a megmondóemberek élharcosa, Németh Szilárd már két éve közölte, hogy „hazugságra politikát Magyarországon nem lehet építeni”. Már régóta tudhatjuk, hogy ez is hazugság volt. A mostani felmérés is jól jelzi, hogy lehet.

Tüzes ló - A turkáló népe

Halkan surrog a hétköznap. Monoton, csendes, már-már simogató hang ez, ahogyan fiatal vagy idősebb kezek, férfi és női ujjak hozzáérnek egy-egy kelméhez, felveszik, maguk elé tartják, pontról-pontra vizslatják, hasukhoz, lábukhoz emelik, belebújnak, leveszik, visszadobják. Sajátos szimfónia ez: a ruhák susogását a padlón húzott zsák sikamlós surrogása köríti, szólamként olykor kiemelkedik a nejlonok zörgése, amikor be- vagy épp kikerül a zsákmány, mindezt pedig szolid dobpergésként a hatalmas faládába visszahullt, visszaejtett, visszadobott cipősarkak koppanása keretezi.

Jó hely, igazi demokrácia ez, mindenki ugyanazzal az eséllyel indul az örömért. Hétfőn reggel nyolckor dördül el a startpisztoly, olyankor „bontják a bálát”, s a belvárosi étkezde – híres futballbíróé volt egykoron – alagsorában kialakított egyterű placc pillantok alatt megtelik. A szűk ajtón egyszerre nyomul át a műkörmös, kifestett tini és a gyűrt arcú nyolcgyerekes cigány asszony, egy időben indul rohamra a gerincjavító talpakon edződött kisnyugdíjas és a közeli bankból átruccant, kosztümös díva. Végére maradnak a finnyás filoszok és a téesz-időkből átmentett bőrkalapot viselő vidéki nagypapák. Nem tanultak meg jól harcolni az elsőségért, de az átmeneti kudarcot sajátos filozófiával mentegetik: nem biztos, hogy az találja meg a legjobb darabokat, aki elsőként veti rá magát a ruhák tengerére.

Fillérekért vásárolhat elégedettséget mindenki. Van, aki stájer stílusú köténynek örül, másnak egy New York-i fotóval díszített takaró a boldogság. Akad, aki itt veszi meg népes családja összes cipőjét télire, de olyan is, aki zsákszámra dobálja a cuccot halomra: kimosva, kivasalva, kicsit felturbózva egy előkelőbb turkáló polcain virítanak majd.

A plafonról lelógatott hangszórókból a helyi rádió sugároz könnyed zenét. Beatlest dúdolgatnak a háziasszonyok, miközben a bála mélyén keresik a boldogságot, ismerős ritmusra vonaglik a fiatal lány, mikor maga köré tekeri a kockás stólát.

Ám egyszer csak sztentori hang szakítja félbe a meghitt sürgés-forgást. A hangszórókból öblös hang fenyeget a rémmel, a legbefolyásosabb milliárdossal, aki határokat bontana és illegális bevándorlókat tessékelne közénk. „Ez felháborító!” - zengi az amúgy mozielőzetesek reklámjaiból jól ismert „voice”.

De a turkáló népe nem háborodik. Fel se pillant, meg se rezdül. Talán a kamaszlány szája sarka rándul meg egy picit, inkább fitymálón, mint méltatlankodva, s a téeszkalapos nagyapa néz körbe óvatosan, kell-e társakat keresni egy összekacsintáshoz, ám a surrogás csendben folyik tovább. A kosztümös díva, mintha csak véletlenül tenné, kicsit közelebb rak egy márkás melegítőfelsőt a gyűrt arcú cigány asszonyhoz, s ő azonnal be is kanalazza a híres focista nevével jegyzett darabot a nejlonzsákba. Pár ismerős asszony teljes egyetértésben cserélgeti tovább a bébiruhákat, fiú vagy lányunokának megfelelő színekben, s lassan elveri éhét a viszonteladói csapat is.

Marad a monoton simogató hang, ahogy kelme a kelméhez ér, itt-ott zacskó zörren, a háttérben cipősarkak koppannak a faládákon, s alig hallhatóan olykor a pénztárgép is megcsörren.

Szerző
Doros Judit

Na, végre!

Mindig is fontosnak tartottam, hogy ne forduljunk a sajátjaink ellen. Ezért Botka László (ön)jelöltségéről is nagyon visszafogottan írtam, még májusban is. Aztán Ötszáz nap vagy öt hónap című írásomban (Népszava, 2017. szeptember 8.) még egyszer kiálltam a fordított kétfordulós választás mellett, amelyet már 2012-ben is ajánlottam, és amely megkerüli az Orbánék második kétharmadát biztosító egyfordulós szabályt. Arra az esetre, ha a választások előtt nem jelenik meg egy olyan meggyőző erő, amely képes egy fordulóban is legyőzni Orbánék illiberális korruptokráciáját. Ennek jegyében írtam, hogy „januárban esélyt kellett adnunk Botka (ön)jelöltségének, de ma már világos, hogy aligha tudja elérni a maga által kitűzött célokat.”

Ezek után örülhetnék hétfői visszalépésének, pláne ha elegánsabban jelentette volna be. Ez persze nem volt reális elvárás, mert számomra mindig ellenszenves módon mint egy kegyeket osztó főúr fogalmazta meg az együttműködési bejelentéseit, miközben minden alkalmat megragadott párttársai ócsárlására.

Nem mintha Augiász istállója nem szorulna alapos tisztogatásra, de ezt a herkulesi feladatot nem kellett volna összekevernie a jelöltségével, pláne nem a nyilvánosság előtt, hiszen ezzel inkább csak a politikai apátiát növelhette. Molnár Gyula pedig azokat az ellenzékieket ostorozta, akik most azt mondják, hogy „na végre”, sőt közölte: akik fellélegeztek a hír hallatán, nem barátai a demokráciának, és nem méltók rá, hogy velük „bármilyen formában” együttműködjenek. Engem aggaszt az a demokráciafogalom, amely még egy fellélegzést is demokráciaellenes megnyilvánulásnak tart. Márpedig én Botka eddigi szereplése alapján visszalépésének hírére fellélegeztem, legalábbis addig, amíg meg nem hallgattam egymástól függetlenül tartott hétfői sajtótájékoztatójukat, amely alkalmat adott volna nekik rá, hogy igaz demokrataként az általuk elejtett labdát a demokratikus ellenzék esetleg esélyesebb térfelére játsszák át.

Erről a másik térfélről szeptember 18-i cikkemben írtam, mert közben az LMP is előállt egy jelölttel. Reméltem, hogy Szél Bernadett lehet hazánk első miniszterelnöknője, mert ideje, hogy véget vessünk a tesztoszteron-őrületnek. Ahogy tavasszal amellett álltam ki, hogy adjunk Botkának egy esélyt, most azt remélem - mondtam -, hogy minden változást akaró demokrata ad egy esélyt Szél Bernadettnek.

Most azonban már sokkal kevesebb időnk van a választásokig, így Szélnek legfeljebb egy-két hónapja marad, hogy bizonyítsa, képes lenne minden magyarok miniszterelnöke lenni. Mert ha ő is csak a fél ország sorsát hajlandó a szívén viselni, ha ő is leírja a fél országot, akkor akár Orbánnál is maradhatunk. Az apátiába merültek ugyanis otthon fognak maradni áprilisban, ha nem látják esélyét annak, hogy megszűnik vagy legalábbis csökken hazánk rákfenéje, a megosztottság. Én örülnék a legjobban, ha egy fiatalabb generáció venné át az ország kormányzását, feltéve, hogy van bennük elég alázat a hatalmas feladathoz. Ott kellene kezdeniük, hogy belátják: csak eleik vállán állva láthatnak messzebbre a saját orruknál.

Hazánk egyesítéséhez Szél Bernadettnek mindenekelőtt fel kell hagynia a 27 és 30 évezéssel, amivel egész felnőttkorát is megtagadja. És azoknak a generációknak a szidalmazásával is, amelyek részint kihoztak minket a kádári diktatúrából, részint még emlékeznek a Rákosi-diktatúra ezerszer kegyetlenebb éveire, ahogy arra is, miként csúsztunk át a fasizmusból a kommunizmusba. Ezek a korszakok persze könyvekből is megismerhetők, de így csak történelmi tudás nyerhető, kibékülés a múlttal és a hozzá szükséges bölcsesség szemtanúk nélkül aligha.

És ha már itt tartunk: aki jövőre kormányzásra készül, nem tehet úgy, mintha a Jobbik nem létezne. Különösen jogos a kérdés, milyen álláspontot akar Szél kialakítani Vonával szemben, akivel elvtársak a 27 évezésben. Szél szűzbeszéde impozáns volt, legalábbis a tekintetben, hogy láthatóan alig pillantott a jegyzeteibe, bár ezt a képességét parlamenti felszólásaiból is jól ismerhetjük. De még sok mindent meg kéne tudnunk róla, hiszen nemrég még alig volt megkülönböztethető a radikális globalizációkritikus Schiffer Andrástól, és sokak szerint még mindig az ő befolyása alatt áll.

Amerikai tapasztalataim alapján úgy vélem, a legtöbbet a valódi televíziós vitákból tudhatunk meg a jelöltek egyéniségéről, gondolkodásmódjáról. Vona sajnálatát fejezte ki, hogy az MSZP jelöltjével épp a múlt hétfő estére tervezett vitája Botka visszalépése miatt elmaradt. Feltételezem, hogy szívesen venné a megméretést Szél Bernadett-tel is, aki eddigi megnyilvánulásai szerint Vonához hasonlóan vezető szerepet akar vállalni a tavaszi kormányváltásban (mint ahogy akart Botka is, de ő legalább eléggé realista volt, hogy ezt más pártokkal együtt akarja elérni). Most mindenképpen egy Szél–Vona-vitát tartok a legszükségesebbnek, hogy megtudjuk, valójában merre akarnák vinni az országot azok, akik küzdeni fognak szavazatainkért és talán tényleg a kormányváltásért, nem csak a parlament melegéért.