Tüzes ló - Napközis tea

Reggel nyolc óra, köd, pára, eső, szürkeség mindenütt. Idegen faluban merítkezem alá, míg autóm gondos kezekben olajcserére vár. Manapság megbecsülünk minden szakembert, amelyik nem csak ígér, de tesz is, rongálás helyett épít, s hűségesek maradunk hozzá akkor is, ha három faluval odébb kell utazni a tisztességes munkáért.

Galambok sorjáznak a központi terecske szolgáltatóházának tetején, fejüket is behúzzák, s csak akkor riadnak odébb, amikor nagy tülköléssel megérkezik a helyi menő csávó egy hatalmas fekete sportkocsival. Halkan az ilyenek nem tudnak megérkezni sehová, létüknek értelme, hogy észrevegyék őket. Persze a látványos porondra lépéshez egy júliusi reggel sokkalta alkalmasabb, mint ez a nyúlós, novemberi, amikor esőkabátba burkolt gyerekek érkeznek biciklik hátsó ülésén, s anyukájuk azon egyensúlyoz, miként vigye be őket a kerékpártárolótól az oviba anélkül, hogy nyakig sárosak lennének. De még a lángost áruló lány sem dugja ki az orrát a meleg büfékocsi bepárásodott ablakai mögül.

Így a fekete autós sem időz sokáig, teszi, mintha rengeteg dolga lenne s csak kávézni szaladt volna be az épp nyitó cukrászdába, ahol a környék legjobb Rákóczi-túrósát kapni, a sajtos rolóról már nem is beszélve.

Kérek egy fokhagymás lángost a lánytól, óvatosan kenegeti rá a zamatos szaftot, aztán kérdőn felnéz, mondom, terítse csak jó vastagon, alibim s indokom van: náthás vagyok. Minden évben így járok, mert meg akarom hosszabbítani a langyos őszt, s a didergő reggelek ellenére könnyű kis pulóverekben incselkedem a téllel. („Tél-tábornokkal”, brrr… jön majd ez is hamarosan, ha máskor nem, a havas utakról szóló jelentésekben. Ha meghallom a szóösszetételt, legszívesebben elbújnék a spájz legalsó polca alá, bele az üres zsírosbödönbe, vagy még annál is mélyebbre.) Teát kérek, nem csalódom, jó kis napközis tea, amit otthon semmilyen furfanggal nem tudok utánozni, vagy a cukor kevés, vagy az a baj, hogy rendes citromot használok a citrompótló helyett, de sose lesz olyan, mint amit konyhás nénik mertek ki kék szélű fehér fajanszbögrében a pirospaprikával megszórt zsíros kenyér mellé.

A szemközti boltra kacskaringós, régi betűkkel van felírva, hogy „Iparcikk”, s a szóról egyből elém tolul a hajdani falusi szatócsbolt minden illata, a cipőpucoló pasztáétól a hombárokban tárolt búzáéig. Nem remélek hasonlót, de azért benyitok. „Hello, welcome” - mondja el többször is egy géphang egészen addig, míg arrébb nem lépek. Kínai szenzoros kütyü, hasznos jószág, az eladónak már köszönnie sem kell. Műanyagillat mindenütt. Ebből van a képkeret, a tálca, a fürdőszobakilépő, a virágtartó, a vállfa, a merőkanál, a tojáskenő ecset, a kádba szánt kagylómintás csúszásgátló, a zokni, de még az a gumicsizma is, amit horgászáshoz vásárol egy férfi épp. Talán az egyetlen természetes anyag az a képeslap-csomag, amiből egy idős néni nagy műgonddal válogatja ki az angyalkásakat. Az unokáinak lesz, távoli országba küldi. Akárcsak tavaly és tavalyelőtt, karácsonyra most sem jönnek haza.