Hosszú oldal - Az átváltozás

Az idős hölgy kezeit tördelve botorkált tanácstalanul a templom előtt. Hol ide, hol oda lépett, s közben dünnyögött valamit, mint valami szörnyűséges mantrát, amit maga is fél kimondani, de valahogy mégis muszáj. Szürke kötött kardigánt viselt elegáns szoknyával, finom harisnyával, makulátlan cipői idegesen toporogtak a térköveken.

Elsőre akkor sem értettem pontosan, mit motyog, amikor közelebb értem. Néhány lépésnyit szabályosan követnem kellett, hogy végre világossá váljék számomra: azt ismételgeti, hogy segítsenek neki, segítsenek neki, segítsenek neki. „Kinek kell segíteni?” – léptem mellé határozottan, hogy megtörjem a rettenetes kört. A hölgy nem mondott semmit, csak oldalra mutatott, egy bokor mellé, s azon nyomban el is fordult, folytatva a mantrát, mintha ő maga nem bírna odanézni.

A bokor mellett egy idős férfi feküdt tolókocsiban, a hátára borulva. Ha lett volna lába, nyilván megpróbál kikászálódni valahogy – mert az világos volt, hogy a dögnehéz kocsival együtt képtelenség felkelnie. De ő csak feküdt ott mozdulatlanul, mocskos, elnyűtt pokrócba bugyolálva, akár egy hatalmas, fekete bogár, akit gonosz gyerekek a hátára fordítottak, miután kitépkedték a lábait. Nem kapálózott, nem kiabált. A feje kissé hátrabicsaklott a fejtámláról a kőre, nyakán kidülledtek az erek, a bőre – a hidegtől? a testhelyzettől? a bortól? – vöröslött. Ekkor értettem meg az iszonyatot a hölgy szemében.

Odaléptem a férfihoz, miközben a nő járókelőtől járókelőig szaladgált. Azok azonban vagy meg sem álltak, mert azt hitték, kéregetni akar, vagy nem értették, mit is szeretne pontosan, úgyhogy zavartan továbbmentek. A sarkon fiatal fiú közeledett. Gondolkodás nélkül odaszóltam neki: jöjjön, segítsen. A tolókocsira mutattam, mire ő megtorpant és annyit mondott: ja, mindig ezt csinálja.

Hirtelen megcsapott a tolókocsi felől áradó húgy- és ürülékszag, és elpattant bennem valami. Rákiabáltam a fiúra: mit gondolsz, mégis miért csinálna ilyesmit magával valaki? A srác tekintetéből úgy tűnt, hogy mindeddig nem gondolt bele ebbe az egyébként meglehetősen logikus felvetésbe, én pedig, kihasználva pillanatnyi zavarát, utasítottam, hogy fogja meg a tolókocsi másik fogantyúját, és emeljük.

A hirtelen mozdulat nyomán felcsapó szag elviselhetetlen volt, a kocsira akasztott koszos szatyrok himbálóztak ide-oda, félő volt, hogy súlyuk alatt ismét eldől. Egy egész élet, bezacskózva. A férfi nem szólt. Nem is létezett már talán. A fiú egy mukkanás nélkül továbbszaladt, én pedig odaszóltam a hölgynek, hogy tessék megnyugodni, már segítettünk.

Ő azonban hiába emelte fel a tekintetét, nem látott engem. Nem látott semmit sem. Csak állt egyik lábáról a másikra, tördelte a kezét, és remegő szájjal nézett maga elé, mint aki soha többé nem tudja kiverni a fejéből a nagy, fekete, kitépett lábú bogár képét.

Szerző
2017.10.17 08:05

Századvég-vég

Hogy Orbán Viktor megint füllentett, abban már nincs semmi érdekes. Ám ezúttal a sajtóval, a nyilvánossággal kapcsolatban rugaszkodott el az igazságtól, amit már csak szakmai okok miatt sem szívesen hagynánk szó nélkül. 
Alig két héttel azután, hogy – jókora derültséget keltve – bemondta az Európai Parlamentben: soha nem vetemednének arra, hogy elhallgattassák azokat, akik nem értenek velük egyet, a miniszterelnök a saját háza táján mutatta meg, hogy mennyit ér a szava: azonnali hatállyal bezúzták és az internetről is eltüntették a Századvég folyóirat (immár) utolsó számát, a szerkesztőséget pedig szélnek eresztették egy kismértékben kormánykritikus, a járadékokkal foglalkozó összeállítás miatt. 
A Századvéget Orbán és barátai alapították Bibó-kollégistaként 1984-ben, a társadalomelméleti folyóirat a rendszerváltást megelőző erjedés közepesen jelentős orgánuma volt. Sokat elmond arról, ami felé tartunk (és amerre Orbán maga is tart), hogy Kádár és a pártállami cenzúra mellett simán elélt, most meg az új egypártrendszer bedarálja. 
Az eset ugyanakkor nem csak azért érdemel figyelmet, mert rámutat egy jelentős különbségre a két korszak között, t. i. akkor kifelé evickéltünk az elnyomásból, most meg naponta jönnek olyan húzások, amiket még tegnap is elképzelhetetlennek tartottunk volna. Izgalmas a téma is, ami miatt a lapnak épp most kellett meghalnia: az orbáni kapitalizmus (?) modelljében központi szerep jut a járadékvadászatnak, vagyis annak, hogy a kormányhű oligarchák kezére juttatott gazdasági szektorokban az állam határozza meg – jogszabályokkal, adminisztratív árazással, monopóliumok létrehozásával – a jövedelmezőséget, a piac helyett a politika logikája működteti az üzletet – nyilván erről is írt az obsitot kapott szerzőgárda. 
És persze ott van még a sajtószabadság is, amelyről Orbán Viktor azt szokta mondani a kritikusainak: nincs vele gond, nálunk mindent meg lehet írni. Nos, most – a Népszabadság, a Magyar Nemzet és a többiek után – a századvégesek is megtapasztalták, hogy ebben az állításban mennyi az igazság.
2018.09.26 09:00
Frissítve: 2018.09.26 09:01

Népviseletben

Végignéztem egyszer az interneten, ahogy Ri Cshunhi, az észak-koreai Központi Televízió veterán bemondónője drámai mimikával és zengzetes hangon bejelenti a világnak, hazája sikeres hidrogénbomba-kísérletet hajtott végre. Tekintve, hogy egy árva szót sem tudok koreaiul, vihoghattam volna is a pongyolára emlékeztető népviseletbe öltözött, villámló szemű öregasszonyon, de összeszorult a gyomrom. Elvégre a ripacs színészi alakítás mégiscsak azt tanúsította, hogy egy cinikus diktátor kezében vagyunk. 
Magyarul viszont egész jól tudok, ezért aztán a drámai kivitel mellett a hatásvadász tartalom is indokolja, hogy Kövér László nagyjából minden megszólalásakor rám jön a lábrázás. Ő persze ezért van, mondhatni ő a Fidesz inkvizíciós tagozata, aki egyszerre antikommunista, antilibierális, antigyurcsány, antibohófiatal, antinő, antiminden, ami nem Orbán Viktor. A szúrósszemű-magyarbajszú konzervatív mosolytalan szigorúsággal követte a pártvezetőt a párt minden bakugrásszerű ideológiai fordulatában, míg végül kikötött az immár évtizedes szerepnél: ő az, aki tiszteletet követel az ezerszer meggyalázott törvényhozásnak. 
Pártja lábbal tapossa a jogállamot, buborékot fúj az alkotmányosságból, képviselői indítvánnyal ír át alapvető rendszereket, elhallgattatja az övétől eltérő véleményeket, a törvény erejével csal el választásokat. Kövér doktor pedig úgy háborodik fel az ellenzék bármely halovány munkavégzési kísérletén, mint a pedellus, amikor elhagyott büdös zoknit talál az iskolai könyvtárban.  
Lehet persze kommunistázni, gyakorló elmebetegezni, cinikusnak és megvásároltnak bélyegezni az Európai Parlament azon tagjait is, akik megszavazták a Sargentini-jelentést, ahogy ezt a házelnök tette az ötös számú tagkönyv birtokosának műsorában. De Európát ez a viszolyogtató produkció aligha fogja meggyőzni a magyar kormány igazáról. 
2018.09.26 09:00
Frissítve: 2018.09.26 09:02