Innen nézve - Pénz, mint a pelyva

Boldogult nagynéném kedvenc mondása volt ez. Igaz, amikor erre rákapott, már jóval túl járt a nyolcvanadik évén. Megélte annak idején a millpengőket, a forint erős korszakát és a nyolcvanas évek inflációját egyaránt. Amikor csaknem ötvenévnyi tanítás után nyugdíjba ment, talán húszezer forintot kapott havonta, aztán ebből majd százezer lett. Na, ezt a százezret tartotta szinte elkölthetetlenül soknak, ami persze az ő életmódja mellett érthető is volt.

Orbán Viktor nem a nagynéném, az államkassza bevételei nem az ő privát nyugdíja, a NER sem él olyan szerényen, mint egykoron Júlia néném tette, de a pénzt mégis számolatlanul költik. Olvastam a minap, hogy több esetben is „hozomra” adtak egyedi kormánydöntés alapján állami támogatást bizonyos cégeknek, mondván, majd teljesítik valamikor a szerződésben foglaltakat is. Az ilyen megállapodások többsége mögött általában foglalkoztatási, munkahelyteremtési ígértek állnak. A nálunk beruházó külföldi vállalkozások korrektek, tartják is magukat a szerződéseikhez, ugyanez a hazai vállalkozások jelentős részéről nem mondható el. Szinte nincs olyan hét, hogy a nem kormány által pénzelt kereskedelmi tévécsatornák ne fedeznének fel valahol az országban sokmilliós uniós támogatással „létesült” kamuberuházásokat, pénzszivattyúkat, amelyek mögött valamely kormánypárti politikus pereputtya áll. Ipari park, amelyben egyetlen épület árválkodik, az is üresen; kamion mosoda, amelynek a környékét régen felverte a gaz, belül se híre, se hamva a keféknek…

Az állami pénzek költésével a jegybank elnöke sem fukarkodik. Úgy gondolja, az MNB páncélszekrényeiben annyi van belőle, mint a pelyva. Egy időben mindenféle alapítványi trükkel privatizálta a közös vagyont, az alapítványokba pedig családtagjait, vazallusait ültette. Aztán úgymond „legális” hitelekkel karolta fel a nejét, a fiát, ezt-azt a rokonságból. Ha meg szóvá tette valaki a Parlamentben, hogy ez mégsem ildomos, felháborodott a „diszkrimináción”. Amióta szittya hátsónk piros pöttyeiről értekezett, nem kell meglepődni sajátos érvelésein: miért másodrendű állampolgár az ő fia, a felesége, az unokatestvére, a tudom is én kije? Végül is mi valamennyien, a Föld összes lakója, rokonok vagyunk…

Az ilyen se füle se farka érvelésnek is van nálunk létjogosultsága. Ha belegondolunk, gyakran a kormánypárti „magyarázó emberek” sem tudnak ütősebb érveket kiizzadni, amikor az esztelen állami költekezést olvassák a fejükre. „Őrült beszéd: de van benne rendszer”, idézhetnék Polonius szavait, mert a kulcs maga a „rendszer”. A Nemzeti Együttműködés Rendszere, amely gátlástalanul támogatja a hozzá közeli vállalkozók gyarapodását - természetesen a mi pénzünkből. A háttérben szemérmetlenül folyik a pénzügyi csiki-csuki: a kedvezményezett vállalkozók egymást túllicitálva csapolják meg az állami és az uniós forrásokat.

Ha valaki szóvá teszi mindezt? Nincs elfogadható, értelmes magyarázat. Érjük be annyival: a gazdaság hasít, pénz mint a pelyva.

Szerző
2017.10.19 08:03

Századvég-vég

Hogy Orbán Viktor megint füllentett, abban már nincs semmi érdekes. Ám ezúttal a sajtóval, a nyilvánossággal kapcsolatban rugaszkodott el az igazságtól, amit már csak szakmai okok miatt sem szívesen hagynánk szó nélkül. 
Alig két héttel azután, hogy – jókora derültséget keltve – bemondta az Európai Parlamentben: soha nem vetemednének arra, hogy elhallgattassák azokat, akik nem értenek velük egyet, a miniszterelnök a saját háza táján mutatta meg, hogy mennyit ér a szava: azonnali hatállyal bezúzták és az internetről is eltüntették a Századvég folyóirat (immár) utolsó számát, a szerkesztőséget pedig szélnek eresztették egy kismértékben kormánykritikus, a járadékokkal foglalkozó összeállítás miatt. 
A Századvéget Orbán és barátai alapították Bibó-kollégistaként 1984-ben, a társadalomelméleti folyóirat a rendszerváltást megelőző erjedés közepesen jelentős orgánuma volt. Sokat elmond arról, ami felé tartunk (és amerre Orbán maga is tart), hogy Kádár és a pártállami cenzúra mellett simán elélt, most meg az új egypártrendszer bedarálja. 
Az eset ugyanakkor nem csak azért érdemel figyelmet, mert rámutat egy jelentős különbségre a két korszak között, t. i. akkor kifelé evickéltünk az elnyomásból, most meg naponta jönnek olyan húzások, amiket még tegnap is elképzelhetetlennek tartottunk volna. Izgalmas a téma is, ami miatt a lapnak épp most kellett meghalnia: az orbáni kapitalizmus (?) modelljében központi szerep jut a járadékvadászatnak, vagyis annak, hogy a kormányhű oligarchák kezére juttatott gazdasági szektorokban az állam határozza meg – jogszabályokkal, adminisztratív árazással, monopóliumok létrehozásával – a jövedelmezőséget, a piac helyett a politika logikája működteti az üzletet – nyilván erről is írt az obsitot kapott szerzőgárda. 
És persze ott van még a sajtószabadság is, amelyről Orbán Viktor azt szokta mondani a kritikusainak: nincs vele gond, nálunk mindent meg lehet írni. Nos, most – a Népszabadság, a Magyar Nemzet és a többiek után – a századvégesek is megtapasztalták, hogy ebben az állításban mennyi az igazság.
2018.09.26 09:00
Frissítve: 2018.09.26 09:01

Népviseletben

Végignéztem egyszer az interneten, ahogy Ri Cshunhi, az észak-koreai Központi Televízió veterán bemondónője drámai mimikával és zengzetes hangon bejelenti a világnak, hazája sikeres hidrogénbomba-kísérletet hajtott végre. Tekintve, hogy egy árva szót sem tudok koreaiul, vihoghattam volna is a pongyolára emlékeztető népviseletbe öltözött, villámló szemű öregasszonyon, de összeszorult a gyomrom. Elvégre a ripacs színészi alakítás mégiscsak azt tanúsította, hogy egy cinikus diktátor kezében vagyunk. 
Magyarul viszont egész jól tudok, ezért aztán a drámai kivitel mellett a hatásvadász tartalom is indokolja, hogy Kövér László nagyjából minden megszólalásakor rám jön a lábrázás. Ő persze ezért van, mondhatni ő a Fidesz inkvizíciós tagozata, aki egyszerre antikommunista, antilibierális, antigyurcsány, antibohófiatal, antinő, antiminden, ami nem Orbán Viktor. A szúrósszemű-magyarbajszú konzervatív mosolytalan szigorúsággal követte a pártvezetőt a párt minden bakugrásszerű ideológiai fordulatában, míg végül kikötött az immár évtizedes szerepnél: ő az, aki tiszteletet követel az ezerszer meggyalázott törvényhozásnak. 
Pártja lábbal tapossa a jogállamot, buborékot fúj az alkotmányosságból, képviselői indítvánnyal ír át alapvető rendszereket, elhallgattatja az övétől eltérő véleményeket, a törvény erejével csal el választásokat. Kövér doktor pedig úgy háborodik fel az ellenzék bármely halovány munkavégzési kísérletén, mint a pedellus, amikor elhagyott büdös zoknit talál az iskolai könyvtárban.  
Lehet persze kommunistázni, gyakorló elmebetegezni, cinikusnak és megvásároltnak bélyegezni az Európai Parlament azon tagjait is, akik megszavazták a Sargentini-jelentést, ahogy ezt a házelnök tette az ötös számú tagkönyv birtokosának műsorában. De Európát ez a viszolyogtató produkció aligha fogja meggyőzni a magyar kormány igazáról. 
2018.09.26 09:00
Frissítve: 2018.09.26 09:02