Kácsor Zsolt: István úr fegyverkezni kezd

István úr vett egy olcsó gázpisztolyt, egy kilenc milliméteres, Ekol Majorov-féle hétlövetűt, tíz darab tölténnyel. Megőrültél, te marha? Ezt a felesége kérdezte tőle, amikor István úr a fegyvert hazavitte. Meg, vonta meg a vállát István úr, és a maga részéről a vitát lezárta. Veszélyes világban élünk, magyarázta István úr a vásárlás napján a kocsmában, ahol az új gázpisztolyt megmutatta a haveroknak. A haverok bólogattak, mert ők is úgy érezték, hogy veszélyes világban élünk. A pultos Laci azt mondta, hogy Kádár alatt jobb volt, bár akkor nem lehetett kapni gázpisztolyt, de ezzel István úr vitába szállt, már hogyne lehetett volna, mondta, hát hiszen az orosz katonáktól piáért cserébe vadászrepülőt is lehetett kapni kéz alatt. Azok még a kölnit is megitták, bólogatott a pultos Laci, hogy valamiben mégis igazat adjon István úrnak, hiszen új gázpisztolyával ő volt az este sztárja, nem akarta megbántani.

A haverok szakértő szemmel mustrálták a fegyvert, elvégre mindannyian voltak katonák, ráadásul ők nem tizennyolc hónapot szolgáltak, mint a későbbi nudligyerekek, hanem két évet. István úr ragyogott, s ismét kifejtette azt a nézetét, hogy a negyven év alatti magyar férfiak mind nudligyerekek, mert nem voltak katonák, és a pultos Laci ezzel is egyetértett, azt viszont nem merte elárulni, hogy ő csak tizennyolc hónapig volt a seregben, ráadásul hadtápos volt, és emiatt sajnos úgy hívták, hogy csellós; ellenben azt mindenki tudta a kocsmában, hogy István úr lövész volt, és ez rangot jelentett. Kétségtelenül itt volt az ideje, hogy egy igazi lövész vegyen végre egy pisztolyt. István úr nagyfröccsöt ivott, s közben többször betárazta a Majorovot, élvezettel szívta be a fegyverolaj szagát, elszánt volt, azt mondta, ő most aztán tényleg nem viccel.

A haverok látták rajta, hogy most aztán tényleg nem viccel, de amikor kiment a klozetra, röhögtek. Elment ennek a hülyének az esze, mondta a hányós Pista, akit azért neveztek hányósnak, mert saját bevallása szerint még sosem hányt. Azt is mondta a hányós Pista, hogy az ilyen hülye lövészeket úgy hívták anno a seregben, hogy „nyusziseriff”. Amikor visszament az asztalhoz, István úr megint azt magyarázta a többieknek, hogy a negyven év alatti magyar férfiak mind nudligyerekek, egyetlen szóval „rüszük”, és az olyan „vén rozmárnak”, mint ő, az összes „rüszü” csak jelenthet. A kocsmába ekkor huszonéves fiúk jöttek be, mire István úr dúlt arccal felállt, s parancsba adta nekik, hogy „kéz feljön, láb kipörög, jobbra hugyozz!”. De a fiúk nem értették, hogy mit akar. Zavart csönd támadt, szerencsére a hányós Pista feltalálta magát, „leng a kezem, jelentkezem”, kiáltotta oda a pultos Lacinak, és kért még egy kört. István urat megrángatták, hogy üljön már le, de ő nem akart leülni, azt mondta, hogy ő majd megtanítja ezeknek a nudligyerekeknek, hogy a körletbe nem lépünk be engedély nélkül.

A pultos Laci halkan odaszólt a fiúknak, hogy ne törődjenek a nyusziseriffel, csak részeg, mire röhögtek. István úr elővette az új pisztolyát, lassan kitárazta, betárazta, a pultos Laci legyintett, s azt dünnyögte, hogy hagyjátok, elvan a gyerek, ha játszik. Ezen megint mindenki röhögött, egyedül István úr nem értette, hogy mit röhögnek, hiszen eléggé veszélyes világban élünk, itt már aztán tényleg nem lehet viccelni. Mivel elterelődött róla a figyelem, úgy döntött, hogy megkezdi a szervezett elvonulást: kikászálódott a klozetra biztonsági pisilésre, aztán fizetett, és elhagyta a hadműveleti területet. Az ajtót bevágta maga mögött, így akarta tudtára adni a huszonéves fiúknak, hogy nudligyerekeknek tartja őket. Biztonságérzettel töltötte el, hogy leadhatott volna rájuk egy figyelmeztető lövést, de büszke volt magára, hogy nem pazarolta a töltényt. Amikor hazaért, megcsapta a kukatároló émelyítő szaga. Ezt nem tudta megszokni. A tízemeletes panelház földszintjén állandóan büdös volt, még akkor is, ha a kukákat frissen ürítették. Beszállt a liftbe, és fölment a hetedik emeletre. Itt laktak negyvenöt éve.

Amikor ideköltöztek, fiatal házasok voltak, és István úr meg volt győződve róla, hogy pár év, és lelépnek innen. Aztán eltelt negyvenöt év, és mostanában a felesége azt szokta mondani, hogy őket innen már csak tepsiben viszik el. István úr betámolygott a kisszobába. Újabban, úgy tíz éve, külön aludtak. István úr a kisszobában, a felesége a nagyszobában. Mindkettejüknek saját tévéje volt. A felesége még nem aludt, ezt onnét tudta, hogy bömbölt nála a tévé. Aztán István úr a szobájában kivette a hallókészülékét, mire rászakadt a jótékony, ismerős, baráti csönd. Átment a feleségéhez, és ráfogta a pisztolyt. Csak viccelt, a felesége mégis ordított, szerencsére István úr az ordításából nem hallott semmit. Eléggé részeg volt, s ettől elvi síkon kezdett gondolkodni. Eszébe jutott a kiképző tisztje, aki egyszer azt mondta neki, hogy egy igazi lövész tudja: éles helyzetben nem ahhoz kell a lelkierő, hogy az ember meghúzza a ravaszt. Hanem ahhoz, hogy ne húzza meg.