Új Egyenlőség-jel - Csak most kezdődik

A politikában az a rossz konfliktus, amelyből kölcsönösen megtépázva kerülnek ki a felek, miközben az utolsó leheletükig védik az érdekeiket.

Barcelonában ezt egyelőre elkerülték. Még. Carles Puigdemont, a jobbközép kormányfő kedd este úgy tett, mintha ismerné a magyar népmesét. Az egyszeri lányét, aki úgy vitt ajándékot Mátyásnak, hogy adott is, meg nem is.

Amivel a konfliktust csupán prolongálta.

Terveit arra alapozza, hogy a választásra jogosult 5,3 millió katalán közül 2,04 millió függetlenséget akar (ami igaz), és ez elegendő érzelmi legitimáció ahhoz, hogy elszakadjanak Hispániától (ami nem igaz). Lásd a barcelonai utcákon hömpölygő elszakadás-ellenes tömegeket.

Mariano Rajoy, jobbközép spanyol miniszterelnök ezzel szemben az alkotmányra hivatkozik (jogosan). Azt hiszi, itt az alkalom, hogy az egység védelmezőjeként javítson eddigi gyenge kormányzati teljesítményén. Akár a kiszámíthatatlan következményekkel járó erőszakos akciókat is vállalja ezért (kevésbé jogosan, és semmiképp se bölcsen).

Ha Puigdemont nem becsülné alá saját népének megosztottságát, ha Rajoy nem reagálná túl a katalán szeparatisták szemmel láthatóan aligha többségi álláspontját, a legkisebb bánat elve alapján oldódhatna meg a konfliktus. De nem teszik, mert fölöttébb bíznak egymásban: értsd a másik vészesen hiányzó politikai józanságában.

Pedig arról is szólhatna a játék, hogy a mostaninál is szélesebb körű autonómiát vívjanak ki maguknak a katalánok. Mondjuk, az adóügyi önállóságot is, mert például a baszk autonómia ilyet is tartalmaz. És ha lehet a baszkoknak, miért ne lehetne nekünk is?

Ez racionális cél volna, amit egységesen támogatna minden katalán, azok is, akik az utcán Puigdemont ellen tüntetnek. Merthogy nacionalisták ők is, lévén minden katalán nacionalista, egyszersmind azonban világpolgár is (Barcelona nemzetközi kikötőváros), bármilyen nehéz ezt a kettősséget sokaknak megérteni. 2006-ban majdnem el is érték már céljukat, aztán 2010-ben az akkor még a szocialisták vezette spanyol kormány alaposan visszavágta reményeiket. Közben a 2008-as világválság csak tovább mélyítette ama mélységes katalán meggyőződést, hogy gazdasági teljesítményükkel ők hordozzák vállukon Spanyolország fejletlenebb régióit. Ami, ugye, kétségtelenül csúf szociális sovinizmus, de mintha a mai kapitalizmus sehol sem a szolidaritásról szólna.

Akárhogy is, az eszkalálódó politikai konfliktus azonban már túllendült minden racionális célon. Amikor ezeket a sorokat írom, nem tudni még, hogyan reagál Puigdemont taktikus lépésére Rajoy, fokozódik-e az erőszak, mi lesz az utca reakciója. Rajoy bizonyára nem enged. És nota bene, Barcelonának nincs hadserege, Madridnak pedig van – s ha kell, ezt nyilván Barcelonában is bevetik.

De az kinek lenne jó, ha az „El Clásico” a stadion helyett az utcákon zajlana? Európának biztosan nem, ám a katalánoknak még kevésbé.

Szerző
2017.10.13 08:01

Ne fogjunk semmit a butaságra

A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket. 
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk. 
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt. 
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak. 
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs. 
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában. 
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése. 
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.
2018.07.16 12:17
Frissítve: 2018.07.16 15:11

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19