Kácsor Zsolt: Károly szerelmes lesz

Harminckilenc éves vagyok, három éve dolgozom biztonsági őrként egy bankban, fél éve szerettem bele az egyik ügyintézőbe, de nem tudok hozzá közelebb kerülni, pedig a múltkor viccből húztam hozzá egy sorszámot is. Magas, szőke, hosszú hajú, gyönyörű nő, nincs még harminc éves, korban pont hozzám való, de levegőnek néz. Igyekszem kedves lenni hozzá, mindig megdicsérem a ruháját, s közben megfigyelem, hogy milyen színű ruha van rajta. Vagy tiszta fekete, vagy fekete-piros ruhában jár, ezt váltogatja. Ki akartam számolni, hogy ebben van-e rendszer, csináltam egy táblázatot fekete és fekete-piros rubrikával, minden nap striguláztam, hogy aznap éppen milyen színű ruhában van a nő. Szorgalmasan csináltam úgy másfél hónapig, aztán rájöttem, hogy nincs is benne semmi rendszer. Össze-vissza váltogatja a színeket, pedig eleinte azt hittem, van mögötte koncepció. Próbáltam vele beszélgetni is, megkérdeztem, hová valósi, mire nézett rám nagy, kék szemekkel, hogyhogy hová, kérdezte, a nyolcadik kerületben lakom. Nem úgy értettem, hanem hol született, kérdeztem, mire megvonta a vállát, és azt mondta, hogy ez nem fontos. Pedig szerintem nagyon is fontos. Én például Egerben születtem, de falun laktam, onnan kerültem fel Pestre tizennyolc éves koromban.

Ha kérdezték, hogy hova valósi vagyok, mindig azt hazudtam, hogy egri vagyok, pedig falun nőttem föl, Egerbe csak középiskolába jártam, úgy mondták a suliban: bejárós. De ezt nem akartam ilyen részletesen elmondani, úgysem tudja senki, hogy hol van a falum. Mivel falusi voltam, sokszor bunkónak néztek, de nem ám Pesten, ahol számítana rá az ember, hanem Egerben. Pesten le se szarja senki, hogy honnan jössz, de Egerben más volt a helyzet, ott kiröhögték a falusiakat. A buszpályaudvart úgy hívták az egriek, hogy parasztelosztó. Hát ezt nagyon utáltam. Meg azt is, amikor azt mondták: akkora paraszt vagyok, hogy az óvodában szalonna volt a jelem. Pedig nem is jártam óvodába. Na mindegy, el akartam mesélni ennek a bankos nőnek, hogy Egerben születtem, és hogy az milyen csoda hely, de nem volt rá kíváncsi egyáltalán. Mondom, konkrétan levegőnek néz. Pedig nagyon udvarias vagyok vele. Igaz, én mindenkivel udvarias vagyok, igyekszem hasznossá tenni magamat, mert amúgy ez a bank eléggé unalmas hely, úgyhogy én szoktam az ügyfeleknek sorszámot húzni, kinyitom nekik az ajtót, jó hangosan köszönök, elfoglalom magamat; szóval szerintem nem vagyok paraszt egyáltalán.

A múltkor a szép szőkének rózsát is vittem a névnapjára, amin nagyon sokat tököltem, mert nem akartam kiröhögtetni magamat. Vöröset nem akartam, mert azt olvastam, hogy ez a forró szerelemnek a jele, és nem akartam, hogy a bankban a többiek előtt lebukjak vele. Fehéret sem akartam, mert az meg temetőbe való, úgyhogy kiválasztottam neki egy halvány rózsaszínű rózsát, egyetlen szálat, szép celofánban. A dzsekim alá rejtettem, úgy csempésztem be a bankba, hogy ne lássa senki, aztán eldugtam a személyzeti mosdóban a radiátor mögött. Négyszemközt akartam átadni neki a virágot, de nem sikerült, egész álló nap lestem, hogy mikor tudnék kettesben lenni vele, de nem adódott egyetlen pillanat sem, amikor magunk között lettünk volna. Úgy izzadtam, mint egy ló, mert megvan az a szokásom, hogy ha izgulok, akkor nagyon izzadós vagyok, a kék ingemen csúnyán átütött a verejték, erre felvettem a pulóveremet, mire még jobban izzadtam, aztán rám jött a hasmenés. Hát ez nem lehet igaz, mondtam magamnak, olyan hülyén viselkedek, mint egy taknyos kamasz. Aztán azzal nyugtattam magamat, hogy ha az ember szerelmes, akkor pont az a normális, ha nem normális, mert ha normális lenne, akkor nem is lenne szerelmes. De mondom, egész álló nap nem tudtam odaadni neki a virágot, úgyhogy amikor letelt a munkaidő, csak annyit nyögtem neki kínomban, hogy boldog névnapot, mire azt felelte, hogy nem is ma tartja. Na, gondoltam, jó nagy hülye vagyok, hogy kiadásba vertem magam.

Nem akartam, hogy a virág veszendőbe menjen, úgyhogy nem volt mit tenni, hazavittem az asszonynak. Szegény teljesen ledöbbent rajta. De ledöbbentem én is, mert amikor átadtam neki, akkor jöttem rá: útközben elfelejtettem kitalálni, hogy miért is adok én neki most virágot. Rá is kérdezett. Hát ezt most miért? Mire rávágtam, hogy te vagy a feleségem, azért. Mire elfehéredett, s azt kérdezte, hogy te jó Isten, Károly, mi történt veled, csak nem kirúgtak a bankból? Mondtam, hogy dehogy rúgtak ki, miből gondolja? Erre azt válaszolta, hogy nyolc és fél éve nem kapott tőlem virágot. Nem is sejtettem, hogy ezt ennyire számon tartja. Nyolc és fél év. Ki gondolta volna? Az asszony bele akarta tenni a virágot egy vázába, de nem talált egyet se, erre elkezdett bőgni, hogy nálunk még egy rohadt váza sincs, ez is annak a jele, hogy nem szeretem, biztos mást szeretek. Lapítottam a fotelben, nem mertem szólni semmit, mert végül is igaza volt. Nem vitatkoztam vele, bámultam tovább a tévét, de azt se tudtam, mit nézek, úgyhogy átkapcsoltam inkább egy másik csatornára.