Kácsor Zsolt: Limonádé Dzsó megharagszik

Publikálás dátuma
2017.11.18 08:35
FOTÓ: SUTTERSTOCK
Fotó: /

A kocsmába nyáron beszokott az amerikai magyar, aki az első hetekben meglepetést keltett a hatalmas cowboy kalapjával, az őszülő varkocsával, és azzal a két sastollal, amelyet az arcára tetováltatott, egyet jobb-, egyet bal felől. Hatvan éves elmúlt, de alig nőtt szőr az arcán, talán ezt a hiányt hivatottak pótolni a fekete sastollak, amelyek messziről úgy néztek ki, mintha az amerikás magyarnak hosszú Elvis-pajesza lett volna. Amikor először bejött, megbámulták, mindenki ezt a furcsa embert nézte, aki magas szárú, szürke cowboy csizmában ment a pulthoz, és viszkit rendelt, ami itt, ebben a kis nógrádi faluban nem volt szokás. Olyannyira nem, hogy nem is volt viszki. Itt az emberek csak háromféle italt isznak: sört, fröccsöt és „fehér özvegyet”, ami a töményet jelenti, azt a kicsi, féldecis üvegekben forgalmazott mérget, ami a helyi alkoholisták állandó társa, ezért nevezi a népnyelv „fehér özvegynek”, alkalmasint a fekete özvegy mintájára. Nincsen viszki, mondta az amerikás magyarnak a pultos néni, aki később elárulta, hogy ijedtében NAV-ellenőrnek nézte az illetőt, szerinte ugyanis a NAV-ellenőrök újabban mindenre képesek, akár még indiánnak is beöltöznek, hogy ne lehessen őket NAV-ellenőrnek nézni. De az amerikás magyar nem NAV-ellenőr volt, olyannyira nem, hogy azt sem tudta, mi az a NAV. Ez azonnal kiderült, amikor a gubis Gabi megkérdezte tőle, hogy te ki a faszom vagy, tán a NAV-tól jöttél?

A gubis Gabit azért nevezték gubisnak, mert guberálni szokott a közeli kisvárosban, ott ugyanis még van mit guberálni a szemétben, ellentétben a faluval, ahol nincsen, mert itt a szemetet télen eltüzelik, nejlonzacskóval és használt autógumival is fűtenek, pedig tilos. Nem, én Texasból jöttem, válaszolta az amerikás magyar tökéletes magyarsággal, mire gubis Gabi felrikkantott, és azt mondta neki, hogy akkor szevasz, Limonádé Dzsó. Ettől kezdve mindenki Limonádé Dzsónak hívta az amerikás magyart, aki hamarosan megtudta, hogy ebben a kocsmában a cigányokat viszont apacsoknak hívják, és ettől állítólag rögtön otthon érezte magát. Limonádé Dzsó viszki helyett sört ivott, és azt állította, hogy Amerikában éppen olyan jó a sör, mint Európában, sőt, néhol még jobb is, de a kocsmában ezt nem hitték el, itt mindenki meg volt győződve róla, hogy az amerikaiak folyton hamburgert zabálnak és kokakólát isznak, hiába dünnyögte Limonádé Dzsó, hogy ő maga utálja a hamburgert és a kokakólát. Harmincöt évig élt Texasban, és azért jött haza, mert nyugdíjas lett. Kinézett egy házat a domboldalon, és megvette, nem is alkudott, olcsó volt, hatmilliót kértek érte. A falubeliek júliustól kezdve gyakran látták Limonádé Dzsót, ahogy a háza teraszán ült, sört ivott, és a szemközti hegygerincet nézte. A cowboy csizmája miatt később Csizmás Kandúrnak kezdték hívni, bár azt nem értették, hogy vajon miért nincsen nője. Biztos buzi, jegyezte meg a gubis Gabi a kocsmában, mire a többiek azt magyarázták, hogy a buzik nem járnak cowboy kalapban, sem cowboy csizmában. Limonádé Dzsó hetente kétszer lesétált a domboldali házából a kocsmába, s amikor azt kérték tőle, hogy tegye fel a csizmás lábát az asztalra, mint az amcsik szokták a filmekben, akkor csak nevetett, s nem tette fel a lábát, azt mondta, ez hülyeség.

Nem is igazi amerikai ez, mondták róla a faluban, pedig Limonádé Dzsó igazi amerikai volt, egyszer megmutatta az amerikai útlevelét. A kocsmában megivott négy-öt sört, nagyokat hallgatott, aztán visszasétált a dombra, kiült a teraszra, és a szemközti hegygerincet nézte. Elterjedt róla, hogy milliomos, nem kellett hozzá túl sok idő, hogy betörjenek hozzá. Egy nap Limonádé Dzsó arra ment haza, hogy felfeszítették a háza bejárati ajtaját, és feltúrták a holmiját. A pénzét és egyéb értékeit nem találták meg, ellenben elvitték tőle majd' az összes ruháját, köztük néhány kiváló bőrdzsekit, három pár új csizmát és egy cowboy kalapot. Limonádé Dzsó ruha nélkül maradt télire, de nem hívta ki a rendőröket. A fürdőszobában leszerelte a tükröt, s a tükör mögé rejtett széfből pedig elővett két darab jó minőségű, kovácsolt acélból készült, harminckét centiméter pengehosszúságú amerikai tőrt. Felcsatolta a késeket az övére, majd visszabaktatott a kocsmába. Megállt, körbenézett, majd amikor mindenki őt bámulta, elővette az egyik tőrt, és akkora erővel vágta bele a pultba, hogy eldőltek rajta a poharak. Ekkor előhúzta a másik tőrt, és belevágta a másik mellé. Mindenki behúzta a nyakát, gubis Gabinak is elállt a szava, pedig ő minden helyzetben föltalálta magát. Egy napot adok, hogy minden visszakerüljön, dünnyögte Limonádé Dzsó, majd odaszólt az egyik helyi alkesznak, hogy add ide a tőröket, tacskó. Az remegő kézzel kifeszegette a két kést, és odaadta neki. Másnap reggelre négy tömött nejlonzsákban ott volt az összes ellopott holmi a háza előtt. Aznap este az amerikai megint lement a kocsmába, leült, halkan azt mondta gubis Gabinak, hogy köszönöm, majd föltette a csizmás lábát az asztalra. Erre nagy csönd lett. De aztán megszokták ezt is, mint a telet.

2017.11.18 08:35

Kácsor Zsolt: Engels és a halál

Publikálás dátuma
2018.08.18 10:00

Fotó: /
„Látogatásaink alkalmával a közeli rokonságtól általában tasakos Siót kapott, amit rögtön benyakalt, és be is rúgott tőle, ebből viszonylag könnyen rájöttem, hogy Kálmán bácsi tasakos Sió formájában veszi magához a szokásos adag vodkáját.”
Kálmán bácsira annak ellenére is élénken emlékszem, hogy élete utolsó hónapjaiban ő maga már nem is emlékeztetett saját magára. Titokzatos betegségben szenvedett, előttem nem mondták ki, hogy mi a baja, csak sok évvel később, felnőtt fejjel tudtam meg, hogy titokzatos betegsége valójában alkoholizmus volt, annak minden szövődményével, s végül rákkal, ami elvitte. Kálmán bácsi folyton kórházba került, ezért mi folyton látogattuk, rendszerint megkérdeztük tőle, hogy miképpen érzi magát, mire rendszerint ugyanazt válaszolta:
– Éppen úgy, mint az angol munkásosztály Engelsnél.
A felnőttek ezen nevetgéltek, én persze nem, mert Engelsről a nyolcvanas években csak annyit tudtam, hogy baromi vagány szakálla volt, és testvéri kötelék fűzte egy másik torzonborz alakhoz, akivel mindig egy plakáton szerepelt. Mivel sem Engelsről, sem az angol munkásosztályról nem volt semmi fogalmam, nem tudtam eldönteni, hogy Kálmán bácsi vajon jól van-e, mert ő sosem panaszkodott, és mindenhez igyekezett jó képet vágni. Ez könnyen ment neki, mert látogatásaink alkalmával a közeli rokonságtól általában tasakos Siót kapott, amit rögtön benyakalt, és be is rúgott tőle, ebből viszonylag könnyen rájöttem, hogy Kálmán bácsi tasakos Sió formájában veszi magához a szokásos adag vodkáját. Részegen a katonaságról mesélt, ő ugyanis aktív éveiben katonatiszt volt, valamelyik budapesti tisztképzőn végzett, majd egy géppuskás század parancsnoka lett az Alföldön. 1954-ben leszerelték, amit sohasem hevert ki, a család elmondása szerint akkor kezdett vedelni, és nem is hagyta abba egészen 1984-ig, akkor is csupán amiatt, mert belehalt. Nem tudtam sokáig, hogy miért szerelték le, erről valamikor a kétezres évek elején kérdeztem meg az akkor már nagyon idős testvérét. Azt mondta, állítólag arra akarták kényszeríteni, hogy katonai besúgó legyen, és ezt Kálmán bácsi állítólag nem vállalta. Nem tudom, hogy ez igaz-e, vagy csak Kálmán bácsi alkoholizmusát akarták vele szépíteni, mindenesetre ő maga soha nem beszélt erről, sőt, ha a honvédség szóba került, akkor általában elérzékenyült, s azt mondogatta, hogy egy igazi tiszt arról ismerszik meg, hogy az utolsó konzervjét is megosztja a katonáival. Egy ideig kételkedtem benne, hogy az a piaszagú, hiányos fogazatú, általában borotválatlan ember, akit én Kálmán bácsiként ismerek, valóban katonatiszt volt valaha, de miután mutattak róla fényképeket, el kellett hinnem a valóságot. A fényképeken egy fiatal, kerek arcú, jóvágású katonatiszt nézett rám a szovjetekéhez hasonló egyenruhában. Egyenes, büszke tartással állt a kamera előtt, és a szája sarkában már akkor is az a félmosoly bujkált, amit aktív részeges korából én is ismerhettem.
Az utolsó hónapjaiban hetente egyszer mentem be hozzá a kórházba, de már nem tudott kikelni az ágyból, bágyadtan hevert, és amikor megkérdeztem tőle, hogy Kálmán bácsi, hogy tetszik lenni, ő csak legyintett, s azt lehelte:
– Éppen úgy, mint az angol munkásosztály Engelsnél.
Akkor már tizenkét éves voltam, eléggé sokat olvastam, túl voltam úgymond felnőtt könyveken is, így Boccaccio Dekameronján, jó sok Móriczon, egy sor Anatole France és Zola könyvön, akkoriban szerettem meg egy Theodore Fontane nevű szerzőt, meg egy furcsa regényt, ami Rousseau-ról szólt, és nagyon imponált, hogy én már egy igazi filozófusról olvasok, habár természetesen nem tudtam, ki az a Rousseau, most se tudom, annyit értettem a regényből, hogy volt Franciaországban egy Voltaire nevű alak, akinek sokkal jobb humora volt, mint neki. De Engelst nem olvastam, csak rajzoltam, mert nagyon bírtam a szakállát, szóval jó sok színes portrét alkottam róla, meg arról a másik torzonborzról, akihez úgymond testvéri kötelék fűzte. Egy alkalommal megkérdeztem hát Kálmán bácsit, a tiszta forrást, hogy igazából hogyan érzi magát az angol munkásosztály Engelsnél, mire rejtélyesen csak annyit felelt:
– Éppen úgy, mint a bevándorló írek, ugyancsak Engelsnél.
Ezután kicsit hallgattunk, ő a kórterem plafonját nézte, én meg a pizsamáját, amiből véres csövek lógtak. Szívesen mondanám, hogy azok a véres csövek igazából Kálmán bácsiból lógtak, de neki akkor már szinte teste nem is volt, csak feje, meg két nagy, fakón ragyogó, barna szeme. Üldögéltem mellette szótlanul, majd elmentem, amin kissé fölélénkült, szerintem örült neki, hogy végre nem bámulom.
A következő héten a rokonsággal együtt mentem, és Kálmán bácsi akkor már kapott tasakos Sióba töltött vodkát, amitől percek alatt berúgott, és jókedve lett. Elérkezettnek láttam az időt, hogy megkérdezzem őt az írek hogyléte felől, mire azt válaszolta:
– Engels szerint az Angliába bevándorolt írek mocskosak, mint a disznók. Nem akarnak dolgozni, csak koldulni. Ráadásul amit összekéregetnek, azt azonnal elisszák. Tönkreteszik az angol munkásosztályt.
Ezen fölakadt a szemem. Meg is kérdeztem Kálmán bácsit, hogy ezek szerint tehát ő folyamatosan úgy érzi magát, mint az írek Angliában? Kicsit gondolkodott, majd rávágta:
– Nem, most például sokkal jobban vagyok.
Másnap meg is halt.
2018.08.18 10:00
Frissítve: 2018.08.18 11:33

Operabál – azaz inkább estély – 1946-ban

Publikálás dátuma
2018.08.12 18:00

Fotó: Fortepan/ Szent-Tamási Mihály
A háború befejezése után ismét megkezdte működését az Operabarátok Egyesülete. A dalszínház életében való újra megjelenésének első jeleként három programpontból álló rendezvénnyel lépett a közönség elé: A Rajna kincse című Wagner-mű előadása, utána vacsora az Operaházban, azt követően pedig tánc. Ha nem is nagy bál – hiszen a táncparkett nem egyesítette a színpadot a nézőtérrel –, mégis olyan kulturális esemény, ami révén többletbevételhez lehet juttatni az Operaházat.
Két külügyminisztériumi kollégámmal, Karcsival és Miklóssal elhatároztuk, hogy – természetesen meghívva egy-egy ifjú hölgyet – mi is jelen leszünk. Megvettük a jegyeket, foglaltattunk asztalt, ki-ki megjelent hölgyével az Andrássy úti palotában. Feltűnt nekem, hogy máskor vidám Károly barátom nincs jó hangulatban. Partnere, érettségi előtt álló gimnazista, nem osztotta Karcsi levertségét, élvezte élete első báli estélyét. Karcsi az előadást követő vacsora alatt próbálta ugyan a jókedv tettetését, de nemigen sikerült neki. Partnere szerencsére nem sokat érzett ebből, mert roppant csinos lévén, nagyon kelendő volt a táncosok körében. Vacsora után alkalmam volt Karcsival négyszemközt maradni. Bánatosan mesélte el, hogy miért olyan levert. Előrebocsátom, az operaestély időpontja 1946/47 fordulója, vagyis hetven évvel ezelőtt járunk.
Karcsi a megbeszélt időpontban jelent meg a kislány lakásán. A mama fogadta és türelmét kérte, hogy lánya még nem útra kész. Bevitte a szalonba, ahol barátnőjével beszélgetett, aki – nekem rokonom volt – ugyanúgy mesélte el a történetet, mint a fehér asztalnál Karcsi. A hölgyek egy-egy karosszékben ültek és csevegtek. Az egyik hölgy cigarettát vett elő, mire Karcsi sietve zsebébe nyúlt, előrántotta öngyújtóját és nem vette észre, hogy azzal együtt kirepült a zsebéből a hölgyek lába elé egy pőre koton. A mama pedig így szólt Karcsihoz: "Kedves Károly, valamit elvesztett." Karcsi odanézett. "Reméltem, hogy megnyílik a föld, hogy elsüllyedjek..." Mivel azonban a csoda nem történt meg, Karcsi kénytelen volt lehajolni és újból zsebre tenni a csomagolás nélküli óvszert. Szerencséje volt, mert abban a pillanatban belibegett a tollászkodását éppen befejezett kislány és közölte, hogy mehetnek. Karcsi, örülvén, hogy az egészségügyi cikk lekerült a napirendről, buzgón helyeselt és elindultak. "Mit fog rólam gondolni a mama?" – fejezte be Karcsi. Azt, hogy milyen gondos fiatalember vagy – feleltem.
Karcsi az est hátralevő részében szorgalmasan töltögetett saját magának és mire a mulatság véget ért, már láttam, hogy nekem kell hazakísérni a kislányt is, nemcsak az én partneremet. Hogy nemcsak az említett két hölgyet, hanem egy harmadikat is nekem kell hazafuvaroznom, akkor derült ki, amikor Miklós barátom közölte, hogy számít rám: hazakísérem az ő partnerét is, mert ő az est hátralévő részét – karrierje érdekében – Bolgár Elek külügyi államtitkár lányának fogja szentelni. Ott álltam hát az Opera ruhatára előtt három szép lánnyal. Szerencsére sikerült találnom egy taxit, amibe bepasszíroztam a hölgyeket – akkoriban szokásos Austin típusú, apró kocsi volt. Karcsi, látván, hogy nem fér be, belekapaszkodott a hátsó csomagtartó-rácsba, de két másik sofőr segített a miénknek és visszatartották. Karcsi pedig elindult a nagy magyar éjszakába.
Csak hétfőn reggel, a hivatalban tudtam beszélni vele. Nem sokkal azután, hogy elmentünk, valahol az Andrássy úton elkapta az éjszaka egy hivatásos tündére. Tőle eltávozva hazament. Amikor délben felébredt, megállapította, hogy vadonatúj Parker töltőtolla nincs meg. Biztos kiesett a zsebéből, gondolta, ott kell legyen az Andrássy úti nőnél. Ha letagadja, botrányt fog csinálni. A házszámot nem tudta, de emlékezett a kapualjra. Mivel akkoriban a lakóházak kapuit reggel 6 és este 10 óra között nyitva tartották, hamar megtalálta "vendéglátóját", aki örömmel látta viszont: de jó, hogy eljött, itt hagyta a Parkert.----
Hát akkor szerencséd van – mondtam. Szerencsém? – kérdezte Karcsi. Ha te látnád azt a nőt! Rémes! Inkább veszett volna oda a Parker!
2018.08.12 18:00
Frissítve: 2018.08.12 18:00