A Botka-projekt (Nekrológféle helyett)

E cikk első változatát néhány hete nem politikai nekrológnak írtam. Tudni véltem, hogy ki lehet majd az ország következő miniszterelnöke, és - hitem szerint - nem Botka Lászlónak hívták. De úgy véltem, a '89 előtti pártreformerekből kinőtt szocialisták ideológiai erőforrásai egy negyedszázad alatt visszafordíthatatlanul kimerültek. Gyurcsányé annak idején, persze, komoly kísérlet volt egy alternatív balliberális párt kialakítására, de gyorsan kiderült, hogy ilyen programmal errefelé nyerni nem lehet. Vagy ő nem tud. Bármennyire kockázatosnak tűnt, maradt egy másik kísérlet, egy radikális balpárt felépítése. Botkán kívül más ilyesmivel próbálkozni nem akart - nem volt senkinek semmilyen más komolyan veendő projektje.

A Botka-kísérlet

Botkát nem láttam veszélyben, bár az új közönség egyelőre nem jelentkezett. Lehet, hogy most simábbnak kellett volna Gyurcsánnyal lennie, de hát volt néhány éves tapasztalata még Szegedről, s ő ilyennek, így élte meg az egykori miniszterelnököt. Ilyennek hitte, vagy úgy gondolta, csak nyers erőpozícióból lehet beszélni vele. Kritikusai ugyanerre az időszakra másként emlékeztek, vagy nem voltak közel az akkori politikai konyhákhoz. Mindegy, most nem Gyurcsány buktatta meg, s minden bizonnyal nem is a szoci államvédelmisek hirtelen hangoskodni kezdő, egy modern baloldali pártba egyébként nem is illő kis csoportja. A kispártoknak reményük sincs tavasszal a parlamentbe kerülésre, ha az MSZP hátán nem tudnak bejutni. Ezt Botka nem nagyon akarta, s ezt jól láthatóan aktívan nem szerette néhány tucat ellenzéki liberális újságíró, de sem nekik, sem a törpepártoknak erejük, alternatívájuk nem volt. Igazi veszély onnan sem látszott. Így a politikai kombinatorikában két lehetőség maradt. Vagy most átépíti a szocialistákat, de ez sem lesz elég 2018 tavaszán. Puffan egyet, és 2018 őszén a pártelit jobb esetben leváltja, rosszabb esetben lelki fájdalmaiért, megélt félelmeiért fel is koncolja. Végül, de ehhez nem látom a komoly játékosokat, pártja már most valamilyen kompromisszumra akarta volna kényszeríteni. Lehet, hogy voltak ilyen komolytalan kísérletek, amelyek talán igazán nem veszélyeztették, de mert Botka profi és látta a másik, a 2018 őszi változatot, a mostani visszalépéssel talán inkább azt akarta kivédeni. De semmiképpen nem tartom őt gyávának. Ha itt esetleg még más is lehetett, az úgyis ki fog gyorsan derülni. A baloldalon nálunk nem szoktak, vagy nem tudnak titkolózni. Van politikus barátom, aki szerint a körülményekhez képest Botka nehezen búcsúzott, bár a pártban mások inkább felszabadultak a távozásától.

Lelkesedni a kialakult helyzetért nem lehet, Botka lelépése nem nyitott meg utat semmilyen kibontakozás előtt. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy az MSZP-lista nélküle is kap majd majdnem annyit, mint vele. Egy valamekkora rendes frakció így is megmarad. Ahhoz valószínűleg nem lesz elég a támogatás, hogy a törpék is mind bemászhassanak. De hát emiatt fájjon az érdekeltek feje.

Engem azonban még most is az érdekel, lehet-e a poszt-1989-es politikai rommezőn egy baloldali illatú pártot összerakni. Ez a kérdés 2018 után úgysem kerülhető meg, de a Botka-kísérlet is beépül majd a nem megvalósult, de végiggondolandó előzmények közé.

A perem újbaloldala

1989-ben a kormányzást - végső soron - a középosztály különböző csoportjai szerezték meg mindenütt Közép-Európában. Miért kívánná bármekkora részük is feladni akár viszonylagosan is helyeiből? Persze, ők egyáltalán nem csak a baloldalon rakták össze az új ideológiákat, delegálták egymást az új politikai osztályba. Osztogattak és közben nyugtatgatták egy keveset a lent maradtakat. Azok pedig hallgattak. A politikai harc a fejük fölött zajlott.

Ebben az értelemben - függetlenül sikerétől/kudarcától és attól, hogy maga erről az egészről mit gondolt - Botka kísérlete régió szerte tanulságokat kínál. Ha megerősödött volna, akkor vannak olyan elnyomott tömegeink, akik fekete-fehérben észlelik a világot és alig várják, hogy elkeseredésüket, dühüket megjelenítsék. Ha ellenkezőleg, erre a leütésre egy idő után sem feleltek volna tömegek lent, akkor lehet, hogy, akiket még érdekel a politika, akármit is hiszünk róluk, még nem írták le teljesen magukat. Modernizáltabbak, mint ahogy azt a „karcos baloldal” neofitái hitték, s akkor a baloldalnak inkább nyugatiasabb szocdemnek kellene lennie (persze akkor sem a 30-as évek svéd szakszervezeti államáról álmodozva).

Elméletileg Botka víziója azért lett volna talán érdekes, mert ha jól értjük, induláskor laboratóriumi tisztasággal neki akart futni a modernizációs peremek értelmező kereteinek. Ezt neveznénk itt latin modellnek. Ilyesmit eddig Közép-Európában még senki sem csinált, a kelet-német eredetű, egyébként sikeres Balpárt kivételével.

Botkából különben, legalább is külső személyiségjegyei alapján akár lehetett volna a bolíviai, vagy az ecuadori elnök fivére. Nem kell fintorogni. A szerep akkor sem lesajnálandó, ha a brüsszeli szocdem klubban valószínűleg nem lelkesedtek volna érte.

A lecsúszás világa

S itt a második kérdés. Mit tegyen egy új felzárkózást, a jövő megnyitását hirdető politikai program egy olyan világban, ahol a tájékozottabbak az alsó középosztályban kénytelenek azzal beérni, ha legalább nem csúsznak tovább lefelé. Hiszen ilyenkor különböző félelmek aktivizálódnak. S ezek között másként működnek az ígéretek, s mást jelent az igazságos elosztás, mint egy felfele inkább nyitott korszakban.

Persze, nem igen világos, hogy a lecsúszási félelmek (épp a hagyományos szocdem választók között) mennyire helyi eredetűek, s mekkora hányadukban a „régi Európából” kerültek át. S közben mennyire lehet - újabban - Közép-Európában is egyfajta „lecsúszás társadalmáról” beszélni. A képzettségi lehetőségek átrendezése, a valamiből kimaradás állami segítség nélkül, 1989 után nem újdonság. Azonban új elem a mezőny szétszakadása képzetlenekre és nagyon képzettekre. Egyre nehezebb középen kitartani, s az ezzel szembetalálkozóknak még nehezebb gyermekeiket a jövőben középütt elképzelni.

A klasszikus baloldali jelszavak elvben érthetőek lent is. A gazdag-szegény dichotómián nem kell sokat elmélkedni. A hozzáférés kényszere az államhoz, az ott elérhető képzettséghez és támogatott munkahelyekhez, mint sokaknak majdnem egyetlen alternatívához, újdonság. Kinyílik a politikai mező, e rétegek kénytelenek megmozdulni valamilyen állam feletti befolyás megszerzéséért. Növekszik függőségük a politikai pozícióktól. Ez egyfelől javítaná a „karcos baloldal” erőfeszítéseinek támogatottságát itt is. De ha nem hisznek a sok új lehetőségben, márpedig egy lecsúszó környezetben mitől hinnének, akkor a mozgósítási próbálkozások is elbizonytalanítanak. A lentiek versenytársak lehetnek a jelenlegi állam-közeli források megszerzésénél. S akkor a „karcos” baloldali jelszavak már nem annyira lesznek népszerűek.

Ugyanakkor a mélyszegények nem egy térben élik meg magukat a nagyon gazdagokkal. Külön világban léteznek, őket a szegény-gazdag szembeállítás rosszul lelkesíti. Ugyanakkor átalakul a jogok és kötelezettségek rendszere. Csökken a munkanélküliek száma (a közmunkáktól függetlenül is), de a munkaerőpiacon való megjelenésből nem következik, hogy akár a korábbi szinteken lehetőség lenne a participációra. Ez fogékonnyá tehet, de nem feltétlenül, a régi jelszavakra. Furcsa módon a mélyszegényeknek Botka megfogalmazásait sok vonatkozásban le kellett volna fordítaniuk maguknak, ami további időveszteség lett volna.

Az egyenlőtlenségpolitika, minden hagyományos bal-világkép egyik meghatározó pontja is másként durranhat, hiszen a 1970-80-as évekig Európában majdnem mindenütt, nálunk is, működtek azért kollektív liftek. Ez nem elfelejtett tapasztalat, akkor sokak számára normának is tűnt. De a 80-as években ez a modell gellert kapott, majd 1989 után sokan még hitték, hogy e megoldások lényegükben maguktól helyreállíthatóak. Persze, nem történt semmi. Azután a "keleti bővítésnél" sokakkal elhitették, hogy sebaj, majd az EU-n belül ezek a folyamatok mégiscsak beindíthatóak. Fejlődés volt, ám azon belül liftek sehol sem működtek.

Ráadásul a lecsúszástól tartó középrétegek sem belátóak. Nem nagyon akarják megfizetni a lényegében eddig nekik fenntartott, vagy felépített szolgáltatásokat. Élesedő válságok idején nincs megértés, vagy megbocsátás, így fel kellene készülni ilyen-amolyan középosztályi lázadásokra is. S tulajdonképpen azt sem tudjuk, mert ilyenre nem volt példa, hogy mi történik, ha a közép uralmát valahogy sikerül megingatni, talán megbontani, de Orbán egyelőre mégis marad. Meddig mosolyog ehhez az "európai értékeket" követve a helyi közép, s mikortól válik türelmetlenebbé?

A megmaradt ellenzéktől, tisztessége ellenére sem várható, hogy hatalmon, vagy a hatalmat fenyegetve, a lecsúszás ügyében bármit hatékonyan lépni tudna. Visszakényszerült eddigi törzsközönségéhez, az idősödő középhez. Amely, persze, elsősorban saját politikai emlékei foglya, s valójában most nincsenek új álmai. Azonban lehet, hogy működni fog az unokaeffektus. Az unoka legyen szép, fiatal, kellően hangos(kodó). Felkészültségét, kepésségeit úgysem ellenőrzöm. Valami érzelmi összképen kívül több ismeret, egyáltalán bármi más, zavarna. Ebből még összejöhet valami sikernek tűnő - friss politikusok számára. De a mai mini-frakciókkal a lecsúszás ellen úgysem tehetnek semmi komolyat.

Mindenki érteni véli, de eddig semmit sem tettek az országbeli területi politikai különbségek használatáért. Ott lehet erőlködni, ahol vannak olyanok, akiknek a helyszínen van (még) becsülete. S ha eddig sokan úgy gondolták, új reményhordozókkal lehet, vagy kell kísérletezni, most más a hangulat. Végül is az utolsó erődök védelmére kellene felkészülni. Budapesten, Észak- és Északkelet-Magyarországon, Szegeden, Miskolcon és néhány egyetemi központban talán így is összejöhetnek egyéni körzetek. Mai hitek szerint talán bejöhet 15 mandátum. Ha több, az már komoly siker lesz, ha csak néhány marad, akkor az ellenzék azt eszi, amit az utolsó évben főzött.