Charlotte Salomon;

2017-10-21 09:05:00

Élet? Vagy színház? (Charlotte Salomon zenés játéka)

A tengerparton ülve ábrándozott, dúdolgatott és festett. Vagy inkább képregényt írt ecsettel és vízfestékkel. Az életéről vallott, játékosan, stílusát a szereplők karakteréhez, a hozzájuk kapcsolódó történetekhez igazítva. Néha Modigliani, máskor Chagall, sokszor Edvard Munch eszközei köszönnek vissza a képeken, amelyekhez pauszpapíron fűzött magyarázatot, szabad versekben, azokat is ecsettel. Ha csak a foltokat nézzük, inkább vidámságot sugallnak, pedig erre nem sok oka volt az alig huszonhat évet megélt művésznek. Mindössze két esztendeje volt arra, hogy összehozza az életművet, amely azután túlélte a világégést, hogy elmesélje az utókornak, hogyan lehet a szörnyűségekből, a fájdalomból szépséget alkotni.

A kezdetek ígérete

Százesztendős lett volna áprilisban Charlotte Salomon, de nem lehetett, a huszonhatodikat is épphogy megérte, hogy azután nem sokkal, meg nem született, öthónapos magzatát is magával vigye a gázkamrába. Lehet, hogy ez már megváltást jelentett számára. Az általa alkotott összesen mintegy 1700 festmény, és a művek szerves részét képező költeményszerű vallomások viszont arról tanúskodnak, hogy ez a hihetetlenül érzékeny nő valami elképesztő akaraterővel emelkedett a sorscsapások fölé, tudott és mert lélegzetet venni a sötét, kilátástalan mélységben is, ahova a nácik taszították, családja drámái pedig nem megadásra késztették, hanem arra, hogy egy saját világot teremtsen, kívül az örvényen, amelynek szélén lebegett egész életében. Két lehetőséget látott maga előtt, vagy ő tűnik el a világ számára, vagy eltünteti a szörnyű világot festményei révén. Az utóbbit választotta, amikor 23 éves korában orvosi tanácsra elkezdte megfesteni életét, nyomasztó környezetét, érzéseit, félelmeit. Volt mitől félnie.

A kezdetek szép életet ígértek a zsidó családba született Charlotte számára. Apja, Albert Salomon, jónevű sebész, a berlini egyetem tanáraként először fedezett fel mellrákot röntgensugár segítségével és szerepe volt a mammográf kifejlesztésében, anyja Günwald Franziska pedig jómódú, de mint a későbbi események bizonyították, mentálisan beteg családból származott. Charlotte korai gyerekkorát azonban még nem terhelte semmi, nem tulajdonított senki nagyobb jelentőséget annak sem, hogy anyja nővére, akitől a Charlotte nevet örökölte, 1913-ban, egy novemberi éjszakán, egyszerűen kisétált a világból, és berlini lakásukból gyalog megtéve több, mint 30 kilométert, egy tóba ölte magát. Charlotte jó ideig élvezhette 11 szobás lakásuk luxusát, a játékok eldorádóját, a felszabadult pörgést a jégpályán és az utazásokat Milánóba, Velencébe, vagy az Alpokba. Nyolc esztendős múlt, amikor csodaszép anyja, Franziska, kiugrott szülei házának ablakán. A gyereknek azt mondták influenza vitte el, és senki sem beszélt arról, hogy ópiumos állapotban lett öngyilkos. Apja négy esztendővel később egy operaénekesnőt vett feleségül, Paula Lindberget, aki, tehetségén, kedvességén túl, olyan barátokat is hozott a házhoz, mint a fizikus-filozófus Albert Einstein, az építész Erich Mendelsohn, vagy Otto Frank, Anna Frank édesapja.

Sötét családi múlt

1933-ban mindennek vége lett, Albert Salomon elvesztette állását, Paula európai turnéit sorra mondták vissza, és a 16 éves Charlotte kimaradt az iskolából. Később, egy átmeneti időszakra, folytathatta tanulmányait a berlini művészeti akadémián, miután a felvételi bizottság úgy ítélte meg, zsidó létére olyan jellegtelen, hogy jelenléte nem jelent veszélyt az árja fiúkra. Ez idő tájt eljött számára a szerelem, a Paula által szerződtetett énektanár, Alfred Wolfsohn személyében. A kapcsolat a nála 21 évvel idősebb férfival nem volt felhőtlen, Wolfsohn - vagy Amadeus Daberlohn ("Nincstelen Mozart"), ahogy későbbi „képregényeiben” nevezte - szíve választottja inkább Paula - azaz a Charlotte általi keresztségben „Paulinka Bimbam” - volt. Charotte előszeretettel adott új neveket mindenkinek, akinek szerepe volt életében, saját magát például Charlotte Kann-nak hívta, utalva saját erős akaratára - később festményeihez fűzött, gyakran ironikus kommentárjaiban ezeken a neveken említi az érintetteket. Wolfsohnnal 1938-végéig tartott a kapcsolata, veszélyektől nem visszariadva, árják számára fenntartott nyilvános helyeken randevúztak, a Kristályéjszakát (1938. november 9-10.) követően azonban búcsúzniuk kellett. Albert Salomont koncentrációs táborba vitték, azonban felesége hamis papírokkal kiszabadította, hogy azután a család sürgősen meneküljön Berlinből. Charlotte a Cote d’Azur-i Villefranche-ban relatív biztonságban élő nagyszüleihez utazott. Az Ermitage néven ismert villa, ahol menedéket kaptak, egy gazdag amerikai nő, Ottilie Moore tulajdona volt, akinek apja Adolf Gobel Brooklinban „Kolbászkirályként” szerezte vagyonát. Ottilie már 1929-től mentette a zsidókat; terhes nőket, gyerekeket vett oltalmába birtokán, több ház, teraszos kertek, kis vízesések, és a Villefranche-i tengeröböl adott némi vigaszt az üldözötteknek. Salomon innen csodálhatta a naplementét, hogy azután hamarosan szembesüljön a családi borzalmakkal. A háború kitörésekor nagyanyja felakasztotta magát a fürdőszobában, és bár a kísérlet sikertelen volt, a nagyapa, Doktor Ludwig Grünwald, akitől nem volt idegen a lelki terrorizálás, késztetést érzett arra, hogy a lánnyal megossza a sötét családi múltat: a három generációra visszanyúló öngyilkosságok sorát: hat nő és két férfi vetett véget önszántából az életének. A horror itt nem ért véget, a nagymama, minden őrzést kijátszva, amikor egy nizzai lakásba költöztek, kiugrott a harmadik emeleti ablakból. Charlotte nem vállalta a terheltség stigmáját amit nagyapja próbált ráerőltetni, úgy döntött, helyettük fog élni: "Én leszek az anyám és a nagyanyám”, túlélő vagyok, kinyílt a világ számomra, és nem hagyom, hogy lerántson a mélység – írta egy Wolfsohnnak címzett levélben. Pedig az élet újabb csapást mért rá, 1940-ben koncentrációs táborba, Gurs-ba deportálták nagyapjával: a romlott ételt, a vízhiányt, a hideg, ablak nélküli barakkokat is túlélte. Egy későbbi festmény tanúskodik a szörnyű visszatérésről nagyapjával egy zsúfolt vonaton, amelyhez ez a megjegyzés kapcsolódott: inkább ezt a módját választja az együttlétnek, mint azt hogy kettesben maradjanak - ezzel az idős ember titkolt perverz hajlamaira céloz, a közös ágyra, a különös kívánságokra. De még volt folytatás, sőt egy új kezdet. Charlotte megosztja már a nagyanyját is kezelő Dr. George Moridis-el lelki problémáit, aki azt tanácsolja neki, hogy fessen.

KÉPREGÉNYT ÍRT ECSETTEL - Charlotte saját, tragikus életéről vallott képein, stílusát a szereplők karakteréhez igazítva

KÉPREGÉNYT ÍRT ECSETTEL - Charlotte saját, tragikus életéről vallott képein, stílusát a szereplők karakteréhez igazítva

Kezdődik a képregény

Lázas alkotásba fog, hogy élete minden fontos mozzanatát, a boldog berlini éveket, anyja halálát, a Kristályéjszakát, szerelemét, és vívódásait megörökítse. A tengerparton ülve, egyszerű eszközökkel alkot, szinte csak három színt használva, verselve, énekelgetve. Megpróbál szabadulni nagyapjától, több hónapra egy hotelba költözik Cap-Ferrat-ba, szinte szobáját el sem hagyva fest. A valóság azonban itt is lecsap rá, a zsidókat mindenhol bejelentkezésre kényszerítő törvényt elfogadva megjelenik a hatóság előtt. Majdnem deportálják, de egy jólelkű francia rendőr megmenti, ám vissza kell térnie a nizzai lakásba, mert vízuma csak akkor érvényes, ha nagyapjával él együtt. Hogy itt mi történt, az hosszú ideig titok maradt. A párizsi Le Tripode kiadó életmű kiadványában 2015-ben látott napvilágot egy 35 oldalas festett vallomás, amit Charlotte 1943 elején küldött el barátjának, Alfred Wolfsohnnak. „Ez az ember (a nagyapa) azt a fajtát képviseli számomra, akinek ellen kell állni. Tudom hol a méreg, és cselekszem.” Ezt írta megrázó, ecsettel papírra vetett soraiban, amelyekből az is kiderül, omlettbe keverve adta be a halált okozó szert nagyapjának, hogy azután egy rajzon is megörökítse haldoklását. A vallomás, amelyet később Wolfsohn megosztott Paulával, 70 évig nem került nyilvánosságra.

1943 elején Charlotte visszatér az Ermitage-ba, ahonnan Ottilie hamarosan menekülni kényszerül, autójában kilenc befogadott gyerekkel, négy gyereket viszont barátja, Alexander Nagler gondjaira hagy. A román származású zsidó menekült, feleségül veszi a harminc esztendővel fiatalabb Charlotte-ot, és miután mindketten ragaszkodnak a legalitáshoz, a nizzai városházán teszik hivatalossá a frigyet. Vesztüket ez okozza. A címük birtokába kerülő hatóságok számára csak idő kérdése, hogy begyűjtsék és deportálják őket. Charlotte készül erre, összecsomagol mintegy 1700 festményt, Ottilie-nek szánva Dr. Moridis gondjaira bízza őket. A robogó végzet 1943. szeptemberén éri utol a házaspárt, a nizzai Excelsior Hotel az első állomás, onnan a Párizs melletti Drancy-i elosztó táborba kerülnek, majd rövid úton Auschwitzba, ahol október 10-én Charlotte öthónapos magzatával belép a gázkamrába. Nagler nem sokkal éli őt túl.

Művei viszont megmenekültek, és 1947-ben Charlotte háborút túlélő szüleinek Ottilie Moore átadott három dobozt, amelyben több mint 1700 festmény rejtőzött. A szülők akkor még mit sem tudtak lányuk munkáiról, és ugyan megnézték mit rejt a csomag, de tíz évig senkinek nem mutatták meg a kollekciót. Illetve egy emberrel megosztották a csodát, Otto Frank volt a kiválasztott, aki ugyancsak hozzájuk fordult Anna hagyatékával, a Naplóval, kérdezve, hogy van-e valami értéke lánya sorainak…

Az első teljes kiállítás
Charlotte Salomon művei 1971-ben kerültek végül méltó helyükre, mostohaanyja az amszterdami zsidó múzeumnak adta át a mintegy 1700 darabos kollekciót, benne a „Leben? oder Theater? Ein Singspiel.” - „Élet? Vagy színház? Egy hangjáték.” címmel, a művész által sorozatba rendezett 800 gouache-t.
A gyűjtemény eddig csak megbontva utazott a világ több múzeumába, döbbenet okozva, megihletve írókat, filmeseket, színpadi szerzőket. Az amszterdami Jewish Historical Museum október 20-án megnyílt kiállításán látható először 2018. március 25-ig hiánytalanul a teljes életmű.