Alföldi nem kertel - Nyomasztásból gyűlölet

Publikálás dátuma
2017.10.17 07:47
Bányai Kelemen Barna és Hernádi Judit Fotók: Mészáros Csaba
Fotó: /
Egy takarítónő és egy menekült kapcsolatát dolgozza fel Alföldi Róbert nem kertelő, több tekintetben kegyetlenül fájdalmas rendezése az Átriumban.

Hernádi Judit, mint takarítónő belép egy németországi bárba. Fején eső elleni kendő, a vendéglátóhelyen külföldi vendégmunkások időznek. Egyikük a marokkói Ali (Bányai Kelemen Barna) kiszúrja a nőt, és bár jóval idősebb nála, mégis felkéri táncolni. A gesztus kedves poén is lehetne, de hamar kiderül, hogy ennél jóval többről van szó. Két ember egyszer csak találkozik és elkezdenek egymáshoz kötődni. Mindegy, hogy ki hány éves, honnan jött, semmi sem számít. Tihanyi Ildi realisztikus, szomorkás terében felértékelődnek a gesztusok, a nézések, a csöndek. Alföldi Róbert új rendezésében az Átriumban Fassbinder A félelem megeszi a lelket című alkotásának színpadi adaptációjában sok esetben kilépett a megszokott eszköztárából. A történetet leegyszerűsíti, persze közben sűríti. Nincs semmiféle látványosság, a színészek és a viszonyok kerülnek fókuszba. Csak az számít és ez nagyon jó. Kell hozzá a két főszereplő Hernádi és Bányai Kelemen. Mindketten lassítják a tempót, azt mutatják meg, milyen az amikor két magányos, önmagát a világban egyedül érző ember elkezd egymásra figyelni, amikor csak egymásnak akarnak megfelelni. Sokszor találkozunk nap mint nap olyan előítélettel, hogy miként szeretheti két ember egymást, ha például nagy a korkülönbség. És miért ne szerethetnék, ha sikerül egymást elfogadniuk, akkor ez nem lehet probléma.

Mihályfi Balázs és Bercsényi Péter

Mihályfi Balázs és Bercsényi Péter

Csakhogy, mint Fassbinder művének címében szerepel A félelem megeszi a lelket, vagyis a közegből, a társadalmi normáktól való eltérés tönkre tehet bennünk sok mindent. Áthallásos téma, hogy a szerelem egyik érintettje bevándorló, menekült. Alföldi ezzel nem kertel, nem finomkodik. A képünkbe vágja azt, amit erről gondol. Iszonyú szembenézni azzal, hogy mit is jelent az, amikor elszabadul a gyűlölet. Amikor barátságokat, és különböző más munkahelyi, vagy lakóközösségi kapcsolatokat őröl fel, hogy a másikat ellenségként kezdjük kezelni, a származása, vagy bármi más miatt. A történet roppant aktuális, a zsigereinkbe vág. Közvetlenül érint mindnyájunkat. Szembesít saját cinkosságunkkal, ily módon az előadást akár fájdalmasan könyörtelennek is nevezhetnénk. Bizonyos mértékig az is.

Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs, Parti Nóra és Szatory Dávid több szerepben is nagyon pontos és karakteres. A fiúk női karakterekben is kipróbálhatják magukat. Az ellenpontozás parádés és nem csak a külső megjelenésnek köszönhetően (Nagy Fruzsina különösen az otthonkákban felülmúlhatatlan), hanem azért is, mert fanyarrá és gyakorlatilag nemtelenné teszi a mondatokat. A jelenséget, a folyamatot mutatja, így függetleníti maguktól a szereplőktől. A különböző szintű kirekesztést érzékelve, akár azt is mondhatnánk, hogy Alföldi túloz. De sajnos nem erről van szó. Arra figyelmeztet, hogy az ilyen irányú tendenciáknál ritkán van megállás. Addig tart a nyomasztás, amíg a célpontnak tekintett áldozatok fel nem adják. Ebben a rendezés nem tesz engedményt, amikor pedig mégis lenne valamiféle kis vigasz, akkor már általában, mint itt is, túl késő. Addig kellene józannak lennünk, megőrizni a tisztán látásunkat, amíg egy kis remény is marad a dolgok tisztázására. Azután már csak a gyász és a lelkiismeret-furdalás marad, amivel viszont nem könnyű együtt élni.

Idealizált színes világ
Alföldi Róbert új szerepben is debütált a hétvégén az Átriumban, ettől az évadtól ugyanis ő az Átrium Galéria művészeti vezetője. Első alkalommal saját magánygyűjteményéből válogatott, mégpedig 1940–1970 között készült színezett fotográfiákat, amelyek mint a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivállal közös en rendezett tárlat alcíme jelzi „idealizált színes világot” teremtenek. A színezett fotográfia lényege, hogy az általában fekete-fehér fotókat kézi eszközökkel megszínesítik. A színes film és dia megjelenésével viszont azért alkalmazták, hogy drámaivá, vagy még inkább művészivé tegyék a fényképeket. Pasztell ceruzával, akvarellel, olajjal dolgoztak. A mai napig vannak fotográfusok, akik tovább fejlesztve ezt a technikát, egy különleges művészi hatást érnek el a használatával, rámutatva az idealizmus mögött meghúzódó nyomasztó diktatórikus légkörre.
Gadányi György fotótörténész lapunknak úgy fogalmazott, hogy a színezett fotográfiák sokáig a közízlés, illetve a közízléstelenség kifejeződését jelentették. A retus létjogosultságán ma is sokan vitatkoznak, kell-e és lehet-e idealizálni a képet. A fotótörténet az ilyen jellegű alkotásokat nem tartja művészileg értékesnek, a szolgáltató iparhoz kapcsolják inkább. Gadányi szerint kellett hozzá egy jó szemű gyűjtő, ebben az esetben Alföldi, aki megérzi ezeknek a műveknek a különleges ízét, amelyek egyébként nem csak Magyarországról, hanem a világ különböző részéről származnak. A tárlaton látható alkotásokhoz hasonló művek hagyományos technikával ma már nem születnek, de más kérdés, hogy a digitális technika pedig mire képes és milyen újabb idealizált módszereket teremt – tette hozzá Gadányi György.

2017.10.17 07:47

A fuvola nagykövete

Publikálás dátuma
2018.12.13 14:22

Fotó: /
A világ legjobbjai közé választották Ittzés Gergely A fuvolaszonáták nagykönyve című hétlemezes kiadványát.
A fuvolahangnak van valamiféle sajátos aurája. Ennek megfelelően nem ugyanazt jelenti játszani fuvolán, mint mondjuk az egyébként szintén népszerű klarinéton. Különös világba viszi játékosát és hallgatóját, a hangja már önmagában is elbűvölő, nem véletlen, Tamino is ilyen hangszert kap segítségként ahhoz, hogy leküzdhesse útján a mitikus nehézségeket, hogy férfivá érve kiérdemelhesse kedvesét, Paminát. Van tehát létjogosultsága egy olyan hangzó „nagykönyvnek", amely számba veszi a fuvolaszonátákat szinte a kezdetektől, az 1700 –as évek első évtizedeitől a múlt század közepéig. Bach az első zeneszerzők között volt, akik a nagyívű karriert befutott, Franciaországban kifejlesztetett hangszerrel megismerkedtek. Az őskortól ismert egyszerű fuvola az ő fiatalkorában lett olyan instrumentum, amelyre olyan jelentőségű műveket lehetett írni, mint szonátái, vagy éppen a h-moll szvit. Igazi nagyszabású zenei alkotás Bach h-moll szonátája, amellyel a lemezsorozat indul. Valójában felül nem múlt remeke a fuvolaszonáta-irodalomnak, de lehet mondani, a hangszer egész irodalmának, az 1720 körül keletkezett mű. Ami azért is így van, mert a későbbi korok nagy komponistái már nem érték be a fuvola korlátozott lehetőségeivel: Mozart, Beethoven és utódaik legjobb gondolataikat zenekarra, zongorára, esetleg hegedűre, csellóra szánták. Mindamellett a kevésbé neves komponisták közül sokan, sok szonátát írtak rá, de Ittzés Gergely maga jegyzi meg a kísérőfüzetben: „Valljuk be, kevés köztük az igazi remekmű, ...". De egyetérthetünk vele abban is, a 34 szonáta amelyet lemezre játszott, ha töredékesen is, de kimeríthetetlen kincsestárat reprezentál. Bach után tehát fájó az űr, már Mozart is csak egy gyermekkori, hegedűkíséretes zongoraszonáta fuvolás verziójával szerepel, amely természetesen azért magán viseli a zseni kézjegyét. Sok-sok kevéssé, vagy egyáltalán nem ismert név következik, örömmel fedezhetjük fel azonban például Ravelt, Prokofjevet, utóbbi szonátája valódi népszerűségre is szert tett. Magyar szerző egy szerepel a sorozatban, Lajtha László 1958-as műve kapott helyet az ötödik lemezen. Hogy a Nagykönyv nem egyszerűen csak fuvolistákat érdekelhet és nem több, mint bennfenteseknek szóló hangos tanszöveg-gyűjtemény arról az előadók gondoskodnak. Mindenekelőtt Ittzés Gergely, aki nem egyszerűen csak hangszerének kiváló művésze, hanem lehet mondani nagykövete, aki a fuvolázás minden területén alkot. Fejleszti hangszere játéktechnikai lehetőségeit, tanít, komponál, műveket ad közre, lemezeket készít, koncerteken lép fel. A felvételeken minden művet modern fémfuvolán játszik, hangja fölösleges vibrátózásoktól mentes, lekerekített, a legmagasabb hangokat – amelyek kényszerűen vékonyan, élesen szólnak - leszámítva testes, menetes a fémfuvolák kevéssé vonzó, néha fémes hangzásától. Virtuozitása, hangszerkezelésének biztonsága megkérdőjelezhetetlen. A stílusokban is otthon van, tudását teljes mértékben a művek belső világa megmutatásának szolgálatába állítja, izgalmas helyekre kalauzolva a hallgatót. Segítségére vannak ebben a kiváló zongoraművészek, akik nem egyszerűen kísérői, hanem egyenrangú társai századokat felölelő utazásán.

Az érem biztos, a színe január közepén derül ki

Továbbjutott a három legjobb felvétel közé az International Classical Music Awards (ICMA) 2019. évi szavazásán a Hungaroton The Great Book of Flute Sonatas című hétlemezes CD-sorozata a Best Collection kategóriában – közölte december 10-én Remy Franck, a zsűri elnöke. A kiadvány Ittzés Gergely fuvolaművész monumentális CD-sorozata, mely a fuvolaszonáták három évszázadnyi anyagát gyűjti össze. A nyertesek listáját 2019. január 19-én teszik közzé, a díjkiosztó gálakoncertre 2019. május 10-én a lucerni Kulturális és Kongresszusi Központban kerül sor. 

2018.12.13 14:22

Akik megölték Alberichet

Publikálás dátuma
2018.12.13 12:00
Rodin Guggoló (1882)
Fotó: GURLITT-GYŰJTEMÉNY/
A náci eredetű Gurlitt-gyűjtemény egy része látható a berlini Martin Gropius Bauban.
Mi más tartaná a lelket az egyszeri, munkába induló vámellenőrben egy borongós őszi reggelen, mint annak lehetősége, hogy talán ma sikerül lekapcsolnia egy régóta körözött, veszélyes bűnözőt? Cornelius Gurlitt, a galambősz, törékeny csontú 80 éves utas nem tűnt annak. Egy ártalmatlan szabályszegést sem nézett ki belőle senki. Ám amikor 2010 szeptemberében a Zürichből München felé tartó vonaton az ellenőr megkérdezte, van-e nála bármi vámköteles, úgy hebegett-habogott, hogy a hatóságiak jobbnak látták átkutatni. Hogy elképedhettek, amikor az idős úr zsebéből kilencezer eurónyi készpénz került elő! Ez az összeg valamivel kevesebb volt, mint amennyit a törvény szerint be kell jelenteni, ahhoz viszont éppen elég, hogy az adóhatóság Cornelius Gurlitt nyomába eredjen. A hivatalos házkutatás eredményét 2013 telén hetekig harsogták a német címlapok: Többszáz lopott műtárgy a nyugdíjas lakásában. Náci-kincseket rejteget Hitler műgyűjtőjének fia. A szalagcímeket olvasva egy szempillantás alatt színesen kirajzolódott a köztudatban a Niebelungok aranyát őrző Alberich-törpe jelenkori mása: egy bogaras, vélhetőleg neonáci öregember képe, akinek nincs adószáma, sem bankszámlája, sem egészségbiztosítása, viszont van egy milliárdos értékű lopott Monet-Chagall-Dürer-Munch-Nolde-Rodin-Dix-gyűjteménye (ki tudja milyen állapotban), amit az apjától, Hildebrand Gurlitttól örökölt. 
A kormány pedig munkához látott. Számvetés dolgában senki nem olyan gyakorlott, mint a németek: mint egy sokatlátott trauma-pszichológus, úgy állt neki a kultuszminisztérium módszeresen, pénzt és fáradságot nem kímélve felgöngyölíteni a eurómilliárdokra becsült hagyaték ügyét. Miután elkobozták a Cornelius Gurlitt tulajdonában álló műtárgyakat, internetes keresőrendszert hoztak létre, hogy megtalálják az egykori tulajdonosukat. Megalakult a Deutsches Zentrum für Kulturgutverluste, mely országszerte kutatja a kétes származású alkotások eredetét. Törvénybe iktatták, hogy milyen feltételek mellett hagyhatja el egy adott műremek a határokat. 2014-ben elhunyt Cornelius Gurlitt, a gyűjteményét pedig a berni Szépművészeti Múzeumra hagyta. Egy részük a berlini Martin-Gropius-Bau termeiben van kiállítva. És hiába káprázik a falakon mintegy 200 világhírű mestermű, a tárlat elsősorban nem képeket mutat, hanem történeteket mesél. Egy korszakról, amikor a kormány Dürer keresztény lovagjának páncélzatát volt hivatott magára ölteni, hogy legyőzze a halált, az ördögöt, és mindent, ami nem népnemzeti. Amikor elfajzott művészetként megbélyegezve elkobozhatta és elégethette azokat az alkotásokat, amelyek nem feleltek meg az ideológiai ízlésének. Amikor a bajor fővárosban óriási propaganda-kiállítást szerveztek korcs-alkotásokból. Emil Nolde tajtékzott, amikor a politika az ő képeit is megbillogozta: a nácikat lelkesen támogató festő szerint csakis valami szörnyű félreértés történhetett. Történetet mesél egy emberről: az 1985-ben született Hildebrand Gurlittról, aki gyerekként az édesanyjával expresszionista estekre járt, és aki 11 éves kora óta odavolt a Brücke-csoportért. Harmincévesen megtalálta a méltó feladat: a zwickaui König-Albert-Museum igazgatójaként az avantgárd zászlaja alatt újjászervezte az intézményt. Az elfajzott művészetek buzgó pártfogójaként azonban a harmincas évek elején sehogysem illett efféle vezetői székbe, így Zwickauból, aztán a hamburgi állásából is mennie kellett. Senki nem gondolta volna róla, hogy 1938-tól az ő feladata lesz külföldön értékesíteni az elfajzott művészeti alkotásokat (beleértve a hőn szeretett expresszionistáit), aztán pedig egyike lesz annak a négy műkereskedőnek, akik Hitler megbízásában útra kelnek, hogy a nyugati szomszédoknál bevásároljanak a Führer Linzben tervezett múzeumának. 
És minden kép elmond egy-egy történetet: ezúttal kevésbé fontos, ami a vásznon van, mint az, ami mögötte. Mint például Thomas Couture női portréja: A simára fésült hajú, dacosan mosolygó, hanyagul görnyedten ülő lány festménye beleolvad a jelenetbe, ahogyan Georges Mandelt letartóztatja és meggyilkolja a Gestapo, és a lakását kifosztja a Sonderkommando-Künsberg. Nem tudni, hogyan került a festmény Hildebrand Gurlitthoz, valószínűleg Párizsban vette egy aukción, ahol elárverezték az összehordott kincseket. Az eredetkutatás roppant kényes és bonyolult folyamat, üzeni a Gurlitt-kiállítás minden egyes képe. Ezért is lehetséges, hogy az öregember lakásában talált „rabolt náci kincs” eddig mindössze hat darabjáról derült ki, hogy valóban lopottak. Ez az eredetileg becsült többszázhoz képest nem sok; akkor sem, ha a képek jó része áron alul, fenyegetés és zsarolás nyomására kerülhetett a műgyűjtőhöz. Amikor az adóhivatal emberei kirámolták Cornelius Gurlitt lakását, a férfi nem értette, mi történik. A szülei halála óta egyedül élt. Utált telefonálni, moziban 67 óta nem volt. Ha orvoshoz ment, előre betanulta a mondandóját. Semmit nem bízott a véletlenre. Az arca sima, vonásai szabályosak. A szája vonala úgy görbült, mintha folyton mosolygott volna. Úgy halt meg, hogy nem látta viszont a képeit. A megnyugtató végkifejlet elmaradt: csak hat képről sikerült elszámolni, senki nem nyerte el méltó büntetését vagy jutalmát, az eurómilliárdosra becsült hagyaték körülbelül 50 milliót ér. De legalább a vámőrnek van egy szenzációs története. Olyan jó, hogy még színeznie sem kell rajta.

Info:

Gurlitt-gyűjtemény Martin Gropius Bau, Berlin Nyitva: január 7-ig

2018.12.13 12:00
Frissítve: 2018.12.13 12:00