Bándy Sándor: Mi történik velünk?

Publikálás dátuma
2017.10.14 09:55
TUDATLANSÁG - Veszélyben az európai gondolat FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Fotó: /

Orbán Viktor a velünk élő múlt mementója. 2018-ban továbbléphetnénk. De ehhez kell egy jövőkép és hozzá méltó emberek. Én egy széles összefogásban bíztam, beleértve a jobboldali ellenzéket is, hiszen az ellenzéknek kétharmados győzelemre van szüksége. E cél érdekében a pártok megállapodnának egy közérthető minimumprogramban, aminek fő célja a legfontosabb problémák orvoslása lenne, továbbá összeállítanának egy szakértői kormányt, mely kétéves terminusra kérne felhatalmazást. Ezzel szemben, nap mint nap kiderül, hogy ez egy álom. Az ellenzéki pártok egyetértenek abban, hogy itt a demokrácia leépítése folyik, mégis egymást hibáztatják. Minden "vele nem" további ezreket depolitizál, ami kizárólag a kormánynak kedvez.

Kettős mérce

Sok példát lehetne felhozni, melyek jól mutatják, hogy a Fidesz demokrácia-felfogása és demokrácia iránti elkötelezettsége aszerint változik, hogy hatalmon van-e vagy sem, vagyis kettős mércét használ. Hét év után világossá vált, hogy Orbán számára a hatalmon maradás jelenti a sikert, nem az, amit az országért tesz, illetve tehetne.

A hazánkfia gyakran megkapja a "hazaáruló" bélyeget, ha külföldön kritikával illeti a kormányt. Pedig 2003. júniusában Orbán tette korrekt kontextusba az ilyen ügyeket, kimondva, hogy "Magyarországon új időszámítás kezdődött, amikor is aláírtuk az európai uniós csatlakozási szerződést. Így értelmezhetetlenek az olyan kijelentések, hogy »nem célszerű ügyeket kivinni nemzetközi fórumokra«”. A mostani kormány számára az ország helyzetének kezelése csak egy kommunikációs feladat. Az amerikai Maverick tévésorozat hőse mondja: "időnként mindenkit, némelyeket pedig mindig át lehet verni - és ezek nem rossz esélyek". Ez nagyjából összefoglalja az orbáni kormányzás vezérelvét.

Nemrég új kifejezés született az angol nyelvben, az "alternatív tény" fogalma. (Diákok hálásan hivatkozhatnak erre, amikor rosszul felelnek, rajtakapott adócsalókról nem is beszélve.) De nem kell Orwellt emlegetni, mert szerintem "alternatív tények" is lehetnek tények - mégis ködösítik a valóságot. Hazai példa a kormány azon kijelentése, hogy emelték a pedagógusi fizetéseket. Valóban növelték a béreket, bár több mint két évig halogatták, aztán nagy önünnepléssel megadták egy töredékét a követelt összegnek. Vagyis, van két tényünk: a tanárok jogosan állítják, hogy nincs rendben a bérezésük, és valóban volt béremelés. A kormány ezzel az utóbbi ténnyel bombázza a lakosságot tévé-, rádió-, és sajtóreklámokban, százmilliókért, az adófizetők pénzéből.

Plakátok szerint Magyarország "erősödik", miközben 192 ember, köztük egy 11 éves fiú halálra fagyott a múlt télen. Gyógyszert vegyek vagy valamit vacsorára - sok család néz szembe e kérdéssel, miközben a kormány milliárdokat költ focira. Lánczi András megértést kér, mondván a foci a miniszterelnök "gyengéje". Ez olyan, mintha azt írnám egy szomszédról, akinek családja állandóan nélkülöz, míg a családfő pompás öltönyökben jár, hogy az "Armani a gyengéje."

2009-ben borítékolható volt, hogy a Fidesz nyeri a következő választásokat. Adva volt a 2008-as világválság, az MSZP politikája, és Orbán nyitottsága a polgári értékek iránt. A miniszterelnök ugyanis egészen máshogy beszélt 2010 előtt; például kijelentette, hogy fiataljaink a kilátástalanság miatt menekülnek külföldre, míg 2010 óta a fiatalok kalandvágyáról, tapasztalat-kereséséről beszél. Hogy felháborodott Orbán Torgyán nepotizmusán 2002 előtt, most meg…

Mára kiderült, hogy hazudtak, de ne ítélkezzünk azokról, akik ma is kitartanak a kormány mellett. Ismerek Fidesz-szavazót aki ma már kritikusan szemléli pártját, de nem lát alternatívát.

A múlt elkezdődött

Márciusban a miniszterelnök az etnikailag homogén magyar társadalomról beszélt. Elolvasva a szöveget, nem volt ez egy echte náci beszéd, de a kritikák jogosak. Egy politikustól elvárható, hogy ismerje hazája történelmét és honfitársai érzékenységét. Árulkodó volt, hogy Lázár János egyenesen letagadta, hogy az "etnikai homogenitás" kifejezés egyáltalán elhangzott volna a miniszterelnök szájából. Pedig 2017 tavaszán Orbán kimondta, hogy "nagyon fontosnak tartom, hogy az etnikai homogenitást meg kell őrizni". Felmerülhet a gondolat, hogy ha valaki ennyire oda van az etnikai tisztaságért, miként vélekedik azokról, akik sokat tettek 1944 során azért, hogy társadalmunk kevésbé legyen heterogén. A következő napokban hívei igyekeztek beszédét magyarázni. Ennyire zavarosan beszélne miniszterelnökünk?

Tavaly szeptember 16-án egyetértett a riporterrel, hogy a "migráns áradat" olyan mint egy "árvíz", és rögtön hozzáfűzte, hogy "én néhány árvízzel szembeni védekezést levezényeltem". Nem tűnt fel neki (a Kossuth Rádió riporterének sem), hogy itt emberekről van szó. Olyan helyzetekből menekülnek, amiket mi (szerencsénkre), akik a világháború után születtünk, már el se tudunk képzelni. Szögezzük le: amikor tárgyiasítunk embereket, képekkel és jelzőkkel ellenszenvessé tesszük őket kollektíven, az nem csak ellentétes a kereszténységgel, de a legtragikusabb történelmi események előszele.

Vannak egyéb rossz jelek. Az októberi népszavazás után hallottam a következőt: "Már reggel szavaztunk és épp az ebédet készítettem mikor szólt a telefon. A hívó bemutatkozott, és mondta, hogy a Fidesz megbízásából telefonál. Szeretné tudni, hogy voltunk-e már szavazni. Mikor mondtam, hogy igen, a férjemmel és anyósommal, azt mondta, hogy úgy tudja, hogy van még két személy nálunk bejelentve. Ők is elmennek? És akkor valahogy sokat sejtetően hozzátette: »Ha jól tudom, az ön egyik fia közalkalmazott!«. Erre mondtam, hogy igen, elmennek, most éppen nincsenek itthon. Ezzel el is búcsúzott. Rögtön felhívtam a fiaimat, hogy menjenek, nehogy baj legyen ebből."

A népszavazás előtt Orbánék ráijesztettek a fideszes polgármesterekre, hogy nem újrázhatnak 2018-ban, ha településükön kevesen voksolnak "helyesen", mire sokan rákapcsoltak. De legyünk hálásak e zsarolásért mert ezzel elárulták, hogy "vox populi" ide, "vox dei" oda, egy fideszes polgármester is tudja, hogy Orbán csak addig támogatja a demokráciát amíg akarata érvényesül.

Habár feledésbe merült a 2016-os népszavazás mégis fontos végiggondolni mi is történt velünk. Ha tanulunk az eseményekből, hogy mi is volt ez a "szavaztatás", ahogy Máté, kedves barátaim nyolcéves unokája nevezte tavaly, talán nem lesz teljesen értelmetlen az elmúlt szégyenteljes esztendő. Mennyi idő kell, hogy a méreg kitisztuljon a lelkekből? Mire való a múlt? Hogy tanuljunk belőle. Ezen múlik jövőnk minősége. "Azok akik nem emlékeznek a múltra, ismétlésre vannak ítélve", írta George Santayana 1905-ben a The Life of Reason c. könyvében.

Túl az igazságon

Az amerikai The Atlantic szerkesztője, David Frum írt egy cikket Donald Trump közelgő autokratikus államáról. amelyben a következő megjegyzést tette: "Ami Magyarországon történt 2010 óta, egy példa, egy tervrajz az ilyen erős emberek számára. Magyarország tagja az Európai Uniónak és aláírta az Emberi Jogok Európai Egyezményét. Tartanak választásokat és nem cenzúrázzák az internetet. Mégis, Magyarország már nem egy teljesen szabad ország." ("How to build an autocracy", 2017. március.)

Itt tartunk. Azt a reményt, amit a diktatúra kimúlása szült, sikerült fokozatosan lenullázni. Kimondható, hogy mentálisan az egész magyar társadalom rosszabb állapotban van ma, mint volt 1990-ben. Ahogy Buda Béla megjegyezte, "a magyar lelkiállapotban százéves stressz telepedett meg". (Magyar Nemzet, 1997, január 7.)

Pedig hála valódi kormányzásra képtelen kormányunknak, lehetne egyszerű kérdésekkel fordulni a választópolgárokhoz: Mi legyen az adójukból, rendes kórházi ellátás, vagy üres stadionok? Adjunk még egymilliárdot az amerikai milliomos Connie Macknek, hogy lobbizzon Orbán érdekében Washingtonban, vagy a SOTE-nek adjuk életmentő felszerelésekre, amire nem kapnak közpénzt? Adjunk még egy félmilliárdot a CÖF-nek, hogy éltesse Orbán Viktort, vagy segítsük az iskolákat? Adjunk még tízmilliárdot a felcsúti fociakadémiának, vagy hozzuk rendbe a már-már életveszélyes 3-as metrót? Naponta tele lehetne írni az újságokat a közpénz pazarlásáról (és lenyúlásáról), és fájóan hosszú a lista arról, amire nem jut forrás, ami valóban a lakosság érdekeit szolgálná.

Vannak a hétköznapi tapasztalataink és van a kormány propagandagépezete, így azt hihetnénk, hogy könnyű dolga van egy ellenzéki pártnak. De az általános tudatlanság és információhiány a kormánynak kedvez és így lehet tömegeket érzelmi síkon manipulálni.

Egy házaspár állt mögöttem a pénztárnál még tavaly karácsony előtt. Egy ismerőssel beszélgettek és szóba jött az "új arisztokrácia".

- Ki írta?

- Valami Csizmadia, nemrég olvastam apuéknál, nekik jár a Nemzet.

- Ja, a békemenetes.

- Ja.

Utánanéztem, nem Csizmadia László, hanem Csizmadia Ervin írt e kérdésről, "Demokrácia vagy autokrácia" címmel a napilap november 4-i számában. Vagyis, nem arisztokráciáról volt szó, de hát mostanában annyi szó esik "urizálásról" - meg hát mi is az autokrácia? Gondoljunk bele: e két férfit érdekli a politika.

Falun élek, sok ember életébe nyerek bepillantást. Rengeteg a baj, munkahelyi nehézségek, gyereknevelés, pénzhiány, családi problémák, és még ha van is érdeklődés a közügyek iránt, időhiány miatt csak egy sekély szintig tudnak ezzel foglalkozni. A tudatlanságra játszva veszélybe kerül az Európa-gondolat, és visszatérünk a nemzeti, törzsi keretekhez. Ne felejtsük mennyi háborúhoz vezetett ez az évszázadok során.

"A magyar populizmusnak hosszú és bonyolult története van, és lényegében úgy kell tekinteni, mint a társadalom egy részének reakcióját a modernizálás nehézségeire, különösen a század első felében. […] A populisták abból a gondolatból indulnak ki, hogy a nemzet a lét alapja, mert a nemzet olyan szerves közösség, melyet idegen, modern mesterkedésektől fenyegetett érzelmi kötődések tartanak össze. A populisták a nemzetet politikai kategóriának is tekintik, érveiket ezért erősen moralizáló, gyakran meglehetősen manipulatív szóhasználat jellemezte, ami elkerülhetetlen, mert az érzelmek döntő szerepet játszanak világnézetükben.” (Schöpflin György: "A fejletlen konzervativizmus Magyarországon”, MTI cikkek a nemzetközi sajtóból, 1991. április 4.)

Tavaly a "post truth" kifejezés lett az év szava az Oxford szótár szerkesztői szerint. A "tényeken túli" politikában az érzelmi szálak dominálnak az "igazság" kibontásában. A szó új, de az ötlet régi; a hitéletből tudjuk, hogy van a ráción túli igazság, ezt a szakrális felvetést rántották le a sárba politikai haszonlesők.

Még az is lehet, hogy tényleg eljött az illiberális demokrácia ideje - mint a "szocialista" szó, e demokrácia jelzőjeként az "illiberális" szó is fosztóképző szerepet nyer -, és megint jön a "tömegek lázadásának" korszaka, amitől Ortega y Gasset - jogosan annyira - tartott. Mit tehetünk azon túl, hogy várjuk az összeomlást?

Világunkban sokasodik a konfliktus, beleértve a fegyveres harcokat. Jelenleg négy kelet-afrikai országban 20 millió embert fenyeget az éhhalál. Világunk több régiójában egy nagyobb háború valószínűbb mint egy kompromisszumos megoldás. Idén januárban a kínai állami média az USA-val szembeni lehetséges fegyveres konfliktusról írt. Mihail Gorbacsov egy harmadik világháborút sem tart kizártnak. Putyin és Trump jelentős fegyverkezési fejlesztési terveket jelentettek be. Egyre élesebb a feszültség Amerika és Észak-Korea között.

Mi meg keressük a helyes szót arra, amit itthon 2010 óta kibontakozni látunk: diktatúra, kleptokrácia, önkényuralom, maffiaállam, fasiszta mutáció, despotizmus? A bőség zavarában segítségünkre van Masha Gessen, aki a The New York Review of Books-ban Amerika kormányáról kimondja, hogy az egy kakisztokrácia. Ez hazánkra is érvényes.

2017.10.14 09:55

Aczél Bandi ernyője

Publikálás dátuma
2018.07.15 22:00

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
„Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. ”
Sosem tudjuk meg, mennyire rövidítik meg az emberek életét a munkahelyi traumák. Tény: az egykori, Aczél Endre vezette TV Híradó három irányítója - a főszerkesztő és két helyettese - közül már egyik sem él. Mindhárman viszonylag fiatalon haltak meg. Sándor István kezdte a sort 2011-ben, mindössze 64 évesen. Elek János 2015-ben távozott, 68 évesen. 
A múlt héten csatlakozott hozzájuk Aczél Endre, életének 74. évében. Mindhárman hosszú ideig betegeskedtek, de hogy a kór kialakulásának van-e köze azokhoz a stresszes évekhez, amelyeket a Magyar Televízióban töltöttek, s még inkább ahhoz, hogy egyik napról a másikra távozni kényszerültek, az feltehetően örök rejtély marad.
Azt viszont már senki sem veheti el tőlük, hogy együttműködésük rövid négy éve alatt - 1986 és 1990 között - irányításukkal újultak meg gyökeresen a hazai tévés hírműsorok. Ez persze nem csupán hármuk érdeme. De az már igen, hogy olyanokkal vették körül magukat, akik megvalósították elképzeléseiket és inspirálni tudták őket. Elek János régi híradós volt. Szerkesztett, műsort vezetett, volt moszkvai tudósító. Aztán a nyolcvanas évek elején a Filmvilágban megjelent egy interjúja, amelyben arról beszélt, mennyivel jobb híradót is lehetne csinálni. Ebből botrány lett és távozni  kényszerült a tévéből. Két évig a Népszabadság külpolitikai rovatvezetője volt, ám Aczél - miután kinevezték főszerkesztőnek - azonnal visszahívta. Sándor Istvánnak sem volt ismeretlen a tévézés. Ő az MTI-ben kezdett, öt évig bonni tudósító volt, s amikor onnan hazatért - 1981-ben -, átigazolt az MTV-hez. A Hét című vasárnapi politikai magazin szerkesztő-műsorvezetője lett, mígnem az új főszerkesztő őt is áthívta a Híradóhoz.   Hármuk közül a tévés hírműsorok készítése épp Aczél Endrének volt egészen új kihívás. Addig ugyanis ő is a távirati iroda külpolitikai szerkesztőségében dolgozott, előbb pekingi, majd londoni tudósító volt. Angliában persze azt is láthatta, miképpen néz ki egy igazi, modern híradó. Hazatérve pedig pontos ismeretei és tervei voltak arra, miképpen lehet - egyelőre az adott pártállami keretek között - megújítani azt a műsort, amely akkoriban a közönség első számú tájékozódási fóruma volt. Tisztában volt ezen kívül még egy nagyon fontos dologgal, s talán ez az egyetlen, amelyben hasonlóan gondolkodott elődjéhez, a TV Híradót megteremtő és felfuttató Matúz Józsefnéhez. Tudta tehát, hogy a tévézés kollektív műfaj, hiába villog a képernyőn esetleg egyetlen ember, mögötte nagyszerű csapatnak kell állnia. Aczél Bandi - hiszen munkatársai mind így hívtuk őt - sosem tolta magát előtérbe. Nem akart minden áron szerepelni - a Híradóban csak elvétve jelent meg, ott műsort sosem vezetett -, viszont két helyettesével együtt ernyőt tartott a csapat fölé. Mi nyugodtan dolgozhattunk, ők - ha volt - elvitték a balhét, építették a kapcsolatokat, fogadták vagy elutasították a folyamatosan ismétlődő kívánságokat, s közben szinte észrevétlenül, de mindig tágították a politikai határokat.   A többi pedig: szakma. Matúzné munkatársai közül mindenki maradhatott, aki akart, de immár mindenki a valódi képességeinek megfelelő feladatot kapott. Eközben Aczél a legjobbakat igyekezett maga köré gyűjteni. Így igazolt át a Rádióból két tapasztalt Krónika-szerkesztő, Tardos Júlia és Rangos Katalin, és jött a Híradóhoz a Magyar Nemzettől Kapuvári Gábor. Az egyik leglényegesebb újítás a műsorvezetés átalakítása volt. Addig - általában - két műsorvezető köszönt be esténkét, egy kül-, meg egy belpolitikai. De az ő feladatuk sosem a hírek tálalása, vagyis a műsor előregördítése volt, hanem az, hogy egy-egy - de adásonként legfeljebb két - tudósításhoz fűzzenek kommentárt. Lehetőleg vonalasan eligazítva a nézőket. Nos, ez megszűnt. Aczél híradójában egy műsorvezető volt, aki végigvezette a nézőket az estén: ő mondta el a tudósítások előtt a legfontosabb információkat. Ez ma már teljesen természetesnek hangzik, akkor - a nyolcvanas évek második felében - még nem volt az, legalábbis Magyarországon. Sok korábbi kommentátor - nagy sértődések közepette - ki is maradt. A fél nyolcas fő Híradónak összesen hat, egymást hetente váltó műsorvezetője volt. Elek és Sándor mellett itt kapott szerepet Kaplár F. József, Bayer Ilona - mint egyetlen nő -, valamint a régiek közül Moldoványi Ákos és a profi rádiós, P. Szabó József (akiről akkor még nem lehetett tudni, hogy mint főszerkesztő, milyen áldatlan szerepet vállal majd a Csúcs László-féle rádiós tisztogatásban). A korábbi "belsős" műsorvezetők a későbbi, 2. és 3. kiadásban szerepelhettek, ha vállalták - ezek az adások ugyanúgy átalakultak, mint a fő kiadás. Hasonló módon megújult A Hét is - amely attól kezdve a Híradóhoz tartozott - és itt már Aczél is képernyőre került, mint műsorvezető.    Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. Az akkori - már vesztét érző - hatalomnak azonban ez mit sem számított. 1990 januárjában a helyezkedő Pozsgay Imre államminiszter már egy "igazi magyart" akart látni a műsor élén. Az akkori elnök, Nemeskürty István történész teljesítette kívánságát. A nagy csel pedig az volt, hogy az alig három héttel korábban a Népszava főszerkesztőjének kinevezett Pálfy G. Istvánt rakták Aczél helyére. Egy régi híradóst tehát, akit a munkatársak többsége szívesen fogadott, hiszen "egy közülük". Utóbb kiderült, ez már nem egészen volt így. De azt elérték vele, hogy a főszerkesztő kirúgásának hírére "csak" két helyettese és még néhány ember állt föl azonnal. A műsor tehát tovább készülhetett.  Aczél Bandi ezután főleg újságokba írt, bár egy ideig volt a Nap-kelte műsorvezetője is. Látszólag megtalálta a helyét, amit segített műveltsége, politikai naprakészsége és hogy szinte mindenről voltak gondolatai. De az biztos, hogy híradós kirúgása nagyon megviselte. Nagy kár, hogy a Szép Szóban megjelent visszaemlékezéseiben már nem jutott el a híradós évekig, betegsége megakadályozta a folytatást. Talán többet megtudhattunk volna tőle azokról az évekről. Így viszont csak a saját emlékeinkre hagyatkozhatunk. Bandi pedig már örökre itt él velünk.
2018.07.15 22:00
Frissítve: 2018.07.15 22:00

Lanzmann és a „celluloid szörnyeteg”

Publikálás dátuma
2018.07.15 20:00
CLAUDE LANZMANN - Shoah című, 1985-ös filmje 12 évig készült
Fotó: AFP/ Bruno Coutier
Az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen.”
Tétovázok. Melyik elnevezéssel éljek? A kettő szorosan összetartozik, a családnév és az életmű megjelölése. Július első napjaiban, Párizsban, 92 esztendős korában meghalt Claude Lanzmann író, filozófus, filmrendező, a XX. század egyik legnagyobb alkotója. Egyetlen szó foglalja magában igazán mindazt, amit örökül hagyott. Héber szó. Shoah, magyarul azt jelenti, hogy katasztrófa. A köztudatban fölcserélte a minden nyelven már elfogadott holokauszttal, a tömeggyilkossággal, amely minden korszak legocsmányabb emberirtását jellemzi.
Mi az az új, amit mindehhez hozzátett Claude Lanzmann, ez a zsidó származású művészember, gondolkodó, alkotó? Zsidó volt, igen, franciaországi születésű zsidó. A dédapja szabóember, mester, családfönntartó, mégsem egészen az. Claude-ot már a XX. század kezdetén tudatosan értelmiségiként nevelték, gimnáziumot végzett, majd egyetemet, filozófiát. A véletlen ismertette meg a kor egyik legnagyobb elméjével, Jean-Paul Sartre-tal. Eszmét cseréltek, gondolkodtak, de első közös éveikben még csupán – Sartre-t bizonyára nem, de Lanzmannt még igen -- hétköznapi hírlapírónak, krónikásnak tartották, bár nem akárhol, hanem az induló folyóiratok egyik legjelesebbjénél, a Les Temps Modernes-nél. Tanulmányokat, esszéket írt, hamar ismert lett, annál is inkább, mert Sartre barátja, cimborája volt.    Lanzmann egész élete szempontjából volt egy másik, nagyon is jelentékeny hozadéka barátságuknak. A szerelem. A század egyik gyönyörű legendája, a kettős szerelem. Kettejük asszonya volt, mondhatni közös élettársa a kor egyik nagyasszonya, az író, filozófus, gondolkodó Simone de Beauvoir. Túl a szellemi világon, a köznapok moráljával szemlélve, ez lehet megrázó, döbbenetesen immorális, de a társadalom java része nem így ítélte meg. Nem volt dráma, féltékenység, mindhármuk mindent tudott. Beauvoir halála után Lanzmann maga hozta nyilvánosságra egyik gyönyörű kalandjukat. Együtt voltak ketten, összeforrva. Extázisban. Talán óra hosszat is eltartott a tündérmese, amikor a vége felé Simone azt mondta, még Claude vállán nyugtatva a fejét: "Milyen sokáig és milyen zakatolón dobogott még a szíved!". Hát nem álomba illő?   Ilyen előzmények után hogyan érkezünk el az irodalmi és filmművészeti csúcsélményhez, a Shoah-hoz, a XX. század kegyetlen legendájához? Egyáltalán, Lanzmannak miként is jutott eszébe, hogy emberfölötti vállalkozásba fogjon, évtizedeket áldozzon a további kutatásokra, hogy a világ a maga teljességében és hitelesen ismerje meg a rémséget?   Már közel hetvenedik évéhez fogott a hihetetlen vállalkozásba, a filmalkotásba. Megszállottként kutatta a históriát, s valamennyi föltárható, elérhető részletét, csupán a búvárkodásra 12 esztendőt szánt. Gyűjtött szakadatlanul. Újabb évek, amíg összeállt a végeérhetetlen munka, a "fő mű", az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen. De végre a világ előtt állt az a borzalom, amelyről mindenki tudott, letagadhatatlanná vált, vádirattá a hatalom őrületéről. Önmagában megérthetetlen alkotás. Parttalan folyam. A história és emlékezet mélybe szállása, amely Lanzmann tizenkét - 1973-tól 1985-ig - alkotói évét ölelte föl. Tizennégy ország múltját járta végig, lett belőle „celluloid szörnyeteg”, miként a Le Figaro összeállítása méltatta.  Önvallomásában azt írta, hogy "őrületig szeretem az életemet, és minél jobban közeledem a végéhez, annál inkább foglalkoztat".
2018.07.15 20:00
Frissítve: 2018.07.15 20:00