Forgács Iván: A politika nem kisvállalkozás

Céget egész könnyű alapítani. Az ember azt hiszi, hogy van egy jó ötlete, amely nagyon kell az emberiségnek, és aztán a bejegyzés megy, mint a karikacsapás. Ha kell 10-20 ezer forint, előbújik még valamelyik fiókból, olcsóbb könyvelőt is szállít valamelyik ismerős.

Hogy mi az a jó ötlet? Hát, gyakran nem más, mint önmagunk. A képességeink, a tudásunk, fantasztikus egyéniségünk. Amit a szakmát uraló irigyeink a semmibe szorítanak. Ha például újságírók vagyunk, nem közölnek, elküldenek a laptól, vagy éppen megszüntetik. De sebaj, majd mi alapítunk egy újat az interneten. A sajátunkat, az igazit, a nagyot durranót. Nem kell a könyvünk, a filmtervünk? Pár hét, és beindul a kiadónk, a produceri irodánk.

Persze számtalan területen próbálkozhatunk még. Az is előfordulhat, hogy politikusi pályára tévedtünk, mert fejünkben-lelkünkben éreztük a társadalom megváltásának kulcsát. Mi másért? De mit tehetünk, ha a pártunkat szép lassan behálózza a karrierista megalkuvás, a korrupció, a politikai maffia? Egyszerű. Tíz barátunkkal megalapítjuk a saját pártunkat. A hiteleset, amelyre az emberek várnak.

A piac szükségletei

Egyszóval a nekilendülés könnyű, de a működtetés, főképp a sikeres, már kínkeservesen megy. Ha nem éppen sehogy. Márpedig ez utóbbi a valószínűbb. Hogy túl sokat szoktunk gondolni magunkról, még érthető. De nem fölmérni a „piac” szükségleteit, reális működését, az érdemi jelenlét anyagi és szerkezeti feltételeit, nagyon súlyos hiba, amely azonnal megkérdőjelezi alkalmasságunkat az önállósulásra.

Botka László visszalépése óta a közvéleményt – nem kis részben a média nyomására – leginkább az foglalkoztatja, mi lesz az MSZP-vel. Pedig a tét nagyobb, mert nem annyira a szocialista pártot, mint a demokratikus ellenzék egészét fenyegeti súlyos megrendülés, ha nem is összeomlás. Botka rövid, reményt adó tündöklése és fájdalmas kudarca után végképp ideje lenne rendet teremteni abban a pártszerkezeti katyvaszban, amely a demokratikus oldalt bénítja immár évek óta.

Nincs mit tenni, a nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy a polgári demokráciákban a hatékony parlamenti politizálás a nagy erőterek, a társadalmat meghatározó rétegek érdekképviseletét artikuláló néhány alapvető értékrend és alternatíva mentén zajlik. A benne jelentős szerephez jutó pártok így aztán nem lehetnek kisvállalkozások. Országos hálózattal, jelentős médiacsatornákkal kell rendelkezniük, s ez napjainkban csak óriási anyagi háttérrel teremthető meg. Mindez köztudott, és a magyar politikai struktúra 2010-ig ennek megfelelően is szerveződött: szociáldemokrácia, liberális közép, jobbközép, radikális nemzeti oldal. A Fidesz kétharmada azonban nem egyszerűen felborította az egyensúlyt, hanem törésvonalakhoz vezető pánikot okozott a balliberális oldalon.

Hamis paradigma

Az SZDSZ helyére érkező zöld párt, az LMP árkot ásott tisztes önmaga és a 2010 előtti, korruptnak bélyegzett politikai erők között. De az első igazán komoly zavart az okozta, amikor a több oldalról bűnbakká bélyegzett Gyurcsány Ferenc híveivel kivált az MSZP-ből, és megalakította a Demokratikus Koalíciót. Egy újabb szocdem pártot. Sokak számára az igazit, a nekik kedveset, de mégiscsak egy „kisiparit”. Elfogadom, hogy ma Gyurcsány nélkül nincs magyar baloldal, de néhány évet várhatott volna a visszatéréssel, és talán inkább az MSZP-én belül. Mert így csak megosztott egy idősödő, de jelentős szavazóréteget, összefogási kényszerproblémát kreált saját magából, amellyel se a Mesterházy-Bajnai kettős, se Botka nem tudott megbirkózni. Persze az is elgondolkoztató, van-e politikai értelme az elhatárolódásnak a 2010 előtti vezetőktől. Véleményem szerint nem reálpolitikai, hanem kicsinyesen moralizálgató megközelítés minden felelősséget rájuk terhelni a korszak válságjelenségeiért. A rendszer volt még gyenge, éretlen egy radikális reformprogram harmonikus végigviteléhez.

Ez a hamis, megosztó politikai paradigma hamarosan törést okozott az LMP-ben is. A balszárny szakítani akart a párt fundamentalista különállásával, de vereséget szenvedett. Jávor Benedek, Szabó Tímea, Karácsony Gergely és társaik úgy döntöttek, kiválnak a közösségből, amit ők is csak úgy tudtak elképzelni, hogy saját pártot alapítanak. Csakhogy nem volt idejük arra, hogy markánsan artikulálják a Párbeszéd Magyarországért képződményt, és szilárd hátteret, infrastruktúrát teremtsenek számára. A 2014-es választási összefogás lendületében azonnal egyesülniük kellett az Együtt-tel. És aztán már hiába volt szétválás, hiába indultak el Párbeszéd néven egy rokonszenvesen merész, termékenynek tűnő újbaloldali vonalon, pártszerveződés szintjén kiestek a köztudatból. Ami óriási vesztesége a magyar politikai életnek. Programjuk, a Mindenki számít! nagyon komoly tőkét jelent egy korszerű, nagyobb társadalmi igazságot és biztonságot hirdető jövőkép kialakításához, Karácsony Gergely megnyerő, józan érzékenysége, kulturáltsága pedig egy ideális miniszterelnök képét villantotta fel az ország számára.

A demokratikus ellenzék szétaprózódásának másik alapvető oka egy kényszerű szereptévesztés, vagy inkább szerepváltás. Ne felejtsük, hogy 2012-ben a Bajnai Gordon vezette Együtt nem pártként, hanem koordináló politikai szervezetként jelent meg a hazai közéletben. Két sikeres mozgalom, Kónya Péter Szolidaritásának, és Juhász Péter Millájának a támogatásával a háta mögött. Az emberek nyitottak voltak erre a formációra, megmozgatta őket a levegőt hozó kilépés a szűk pártkeretek közül. Egy tágan értelmezhető, szabad szellemű nemzeti mozgalom Bajnaiját bizonyára sokan elfogadták volna miniszterelnöknek egy újabb szakértői kormány élén. Ám a törvények gyorsan reagáltak, és csak pártoknak tették lehetővé az indulást a választásokon. Bajnai, Kónya és Juhász alkalmazkodott, de mindhárman erőtlennek bizonyultak a pártvezetői szerepben. Az Együtt azóta se tud komoly tényezővé válni ebben a szervezeti keretben. Juhász Péternek pedig a vérében vannak a mozgalmi attitűdök, a harsány protest-akciók, ha akarna, se tudna szabadulni tőlük.

Félő, hogy hasonló szereptévesztés nehezíti a Momentum útját is. Itt is a kormányzati döntésekkel szembeni társadalmi kontrollt felvállaló, szervező mozgalom kezdett ígéretesen kibontakozni. Ezen a csatornán harsány, közéleti részvételre mozgósító, megkerülhetetlen nemzeti üzenetként szólalhatna meg programjuk, az Indítsuk be Magyarországot!. De ők is inkább parlamenti mozgástérre vágynak. Kíváncsiak várjuk, mit hoz számukra a hamvasan önhitt pártbulizás, amelyet ráadásul a különállás büszkén dagadó vitorlái sodornak.

A nagyvállalkozás a kiút?

Egyszóval, zavarosan tarka, sokszor párszázalékosra töredezett ez a demokratikus ellenzéki oldal. Hogy mi lenne a kiút? Az elmozdulás a „nagyvállalkozások” felé, ami már nem összefogást, hanem türelmes együtt dolgozást igényel. Az MSZP-nek és a DK-nak egy valóban fajsúlyos, ütőképes szociáldemokrata erőtér kialakításáról kéne megállapodnia, nem kizárva a szervezeti egyesülés lehetőségét sem. Az Együttnek, a Párbeszédnek és a Momentumnak pedig belátnia, hogy a politika tisztaságára kényes szavazók „új pólusát” ma a parlamentben az LMP tudja képviselni. Vagyis lehetne adni egy esélyt Szél Bernadettnek, hogy nagy, győztes pártot varázsoljon ebből az alakulatból. (A hölgy persze mutathatna legalább némi kacsintó nyitottságot mások felé, mert éppen ezzel a rugalmassággal nyerhetné el rengeteg szavazó támogatását.) A három másik szervezet, pedig felfüggeszthetné parlamenti kapaszkodását. Sokkal nagyobb szükség lenne most rájuk a civil szférában. Visszatérhetnének ösztönös mozgalmi arculatukhoz, szerveződési formákat, érdekképviseleti akciókat kínálhatnának a demokratikus oldallal szimpatizálóknak, jövőképet, szellemi muníciót, korszerű politikai alternatívákat és – akár saját soraikból – miniszterelnök-jelölteket, egyéni képviselőket ajánlhatnának a parlamentben aszalódó pártoknak. Egyszóval, fébreszthetnék a magyar társadalmat! Ne hagyják már mindezt Gulyás Mártonra!