A legfőbb ideáról

Az Orbán-rezsim nagy, történelmi kihívást jelent minden magyar demokrata számára. Az 1990-es rendszerváltás egyik meghatározó, progresszív, kőkemény liberális pártja előbb átigazolt a politikai jobboldalra, majd évekig tartó szívós munkával magába olvasztotta annak maradék osztagait, végül pedig egy alkotmányos puccs után egy neohorthysta szellemű, kormányzati gyakorlatában neobolsevik pártállamot épített fel a demokrácia tudatosan kiüresített, díszletként használt elemei között.

A kialakult helyzetben a Magyar Köztársaság már korábban is működő demokratikus erői, meg a kihívásra új válaszokat kereső új politikai mozgalmak jelenleg nemcsak a választói támogatás megszerzéséért küzdenek, hanem a történelmi előzmények új értékelésével, esetenként félreértelmezésével is próbálnak maguknak minél nagyobb legitimációt teremteni. Miközben a szükségesnél sokkal lassabban halad a demokratikus politikai pártok és mozgalmak egységes fellépésének kimunkálása az új rendszerváltás érdekében, néhány potenciális szövetségesünk az MSZP korábbi kormányzati tevékenységének félremagyarázásával bonyolítja a helyzetet.

A Magyar Szocialista Párt az eltelt közel három évtizedben három választáson szerezte meg – két alkalommal liberális szövetségesével közösen – a parlamenti többséget, s adott baloldali kormányfőt Magyarországnak. Az MSZP kormányzásához köthető három ciklus sem az MSZP, sem az ország szempontjából nem volt hibátlan, de a történtek és az eredmények higgadt értékelése alapján nincs okunk szégyenkezésre.

A minap az MSZP-kormányok idején megvalósult gazdaságpolitikát csepülte a demokratikus baloldal köreiben népszerű közgazdász, aki aztán egészen odáig jutott, hogy a rendszerváltást követően a „szociknak” (sic!), úgymond, ”végképp közük nem volt a baloldalhoz”. Mint egyike azoknak a „szociknak”, akik az MSZP elnökségében, illetve pénzügyminiszterként hosszú évekig aktív, felelős résztvevője voltam az akkori gazdaságpolitika kialakításának, higgadtabb és mérlegelőbb értékelésre szólítanám fel új barátainkat, potenciális szövetségeseinket - és természetesen a megfontoltan gondolkodó választókat is.

A Horn-kormány gazdaságpolitikájával szemben ma is a Bokros-csomag néven ismert intézkedések szolgáltatják a legnagyobb támadási felületet. A bírálók általában elfelejtik megfelelőképpen értékelni, hogy milyen külpolitikai és külgazdasági környezetben születtek meg a kétségtelenül fájdalmas kényszer-intézkedések. A pártelnök-miniszterelnök sem vitatta, sokunk számára pedig teljesen egyértelmű volt, hogy a Bokros-csomag nem a magyar szocialisták (és tegyük hozzá: nem is a magyar liberálisok) önmegvalósító programja. A Bokros-csomag egy gazdasági kényszerhelyzet terméke volt, amelyet egy felelős, az ország érdekeit szem előtt tartó kormánynak akkor is meg kellett lépnie, ha az utóbb a kormány bukásához vezethet - mint ahogyan ez meg is történt. Horn miniszterelnökként bölcsen cselekedett, amikor - hosszas viták után - a Bokros-csomagot elfogadta. Pártelnökként azonban súlyos tévedés volt hagynia, hogy az MSZP saját politikai identitását vélje felfedezni a pénzügyi-gazdasági kényszerek hatása alatt született és ebből a szempontból vitathatatlanul sikeres egyensúly-javító gazdasági programban. Utólag visszatekintve szükségtelen, sőt káros volt a miskolci pártkongresszus fellelkesült, a politikai mérlegelést nélkülöző kiállása még akkor is, ha a stabilizációs csomag végső soron eredeti pártprogramunk végrehajtásának esélyét, gazdasági alapfeltételét teremtette meg.

Az első Orbán-kormány bukását követő években csak az elvakult Fidesz hívek gondolhatták folytathatónak az orbáni gazdaságpolitikát. Nyilvánvaló volt például a hosszú távú eladósodást növelő kamat-támogatásos lakáshitel konstrukció fenntarthatatlansága; és akkor még nem is beszéltünk a fideszes látványvezérelt társadalompolitika, valamint a kétéves költségvetés egyéb rejtett és kevésbé rejtett csapdáiról. A fideszes propaganda természetesen „szükségtelen megszorításokként” aposztrofálta a közgazdasági realitások figyelembe vételét – amely hozzáállás egyébként bármely felelős kormányzattal szemben alapkövetelmény kellene hogy legyen. Mi természetesnek tartottuk azt is, hogy a koalíciós kormány gazdaságpolitikáját nemcsak a saját elveink, hanem liberális szövetségeseink szemlélete is befolyásolja. Viszont későn ismertük fel, hogy e szempontok magyarázatával adósok maradtunk, s ez csalódást okozott híveinknek és a magyar társadalomnak. Látnunk kell, hogy e mulasztásunknak máig ható következményei vannak.

Mindezek mellett az MSZP értékrendje érvényesült abban, hogy sikerült fenntartanunk a progresszív (tehát igazságos) adózás rendszerét. Minden hamis vádaskodással ellentétben az oktatás szakértői, szülők és pedagógusok egyértelmű véleménye szerint az MSZP-SZDSZ kormánykoalíció idején esélyteremtőbb volt az oktatási rendszer, mint az Orbán-rezsim hatalomátvétele óta. Megőriztük a "munka törvénykönyvében és környékén" rögzített munkavállalói és szakszervezeti jogokat. Háromoldalú érdekegyeztető rendszert működtettünk. Az alsó és felső jövedelmi decilisek közötti arány 7,2-re csökkent. Megőriztük a szolidáris alapú társadalombiztosítást, méghozzá a korábbi Alkotmányban rögzített követelményekkel – ezt, mint ismert, az egypárti fideszes Alaptörvény már nem tartalmazza. Ellentétben a velünk szemben számtalanszor felhozott kritikákkal, az egészségbiztosítás szervezeti átalakítására és hatékonyságának növelésére tett javaslataink sem irányultak az egységes nemzeti kockázatközösség felszámolására. Igaz, hogy nem kezdeményeztünk látványos „rezsicsökkentést” – amelyről ma már közismert, hogy elsősorban a gazdagok, a vagyonosok számára kedvező –, viszont gázár-kompenzációt adtunk az alacsony jövedelműeknek. Az MSZP-SZDSZ koalíció alatt nagyobb esélyük volt továbbtanulásra, gyógyulásra még a fővárostól távol élőknek is, mint ma. A válság kitörésének évére az éves költségvetési hiány 4 százalék alattira mérsékelődött, miközben politikai ellenfeleink sorra populista, hiánynövelő kezdeményezéseket tettek a Parlamentben. Milyen alapon mondja akkor bárki is, hogy a szocialistáknak nem volt közük a baloldalhoz?

A 2008-as nemzetközi pénzügyi-gazdasági válság kitörése után a Gyurcsány-, majd a Bajnai-kormány, hasonlóan más országok felelős kormányaihoz, szándéka és programja ellenére hozott megszorító intézkedéseket, amelyek, bár a lehető legkisebb mértékben, de mégis érintették a legalsóbb rétegeket is. Kétségtelen, hogy a pártelnök-miniszterelnök a szükségesnél nyitottabb volt a neoliberálisnak nevezett kényszerintézkedések befogadására – ami nem mellékesen liberális koalíciós partnerünk alapvető gazdaságpolitikai hitvallása volt –, ám az a vád, hogy az MSZP neoliberálissá vált volna, teljesen alaptalan.

Egy hajó útvonalát nemcsak az elérni szándékozott cél, hanem a viharos szelek és a tenger áramlásai is befolyásolják. Szándékok és kényszerek szorításában kell kormányozni egy országot is. A politika nem a teljes és korlátlan önmegvalósítás terepe, s a szükséges kompromisszumok a jövőben sem fogják mindig és mindenképpen lehetővé tenni bármiféle demokratikus párt számára, hogy a számukra ideális, „vegytisztán” baloldali, konzervatív vagy egyéb gazdaság- és társadalompolitikát valósítsák meg. Valószínűleg Bismarcknak van igaza: a politika a lehetőségek művészete.

A Magyar Szocialista Párt az Orbán-rezsim legyőzésére készül. Nem egyedül, hanem a többi demokratikus párttal - baloldaliakkal, liberálisokkal, konzervatívokkal, zöldekkel, stb. – közösen. Az új rendszerváltáshoz, a IV. Magyar Köztársaság megteremtéséhez mindegyikünknek be kell látnia, és ezt választóinkkal is tudatosítanunk kell, hogy közös választási sikerünk csak önkorlátozó kompromisszumok árán érhető el. Mint ahogy közös kormányzati-rendszerváltó sikerünk, azaz a NER lebontása sem képzelhető el ilyen kompromisszumok nélkül. És ez nem feladása saját értékrendünknek, szellemünknek, identitásunknak, hanem éppen ellenkezőleg: hiteles igazolása közösen vallott legfőbb ideánknak, a demokrácia iránti elkötelezettségünknek.