Jobbik-gödörben a baloldal

A magyar baloldali politikai osztály zavarát és a saját törzsválasztóiról való leszakadását most épp a Jobbik vita jellemzi. A pártpolitikusok zöme egyelőre nehezen tudná elképzelni, hogy szövetkezzen a Jobbikkal, ők sem akarnák, és ez a következő hónapokban aligha lesz másként.

De fontolgatni az ilyesmit egyre több ember számára már most is legitim. Sok vitathatatlanul tisztességes ember gondolja újabban, hogy a politikai mezőben mindenki össze-vissza nyilatkozhat. Legfeljebb többé-kevésbé hitelesen majd elnézést lehet - vagy kell - érte kérni. Úgyis csak a pillanatnyi érdekek számítanak. Most azzal hitegetik magukat, hogy ha van közös ellenfél, akkor össze kell fogni ellene, és ha később másmilyenek lesznek az erőviszonyok, és ismét ez tűnik célszerűnek, akkor megint lehet az átmeneti szövetségest diabolizálni.

Ez valami olyasmit jelentene, hogy politikai erkölcs amúgy nem is létezik. Tiszta szerencse, hogy statisztikailag is valószínűtlen, hogy a baloldal és a Jobbik tavasszal együtt megverné a Fideszt. Ilyesmire csak elkeseredett amatőrök gondolhatnak. Vagy egykori profik, akik annyira elszálltak, hogy semmivel sem törődnek, ha politikai pályájuk végén a számokkal szemben lehet valami másban reménykedni. Mintha nem vennék észre, hogy egy ilyen kísérlet, ha véletlenül sor kerülne rá, egyébként tisztességes politikai pályájukat visszamenőleg is lenullázná.

Közben pedig egy ideig még nem derül ki, hogy a baloldali értelmiségi törzsválasztók mekkora hányada antifa, mennyien ragaszkodnak a korábbi hőseikhez, és hányan szociális egyenlőségpártiak. A három felfogásnak nem kell egymást kizárnia, sokszor e programokat a közvélemény-kutatásokban is csak mesterségesen lehetne szétválasztani. De a Jobbik partnerként e balhiteket simán szétvágná. Ma a tíz százalék körüli fundamentális ellenzéki szavazónak legalább egyharmada harcos antifa (és nem kis részüket a Jobbik antiszemitizmusa személyében is érintette). Hogyan képzelhetné el egy magát profinak hívő ellenzéki újságíró vagy politikus, hogy egy Jobbikos flörtöt ezeket az emberek elnéznek?

Ami itt igazán érdekes, az a romapolitizálás távlatiságának teljes hiánya. Aki elképzelhető partnerként beszél a Jobbikról, az azt hiszi, hogy a magyarországi roma tömegek a jövőben sem vesznek majd részt a politikai életben. Hogy nem jegyezték meg, ki hogyan beszélt a nyilvánosságban róluk. Hogy már nem is emlékeznek a Magyar Gárdára, és különben is, bármikor megvehetőek a szavazataik. Hogy újabban legfeljebb nem húskonzervekben, hanem készpénzben vagy a romatelepek korszerűsítésében mérhető az áruk. Hogy ez a haladás. És nem veszik észre, hogy a magyar társadalom legnagyobb elnyomott, kizsákmányolt tömbje esetében elvben bármikor összenőhetne az etnopolitika és az elnyomással szembeni baloldali küzdelem. Egy pár öreg falusi szavazóért most eladnák a baloldali tömegmozgalmak lehetőségeit.

De valójában a kísértés nem is valós, így a baloldal most az egyszer még megússza, hogy végképp darabjaira szakadjon.

Persze a Jobbik választóit mindenki szerette volna, sőt még most is szeretné megszerezni: a Fidesz és a baloldali szocialisták is. De mindezidáig e két párt nem volt egyformán sikeres vagy ügyes.

Azonban szó sincs arról, hogy az átcsábulási lehetőségek bármelyik irányban lineárisok lennének. A jobbikos fiatalok mintha nehezebben mozdulnának. A kelet-magyarországi idősek jobban mozdíthatóak, de semmi jele sincs annak, hogy közülük akár a volt szocialista szavazók is könnyen átszervezhetőek lennének. Az ellenzék vitái, amelyeket jelentős részben még mindig az ellenzéki sajtó gerjeszt, számukra érthetetlenek. Az antiszemitizmus kulturálisan még mindig érthető, a romaügy megítélése nem látszik, hogy komolyan változott volna. Ezekből a Jobbiknak most lehet kevesebbet adagolnia, ebben a közegben úgyis mindenki tudja, hogy rajtuk kívül más politikai erő ilyesmiről nem beszél. Az, hogy most egy kicsit kevesebbet, nem olyan fontos. Amikor az alkotmányos és nemzetközi tilalmak olyan sűrűek, még a Jobbik falusijai sem gondolják, hogy ebből a környezetükben, a településükön program lehet. Ami fontos a számukra, az ennek a nyelvnek a bizalmas, otthoni megszokottsága, melege.

A jobbszélen mindez egészében fontosabb, mint az ugyanott egyébként kétségtelenül létező kormányzatellenes tiltakozási potenciál. A baloldali politikai tervezők pedig még mindig azt hiszik (bár már egyre kevesebben), hogy ezeknek az embereknek fontosabb a tiltakozás az otthonos uszításnál. Vagyis ezek az emberek vissza- vagy megszerezhetőek.

Néhányan bizonyára igen. De ha igaz, hogy 2018 tavaszán az emberek nem politikai programokat, hanem otthonosságot választanak maguknak, akkor nem kétséges, hogy legalábbis a Jobbik-választók valamekkora tömege számára mit jelent, miben jelentkezik ez az otthonosság. Legalább a szakértők ne verjék át magukat.

2017.12.07 07:02

Terv, utasítás!

Elvonna a kormány 28 milliárd forintot a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) költségvetésből, mert mint azt Palkovics innovációs miniszter mondotta volt, össze kell hangolni és ezzel hatékonyabbá tenni a kutatásokat, garantálni kell az Akadémia gazdálkodásának átláthatóságát. (Persze lehet, hogy a kormánynak ez ügyben előbb a saját portája előtt kellene sepregetnie.)
Több akadémikus a valódi oknak azonban az intézmény autonómiáját tartja. Orbán Viktor semmilyen szinten nem tűri el bármely önálló civil szerveződés vagy autonóm közintézmény létét, az Akadémia pedig ma még olyan szervezet, amelynek a tevékenységébe közvetlenül nem szólhat bele a kormányfő. Ezen kell most változtatni. Az atv.hu-hoz eljutott hírek szerint az MTA visszakaphatja a 28 milliárdot, ha az Akadémia új "menedzsmentjébe" - paritásos alapon - kormánydelegáltak is beülhetnek. Ez a testület döntene az Akadémia elnökéről és a kutatásfinanszírozási milliárdokról. De a tudós testületnek az "aktuálpolitizálástól" is vissza kellene térnie a „bölcs semlegességhez”.  
Lovász László, az MTA elnöke erre azzal válaszolt, hogy elfogadható számukra a kormány javaslata, ha a kutatóhálózat működéséhez közvetlenül szükséges összeg a kutatói bérekkel az MTA kezelésében marad, ami évi 17,1 milliárdot tesz ki a szóban forgó 28 milliárdból. Emellett garanciákat kér arra is, hogy az innovációs tárcához benyújtott pályázati források szakmai felügyeletét továbbra is ők gyakorolhassák. 
Lássuk be, kevés az esélye annak, hogy Orbán elfogadja ezt a javaslatot, hiszen ez valójában visszaverné az MTA megszállására tett kísérletét. A miniszterelnök forgatókönyve szerint a testület semmit sem nyerne, de nagyon sokat veszíthetne. Például az autonómiáját, a kutatás szabadságát és sok tehetséges fiatal kutatót. Azaz a jövőt.
2018.08.16 09:00
Frissítve: 2018.08.16 09:09

Éljen a munka társadalma!

Nagy lépést tettünk előre a teljes foglalkoztatás irányába. 
Na jó, azért akkorát nem, mint az átkosban, amikor a rendőrök árgus szemekkel vizslatták az utcán járó-kelő embereket, és ha napközben valaki olyat láttak, aki gyanúsan ráérősen jött-ment, azt azonnal igazoltatták. Megnézték, van-e bejelentett munkahelye, ha nem volt, közveszélyes munkakerülőként áristomba dugták. Az persze senkit nem érdekelt, hogy akinek volt munkahelye, ott mivel töltötte az idejét, de a statisztika szép volt, ismeretlen volt a munkanélküliség.
Innen nézve azok tényleg szép idők voltak. Tökéletesen megértem, hogy manapság is valami ilyesmi lebeg a NER urainak szeme előtt. Az év elején közzétett adatok szerint egyre kevesebb munkanélküli van Magyarországon, óriás léptekkel haladunk a munka társadalma felé. Az év eleji 3,8 százalékos munkanélküliségi rátára reagálva Varga Mihály miniszter akkor azt mondta: egyre közelebb a teljes foglalkoztatottság. 
Mindannyian tudjuk, aki dolgozni akar, az ne legyen finnyás. Jó lesz, ha ezt minden állami alkalmazott megjegyzi magának, mert ha beindulnak a beígért nagy leépítések a közszférában, akkor lehet majd választani: akit elbocsátanak, az beállhat a mintegy 250 ezer emberből álló munkakereső sor végére, vagy valamelyik nagyáruházban elszegődik árufeltöltőnek. Ha szerencsés, és korábban egy minisztérium pénzügyi osztályán dolgozott, akár még pénztáros is lehet az üzletláncnál. Akinek ez sem sikerül, ne csüggedjen: igaz, a munkanélküliek 37,9 százaléka legalább egy éve keres állást, de Varga miniszter szerint aki ma Magyarországon dolgozni akar, az előbb vagy utóbb egészen biztosan talál magának munkát.
Nem megvetendő az sem, ha közmunkát. Az ember büszkén elmondhatja magáról, nem heverészik odahaza naphosszat, ha kell, lapátot, seprőt ragadva munkálkodik a köz javán. Ahogyan annak idején a gyárkapukon belül sem kérdezte meg senki a ténfergőket, mi az, amit éppen nem csinálnak, a közmunkásokat sem szégyeníti meg senki ilyen kérdésekkel.
Falun különösen nem tesznek ilyet. Mindenki tudja, hogy közel s távol ez az egyetlen olyan munka, amiért többet fizetnek, mint ha valaki segélyért kuncsorog. Átkozzák is a gazdák a közmunkát, mert nem találnak embert, aki elmenne a termést betakarítani, nincs a faluban senki, akit jó pénzért rá lehetne bírni, hogy szabadidejében az idősek háza körül segítsen takarítani, levágja a füvet, netán helyére tegye a tetőn elmozdult cserepet. A közmunkások, ha letették a seprőt, békésen hazamennek. Ők már megkeresték azt a pénzt, amire a napi betevőhöz szükségük van. Majd holnap megkeresik a következőre valót is. És a gyerek se lát más példát maga előtt: tizenhat évesen „közmunkába” lehet állni, felesleges iskolába járni, szakmát tanulni.
Fogalmam sincs, kikből lesz ilyen körülmények között Debrecenben autószerelő az új gyárban, de megnyugtat, hogy amikor Parragh úr egyenesen azt szerette volna, tizenöt évesen szűnjön meg a tankötelezettség, biztosan tudta, mit csinál. 
Jó úton járunk. Közel már a munka társadalma.
2018.08.16 09:00
Frissítve: 2018.08.16 09:10