Botka után a baloldal

Publikálás dátuma
2017.10.07 09:50
ROHAN AZ IDŐ - Az MSZP a semminél alig több, kármentő életben maradásra kényszerül Fotó: Népszava
Fotó: /

A FELSZÍN - Hét hónappal a választások előtt, kilenc hónappal bejelentkezése után hétfőn lemondott Botka László a szocialisták miniszterelnök-jelöltje. A párt ezzel elvesztette utolsó, jelen pillanatban egyetlen olyan látható karakterét, aki esélyes kihívója lehetett volna Orbán Viktornak.

Botka szerint távozásának két oka biztosan van:

1. "Sajnos, ez a szövetség nem tud kiegészülni a kormányváltáshoz szükséges pártokkal. Pedig ezek közös választási fellépése a Magyar Szocialista Párttal előfeltétele lenne a sikernek.”

2. „Azt sem tudtam, hogy a politikai maffia mennyire behálózta a demokratikus ellenzéket, benne sajnos a saját pártomat is. Hiába a kongresszusi küldöttek elsöprő támogatása, hiába a baloldali szimpatizánsok reménykedése, az elmúlt négy hónap a szövetségi politikámat a párton belülről, de a nyilvánosságban érő támadásokkal telt. A választáson legyőzendő ellenféllel kellett harcolni a pártomon belül is.”

Annak tisztázása, hogy Botka a makacs szövetségi politikája miatt megbukott, a pártjába (is) beépült fideszes ügynökök megbuktatták, vagy – ami a legvalószínűbb – bukását (sok mással együtt) mindkettő okozta, a párt vezetésére és tagságára vár. Mi csak merengünk.

Sokszor eltemették már a szocialista pártot, de ilyen válságban, mint ma van, talán még sohasem volt. Botka távozásával egyszerűen nem maradt benne morzsányi látható szellemi erő és kreativitás sem, nem bukkant fel soraiban olyan egyéniség, aki integrálni tudná a "zsáknyi bolhát". Ha egyáltalán maradt még valami, amit integrálni lehet, ha nem tűnt el alóluk már az a szőnyeg is, ami alá az utóbbi évtizedben minden gondot besöpörtek, csakhogy a megújulás jegyében fenntartsák az egység látszatát.

Kétségtelen: Botka az utolsó pillanatig követhetetlen makacssággal kiállt öngyilkosnak bizonyult szövetségi politikája, mindenekelőtt Gyurcsány Ferenc kitagadása mellett, bár tagadta, hogy fóbiája lenne. Már az is nehezen kezelhető volt, hogy egyszerűen nem vette tudomásul, a Demokratikus Koalíció nem az MSZP nyúlványa, hanem egy másik párt, amelynek belső életébe nem szólhat bele. Önálló alakulat, szuverén elnökkel, tagsággal, szimpatizánsokkal, akiknek szavazatára a pártelnök közös listás indulása nélkül nem számíthat, de akik nélkül a 2018-as győzelem esélye minimális, ha nem lehetetlen. Az viszont végzetes politikusi tévedése volt, hogy mind Gyurcsányt, mind saját magát olyannyira sarokba szorította, hogy a végén már egyiküknek sem maradt mozgástere. Annyi sem, hogy a másikkal akár csak nyilvánosan kezet foghasson. Meglehet Botka úgy gondolta, azzal, hogy ridegen megtagadja a 2010 előtti szocialista-szabad demokrata kormányzást – jelképként Gyurcsány felemelt fejével –, a DK szavazói helyett maga mellé tudja állítani a demokratikus ellenzék többi pártját, amelyek legitimitásukat a vakok biztonságával ugyancsak a 2010 előttiek tagadásában kutatják, ahelyett, hogy a 2018 utáni új Magyarország megteremtéséhez keresnének társakat, ha kell, akár a damaszkuszi úton. Botka fatális tévedése volt, hogy úgy vélte: Gyurcsány folyamatos kiátkozása meggyőzi a többi ellenzéki pártot, csatlakozzon egy szocialisták által vezetett platformhoz.

Ezzel szorosan összefügg másik tévedése, hogy nem vette észre: a szocialista párt – és ő is - nem véletlenül képtelen megemészteni Gyurcsányt. Bár május végén az MSZP 292 küldöttjéből 280-an megszavazták programját, nem talált erőre, hogy biztosítva a hátát, következetesen végigvigye a párt belső ügyeit. Amikor az első támadások párton belülről érték, elfogadta a Budapestet állítólag uraló Molnár Zsolt szegedi Canossa-járását, nem bizonyította állításait a párton belüli Fidesz-ügynökök létezéséről, hagyta, hogy a „szövetségi politikáról” szóló vitába csomagolják át az eredetileg „kollaboráns”-kérdést. Botka ugyanazzal szembesült, ami miatt Gyurcsány Ferenc kénytelen volt saját pártot alapítani, mert nem bírt a „mind kevésbé sajátjaival”. Csak a paradoxont jelezzük: ha volna kivel, kiszakadva az MSZP-ből most akár „szűz” pártot alapíthatna Botka is, nyilvánosan megtagadva azokat, akiket nagy hatalmú Fidesz-kollaboránsnak gondol, de akiket néven még nem nevezett eddig senki, s amit nem bizonyított eddig senki. Amit viszont a közönség érez, az a sejtetés időnként elviselhetetlenné sűrűsödő bűze.

A szövetségi politika a Botka-áldozat nyomán keserű utóízzel, módosítva, de sokkal rosszabb pozícióból folytatódhat, bár azon sem csodálkoznánk, ha a szocialisták fulladozó csapkodását látva az ellenzék magára hagyná az MSZP-t azzal a nehezen magyarázható, valóságos vagy képzelt billoggal, hogy 2018-ban megszerzendő képviselői helyeik a Fidesz kegyelméből és érdekében fogannak. A párt vállalhatatlan helyzetbe küzdötte bele magát, meggyengítve az egész demokratikus ellenzéket.

Molnár Gyulának, a párt elnökének most minden oldalról szorongatják a torkát, mert Botka után ő lehet a guillotine következő áldozata, az aktuális bűnbak, akinek a fejét felmutathatják, ez pedig mindig fontos volt a párt belső köreinek. Molnár Gyula (egy impotens elnökséggel) mit tehetett mást, ígért. Azt ígérte, bármi történjék is folytatják a karakteres szociáldemokrata politikát (ami Botka egyik fő követelése volt), de ami ugyancsak a mostani hatalmi harcok áldozata lesz. A sok szempontból eltaktikázott, de legfájdalmasabb áldozat, amely mellett csak fásultan fogjuk figyelni, mit tesz az elnökség, a választmány, vagy egy újabb kongresszus, mit tesznek a megyei pártelnökök, akik néhány hete-hónapja még Botkának tettek esküt.

A MÉLY - Botka elvetélt kísérletének az MSZP-n messze túlmutató, mélyebb okai is vannak. Nem egyszerűen csak a pártok, vagy különösen a baloldaliak általános válsága, és közönség általi utálata, mert a nem megvetendő társadalmi-kormányzati stabilitáson túl, sem a konzervatívok, sem a szociáldemokraták nem nagyon tudnak mit mondani a holnapról, de még a máról sem, így a populista jobboldal szilárdulhat meg, ott ahol csak tud. Emmanuel Macron francia példája őrültnek tetsző, de sikeres ötlet lett, ám alighanem egyedi politikai innováció. Meglehet Botka is hasonlót dédelgetett (nem egy párt, hanem az ellenzék jelöltje lesz), amikor még februárban úgy nyilatkozott a 24.hu-nak: „mostanáig sem pártért politizáltam, hanem ügyért, ráadásul a legkevésbé sem foglalkozom a szocialista párt 2022 utáni sorsával. Nagyon a mostanival sem. Orbánt akarom leváltani”. Csakhogy a paradoxon abban áll, hogy párt nélkül nem megy. Macronnak sem ment volna, ezért csinált vadonatúj pártot a semmiből. Úgy tudott kilépni a liberális demokrácia pártkeretéből, hogy benne maradt. Csakhogy van egy ordító különbség: Franciaország liberális demokrácia, Magyarország pedig nem az.

Botka bukását sokan kommentálták. Közülük most csak Hont Andrást (HVG) idéznénk: „Nem ideológiai, de tisztázatlan elvi probléma a regnáló berendezkedéshez való hozzáállás. A hatalom ellenfelei (ideértve a nem hivatásos mozgalmárokat is) képtelenek eldönteni, hogy a rendszer, avagy a kormány ellenzéke kívánnak lenni. Arra kérnek fölhatalmazást, hogy a demokratikus, jogállami viszonyokat állítsák helyre, de ehhez olyan eszközt ajánlanak, mintha tisztán demokratikus, jogállami körülmények lennének; ez folyamatos hitelességi deficitet okoz, és aláássa a Fidesz-bírálat komolyságát.”

Hont megjegyzése a lényegét érinti. Orbán Viktor rendszere nem történelmi szükségszerűség, nem a nemzet karakteréből fakadó óhaj, nem a nemzet, hanem egy szűk, sűrű gazdasági hálót szövő mameluk sereg uralma. Fájdalmas tévedés, legyőzhető, a nemzet érdekében legyőzendő. Még nem tudni milyen mélyen ágyazódott be ez a rendszer a társadalom szövetébe, de egy liberális demokráciában, mint hatalomra méltatlant, már menesztették volna. Ez azonban az ellenzék minden impotenciájával együtt, nem liberális parlamentarizmus, hanem jobboldali tekintélyuralom, totális etatizmus, a totális politikai és gazdasági diktatúra Európa részeként mutatkozó látens mutációja, amely ráadásul legitim választásokon került hatalomba. Legyőzni a saját „parlamentáris” keretei és törvényei szerint, parlamentarizmust játszva, szinte reménytelen. Talán, ha a magyar ellenzékben volna annyi innováció, hogy Macronhoz hasonlóan megtalálná a résnyi utat „a benn is vagyok, kinn is vagyok” politikai technikájához. A manipulált, cinikus, fásult társadalmi közegben ez szinte lehetetlen, bizalmat és államférfiúi formátumot követelne minden politikai szereplőtől. Ennek hiányát szenvedi most a szocialistákkal együtt az ellenzék is.

Ami ezen túl van, az a polgárháború, a lefojtott elégedetlenség előre látható, de konkrétan meg nem határozható idejű robbanása, a kormány által gerjesztett gyűlölet kitörése, amelyben jelenlegi formájában alighanem valamennyi párt elporladna, a vak hatalommal együtt, amely nem érti, hogy ez a gyűlölet őellene is fordulhat. A valódi veszteségekről most ne beszéljünk.

MÁSNAP - Botka távozása után a szocialista párt egy hajszálon libeg a szakadék fölött. Bármire jutnak is a következő napokban – több idejük nincs a semminél alig több kármentő életben maradásra, a tisztességesek tisztességének megóvására –, esélyük, hogy ők vezessék nem csak a kormányváltást, hanem a rendszerváltást, már morzsányi sincs, hogy felelőtlenül optimistának mutatkozzunk.

Gondolhatjuk Slavoj Zizek szlovén filozófussal: „aki ma meg akarja menteni a jóléti állam magvát, annak éppenséggel le kell mondania a XX. századi szociáldemokrácia iránti nosztalgiáról”. És akkor halkan megkérdezzük: a mocsárból kiemelkedve, ki lesz az, aki ezt a magyar baloldalon majd megteszi, s amihez az utat hatalmas sziklaként a mai rendszer eltorlaszolja?

2017.10.07 09:50

Operabál – azaz inkább estély – 1946-ban

Publikálás dátuma
2018.08.12 18:00

Fotó: Fortepan/ Szent-Tamási Mihály
A háború befejezése után ismét megkezdte működését az Operabarátok Egyesülete. A dalszínház életében való újra megjelenésének első jeleként három programpontból álló rendezvénnyel lépett a közönség elé: A Rajna kincse című Wagner-mű előadása, utána vacsora az Operaházban, azt követően pedig tánc. Ha nem is nagy bál – hiszen a táncparkett nem egyesítette a színpadot a nézőtérrel –, mégis olyan kulturális esemény, ami révén többletbevételhez lehet juttatni az Operaházat.
Két külügyminisztériumi kollégámmal, Karcsival és Miklóssal elhatároztuk, hogy – természetesen meghívva egy-egy ifjú hölgyet – mi is jelen leszünk. Megvettük a jegyeket, foglaltattunk asztalt, ki-ki megjelent hölgyével az Andrássy úti palotában. Feltűnt nekem, hogy máskor vidám Károly barátom nincs jó hangulatban. Partnere, érettségi előtt álló gimnazista, nem osztotta Karcsi levertségét, élvezte élete első báli estélyét. Karcsi az előadást követő vacsora alatt próbálta ugyan a jókedv tettetését, de nemigen sikerült neki. Partnere szerencsére nem sokat érzett ebből, mert roppant csinos lévén, nagyon kelendő volt a táncosok körében. Vacsora után alkalmam volt Karcsival négyszemközt maradni. Bánatosan mesélte el, hogy miért olyan levert. Előrebocsátom, az operaestély időpontja 1946/47 fordulója, vagyis hetven évvel ezelőtt járunk.
Karcsi a megbeszélt időpontban jelent meg a kislány lakásán. A mama fogadta és türelmét kérte, hogy lánya még nem útra kész. Bevitte a szalonba, ahol barátnőjével beszélgetett, aki – nekem rokonom volt – ugyanúgy mesélte el a történetet, mint a fehér asztalnál Karcsi. A hölgyek egy-egy karosszékben ültek és csevegtek. Az egyik hölgy cigarettát vett elő, mire Karcsi sietve zsebébe nyúlt, előrántotta öngyújtóját és nem vette észre, hogy azzal együtt kirepült a zsebéből a hölgyek lába elé egy pőre koton. A mama pedig így szólt Karcsihoz: "Kedves Károly, valamit elvesztett." Karcsi odanézett. "Reméltem, hogy megnyílik a föld, hogy elsüllyedjek..." Mivel azonban a csoda nem történt meg, Karcsi kénytelen volt lehajolni és újból zsebre tenni a csomagolás nélküli óvszert. Szerencséje volt, mert abban a pillanatban belibegett a tollászkodását éppen befejezett kislány és közölte, hogy mehetnek. Karcsi, örülvén, hogy az egészségügyi cikk lekerült a napirendről, buzgón helyeselt és elindultak. "Mit fog rólam gondolni a mama?" – fejezte be Karcsi. Azt, hogy milyen gondos fiatalember vagy – feleltem.
Karcsi az est hátralevő részében szorgalmasan töltögetett saját magának és mire a mulatság véget ért, már láttam, hogy nekem kell hazakísérni a kislányt is, nemcsak az én partneremet. Hogy nemcsak az említett két hölgyet, hanem egy harmadikat is nekem kell hazafuvaroznom, akkor derült ki, amikor Miklós barátom közölte, hogy számít rám: hazakísérem az ő partnerét is, mert ő az est hátralévő részét – karrierje érdekében – Bolgár Elek külügyi államtitkár lányának fogja szentelni. Ott álltam hát az Opera ruhatára előtt három szép lánnyal. Szerencsére sikerült találnom egy taxit, amibe bepasszíroztam a hölgyeket – akkoriban szokásos Austin típusú, apró kocsi volt. Karcsi, látván, hogy nem fér be, belekapaszkodott a hátsó csomagtartó-rácsba, de két másik sofőr segített a miénknek és visszatartották. Karcsi pedig elindult a nagy magyar éjszakába.
Csak hétfőn reggel, a hivatalban tudtam beszélni vele. Nem sokkal azután, hogy elmentünk, valahol az Andrássy úton elkapta az éjszaka egy hivatásos tündére. Tőle eltávozva hazament. Amikor délben felébredt, megállapította, hogy vadonatúj Parker töltőtolla nincs meg. Biztos kiesett a zsebéből, gondolta, ott kell legyen az Andrássy úti nőnél. Ha letagadja, botrányt fog csinálni. A házszámot nem tudta, de emlékezett a kapualjra. Mivel akkoriban a lakóházak kapuit reggel 6 és este 10 óra között nyitva tartották, hamar megtalálta "vendéglátóját", aki örömmel látta viszont: de jó, hogy eljött, itt hagyta a Parkert.----
Hát akkor szerencséd van – mondtam. Szerencsém? – kérdezte Karcsi. Ha te látnád azt a nőt! Rémes! Inkább veszett volna oda a Parker!
2018.08.12 18:00
Frissítve: 2018.08.12 18:00

Hegyi Iván: Ó, csak a filmdal jönne már!

Publikálás dátuma
2018.08.12 17:00

Fotó: /
Presser Gábor szépen teleírta a slágerlistát 1980-ban. Abban az évben jelent meg a Loksi című dupla album a Boksszal, az Embertelen dallal, a Ha eljönnek az angyalokkal, és akkoriban mutatták be Dobray György filmrendező alkotását, Az áldozatot, amelyben Komár László énekelte egy bárban, miközben Kristály nyomozó (Reviczky Gábor) Vandával (Sáfár Anikó) randevúzott, hogy "Ó, csak a hajnal jönne már..." 
A nyomasztó hangulatú film ugyancsak sötét tónusú dalát alighanem többen dúdolták, mint ahányan a hazai thrillert megnézték, pedig akadt, nem csupán a mozi-ínyencek számára csábító jelenet is a vásznon. "Vanda" félmeztelenül állt az ablakban, a detektív pedig megkérdezte tőle: – Nem zavar, hogy néznek? (Szemben egy lakótelepi ház magasodott.) Mire a megszólított így felelt: "Ja, a jogtanácsos úr? A felesége évek óta gipszágyban fekszik. Ez az egyetlen öröme..." Presser, aki a hatvanas évek közepén együtt muzsikált az újjáalakuló Scampolóban Komárral, nem ragadt meg egyvalaminél, s az LGT ellátása mellett az énekes stílusának – valamint a publikum ízlésének – messzemenően megfelelő rock and rollt komponált. A szöveget nem Dusán Sztevanovity, hanem a filmnovellát is jegyző Juhász Sándor írta. "A kerti úton suttogás, száz árnyék útra kél; fakó, furcsa látomás, és úgy fél Rácz Adél" – hangzott a vetítés során, s a sorok tökéletesen illettek a drámai történethez. Juhász sokoldalú ember, valóságos polihisztor volt: a forgatókönyveken túl verseket írt – Károly utca címmel halála után, 1995-ben adták ki válogatott költeményeit –, festőművészként többször kiállított itthon és külföldön, továbbá rajzfilmeket rendezett, s jó néhány ismert slágerszám szövege fűződik a nevéhez. Tőle van a Száguldás, Porsche, szerelem, a Mondd, kis kócos, továbbá Elvis-átültetések egész sora: A szerelem kormányoz (Can't Help Falling in Love), Árva, bús, éjszakán (Are You Lonesome Tonight), Ne sírj, apám (Don't Cry Daddy), Egy perc az élet (It's Now or Never), Sírás a kápolnában (Crying in the Chapel). Az utóbbi stimmelt élete egy szakaszához, mert volt, hogy egy hűvösvölgyi romtemplomban lakott. Ötvenkilenc éves korában, rákbetegségben halt meg 1993-ban (Komár csaknem húsz évvel később követte őt), ám nyolcvanban még nyilván örömmel olvasta – a szerzőtárs Presserrel együtt – a kritikát: "Nem eget rengetően nagy dal, félhangonként emelkedő versszakaival, halványan behízelgő dallamával. (...). Mégis. Perfekt kis darabról van szó, remek filmzenéről." Az évtized nem egy beszámoló szerint muzikálisan is unalmas fordulóján a rock and roll a reneszánszát élte idehaza. A Hungaria tarolt a Rock and Roll Party című album dalaival – a Micsoda bulitól a Csókkirályig –, de Hobo és Deák Bill sem hiába nyomta a Rolling Stones bluest vagy a Ki vagyok én? -t ("nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt"); hogy a Loksi-albumon szintén szereplő "Szentimentális rakenrollról" meg ne feledkezzünk. A V'Moto-Rock korabeli slágere meg passzolt a hajnali nótához, hiszen Demjén azt énekelte a publikum nem kristálytiszta, de annál átszellemültebb vokálja kíséretében: "Várj, míg felkel majd a nap." Az "áldozati" szám megjelent Komár első nagylemezén, a Táncoló fekete lakkcipőkkel, a Fehér holddal és egy Szörényi–Bródy szerzeménnyel, a Családi rockyval együtt. ("Egy, két, hár', négy gyerekem lesz, ha megtalálom azt a lányt...") Ám a korongról a legjobban a filmdal hasított, pedig a profi Komár nem tett kivételt: mindegyik dalát mindenütt a tőle telhető legnagyobb alázattal adta elő, kilengést még haknikon sem engedett meg magának. A fellépéssel éppen meg nem örvendeztetett rajongók meg ültek a rádió előtt, és azt kívánták: ó, csak a "Hajnal" jönne már...
2018.08.12 17:00
Frissítve: 2018.08.12 17:00