Hargitai Miklós: Az én egyházam

Publikálás dátuma
2017.12.23 08:40
A KATOLIKUS EGYHÁZ HALLGATOTT - Egy szavuk se volt a kormány gyűlöletkampányairól FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
Fotó: /

Még nem voltam hatéves, amikor fölcsaptam ministránsnak. Fekete szoknyában - sajnálom, így hívták -, fehér karingben szolgáltam a kora reggeli miséken (a ministráns szó a latin ministrare = "szolgálni" igéből ered, ugyanúgy, mint a miniszter), hetente legalább két-három hétköznapon. Azokon a reggeleken hatkor kellett kelni a szokásos hét óra helyett, és néha térdig érő hóban vergődtem el a templomig, mert a külvárosba addig még nem jutott el a hókotró. A hajnali ministrálást óvodásként nehéz szeretni, de mégis voltak szerethető pillanatai: a turibulumban (füstölő, tömjénégető - a szerk.) biztatóan hunyorgott a parázs, meleg tömjénfüst szállt föl belőle, és ha a nagyobb fiúk megpörgették a láncon a sekrestyeajtó előtt, vörös köröket rajzolt a derengésbe.

Inkább bélyeg

Előbb lettem ministráns, minthogy bármit is tudhattam volna az egyházról, amelynek a szolgálatába szegődtem. A tudás később jött, az iskolában, ahol már hittan is volt. Talán furcsán hangzik most, 2017 karácsonyán, de az az igazság, hogy 1975-ben Magyarországon bárki szabadon járhatott hittanra, még bátorság sem kellett hozzá. Sőt, konkrétan az osztálytermekben zajlott a hitoktatás – ez sem az Orbán-rendszer vívmánya, megvolt már Kádár alatt –, és számomra elég hamar világossá vált: azzal, hogy beküldték a papokat az iskolákba, nem a szocialista rezsimnek kellett föladnia valamit az elveiből, hanem az egyháznak. Nem azért engedték át az olajos padlós, olajfestékszagú termeket délutánonként annak a néhány hitvallónak, aki az ellenséges és gunyoros közegben is vállalata a tanúságtételt (sokkal inkább szülői ráhatásra, mint tudatosan), hogy segítsék a keresztény tanítás terjedését, hanem azért, mert az állami intézményekben könnyebb volt kontroll alatt tartani, hogy mit tanít az egyház.

Az én egyházam ezerhétszáz éve gyakorolja, hogyan kell együttműködni a hatalommal. Csak a magam nevében beszélek, de egyszerű egyháztagként tiszta lelkiismerettel állíthatom: énmiattam fölösleges volt rossz alkukba bocsátkoznia – nekem hívőként soha semmilyen előnyöm nem származott abból, hogy az egyház kollaborált a gonosszal. A hitemet (és aligha csak az enyémet) alaposan próbára tette – próbára teszi most is –, ami talán nem is baj, de egyébként nem sokra ment vele, és ha értem teszi, akkor inkább ne tegye, ha pedig a fölöttünk valóért (ha azt hiszi, hogy érte), akkor szerintem az én egyházam valamit félreértett. Igazán nem szeretnék mások tekintélye mögé bújni, de ezt a vitát maga Jézus zárta le egyszer és mindenkorra, amikor megvádolták, hogy az ördögök fejedelmének segítségével űzte ki az ördögöt valakiből: „Hogy űzhetné ki sátán a sátánt? Ha valamely ország meghasonlik magával, az az ország nem állhat tovább fenn. Ha a sátán saját maga ellen támad, és így meghasonlik magával, nem maradhat meg, hanem elpusztul.”

A hit amúgy sem olyasmi, amiért előnyök járnának. Az előző rendszerben megtanultuk, hogy hátrányok járnak érte. Nem olyasmire gondolok, hogy minden második reggel egy órával korábban kellett kelni, inkább arra, hogy a katolikus gimnáziumból hozott érettségivel az újságírás 1987-ben szóba sem jöhetett. Meg arra, hogy még a proletárdiktatúra végnapjaiban is simán megkapta az ember a főiskolai felvételin, hogy ilyen előéletű pedagógus-jelöltre mégsem bízhatják azoknak a nevelését, akik majd fölépítik a kommunizmust. Ez így van rendjén, Jézus nem ígért előnyöket. Ellenkezőleg, hátrányokat ígért: „szorongattatásban lesz részetek, s a nevemért minden nemzet gyűlölni fog titeket”. Aki előnyöket vár a vallástól, az valószínűleg rossz helyen jár, vagy rosszul csinál valamit: kereszténynek lenni – mármint olyan embernek, aki legalább megpróbálja – ma is inkább bélyeg, mint dicsőség. (Amikor ezt a cikket átveszi majd a legnagyobb jobboldali hírgyűjtő portál, tucatnyi kommentben fognak lezsidózni meg lebolsizni miatta. Mindig ez történik: minél több a nehezen félremagyarázható bibliai idézet, annál több zsidózást és bolsizást terem, és a kommentelők azt is megmagyarázzák, hogy azok az igazi keresztények, akik egy rendszerrel korábban még a KISZ-ben meg az MSZMP-ben keresgélték az előnyöket.) Megfigyelték már, hogy évek óta nem is büszkélkedik vele senki? Csak a politikusok – ők meg hazudtak már ennél sokkal nagyobbat is.

Ajándék a gonosztól

A sátán nem tesz engedményeket: ha ajándékot ad, egészen biztos, hogy valami különösen nagy galádságra készül. Az én egyházam is kap időnként ajándékokat a gonosztól. Tudom, hogy nem kellene elfogadnia, de még egyszer sem kérte ki a véleményemet. A saját véleményét sem kérte ki (az egyház nem a püspöki kar vagy a papság, hanem a hívek gyülekezete) – azt teszi, amit kell. Itt van például az iskolai hittanoktatás: messziről nézve nagyszerű ötletnek látszik, ajándéknak, de közelebbről… Akinek van pap ismerőse, kérdezze meg bátran. Kérdezze meg, hogy jó-e ez az egyháznak; hogy nyert-e vele valamit, és (ami sokkal fontosabb) nyert-e vele valamit a hit. Én vettem a fáradságot, és megkérdeztem, több paptól is. Mindegyik azt mondta, hogy azóta alig vannak gyerekek a templomban – vannak, de sokkal kevesebben, mint előtte –, mert aki végigüli az iskolai hittant, az úgy érzi (és a szülei is úgy érzik), hogy arra a hétre már eleget tett az egyház elvárásainak. Az iskolai hittanra járó gyerekek többségének megszűnik az élő kapcsolata a templommal – ezt minden pap el fogja mondani, akit megkérdeznek. És az őszintébbje azt is hozzáteszi majd, hogy az iskolai hittanórákon néha olyasmi is elhangzik, ami…, hogy is mondjam… szóval elhangzanak dolgok, amiknek nem a hittanórán lenne a helyük, és nem hangzanak el olyan dolgok, amiknek nagyon is ott lenne. Munkálkodik a hely szelleme, meg az öncenzúra, és még az is előfordul, hogy az iskolaigazgató ad néhány taktikai utasítást a papnak, nem parancsként, csak jó tanácsként, hogy beszélhetne kicsit többet a keresztény gyökerekről (pedig az is időszerű lenne, ha végre a képmutató, pogány gyökerekről beszélne valaki a gyerekeinknek!), és kicsivel kevesebbet a könyörületességről. Azt a részt például, ahol ez áll: „Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna?”, mostanában ne nagyon emlegessék, mert csak összezavarják vele a gyermeki fejeket, pedig azokban a fejekben rend van, mióta olyan szépen, tisztán jön az állami hírcsatornákon az üzenet, hogy mit is gondolt Jézus valójában a felebaráti szeretetről (és ne tegyünk már úgy, mintha Máté evangélista – aki, hiába tanult Jézustól, mégis csak egy egyszerű vámszedő volt, a vámos meg, ugye, a bibliában a bűnös szinonimája - jobban tudná, mint Németh Szilárd, akinek személyesen Orbán Viktor mondta meg, hogy mi az igazság).

Küszöbön az egyenlítés

Az én egyházam törekvő egyház – olykor belemegy kisebb-nagyobb kompromisszumokba, de csak az üdvözségért. Igaz ugyan, hogy egy szava sem volt a kormány legújabb gyűlölethadjáratához – fölemelték ellene a szavukat a reformátusok, az evangélikusok, a zsidók, de a katolikusok hallgattak, és amikor mikrofont nyomtak az orruk alá, inkább elszaladtak, csak hogy ne kelljen szólniuk –, de hát igazán senki nem várhatja el tőlük, hogy ezekben a sorsfordító időkben…, amikor a reformátusoknak több egyetemük van, mint a katolikusoknak, és a kormány végre fölcsillantja a reményt, hogy az egyik vidéki tudásgyárat nekik adná…, hogy pont akkor hibázzanak, amikor már küszöbön az egyenlítés (és egyébként is: a katolikus azt jelenti, hogy egyetemes, milyen szégyen már, eggyel kevesebb egyetem, pedig hol vannak a reformátusok, hányan vannak, nehogy már nekik legyen több!).

Az én egyházam úgy viselkedik, mintha kisebbrendűségi komplexusa lenne (miért vajon, csak nem azért, mert a miniszterelnök református?), pedig aki hisz az igazában, és őszintén bízik, annak nem lehet kisebbrendűségi komplexusa. Az én egyházam alapítója egy istállóban született – nem is istálló volt, csak egy barlang, és a szalma (az sem fektetné bele az újszülöttjét, aki egyébként gyermeket csinálni nem volna rest benne) dohos lehetett a jászol körül álló barmok párálló leheletétől, lámpa sem volt, csak egy csillag, még ha talán üstökös is, és a pásztoroknak, akik elsőként jöttek látogatóba, egy rendes ruhájuk sem akadt arra az alkalomra, amikor leborulva hódoltak a világ urának –, de mára ez az egyház a világos jézusi útmutatás ellenére („ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti”) alaposan összeszedte magát, és az egyetlen, amit felhozhat a mentségére, hogy mindvégig hűséges maradt az Íráshoz. Nem tudom, hogy így van-e – remélem, hogy így van -, de az biztos, hogy csak akkor állhat meg a karácsonyi kisded színe előtt, ha hűséges maradt.

Mert az Írásban ez áll: „Hasonlít a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely mindenféle halat összefog. Amikor megtelik, partra húzzák, nekiülnek, és a javát edényekbe válogatják, a hitványát pedig kiszórják. Így lesz a világ végén is. Elmennek az angyalok, aztán kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és tüzes kemencébe vetik őket: ott majd sírás lesz és fogaknak csikorgatása.”

Szerző
2017.12.23 08:40

„Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek”

Publikálás dátuma
2018.11.17 13:00
MARABU RAJZA
Fotó: /
A magyarországi ellenforradalmi és ellen-reform rendszer nem társadalom központú, hanem államközpontú szisztéma. A politika célja, hogy a központosított nemzetállam integrálja a társadalmat, és ne jöhessen létre autonóm politikai, gazdasági és civil intézményeken keresztüli társadalmi integráció.

Központban a nemzetállam

Az állami integrációhoz állampárti megoldás a leghatékonyabb út: 1867 és 1990 között soha nem létezett politikai váltógazdaság, mindig kvázi- vagy valóságos egypártrendszer működött. A parlamentáris fél-autokráciákban a választási törvényeken, a politikai paktumokon keresztül 1867 és 1944 között elérhetővé vált a kvázi-egypártrendszer – a hatalompárt parlamenti választásokon nem volt leváltható. A parlamentáris rendszernek nem a szabad választás, hanem az a próbája, hogy érvényesül-e a választók akarata a kormány megalakításában. Ez soha nem érvényesült se a dualizmus, se a két világháború közötti korban. A Rákosi-, majd a Kádár-egypártrendszerű politikai diktatúrában nem létezhetett politikai ellenzék. Az 1990 és 2010 közötti, váltógazdaságon alapuló többpárti parlamenti demokrácia a magyar politikatörténet viszonylag hosszúra nyúlt kivétele, az általános történeti szabály a leválthatatlan hatalompárt.
A 2010 óta működő politikai rezsim, minden lehetséges politikai és jogi eszközzel azon dolgozik, hogy hatalompártja révén megvalósítsa a centrális erőteret, vagyis a kvázi egypártrendszert, ahol ellenzék választási úton nem juthat hatalomra. Ezzel visszatér a hosszú magyar útra, a kivételes, többpárti váltógazdaságon alapuló rövid utcácskákkal, közökkel szemben. Nálunk a parlament, a központi igazgatás és a végrehajtó hatalom (király, kormányzó, pártvezető) hármasában a parlament mindig alárendelt szerepet játszik, vagy a bürokratikus igazgatással, vagy a végrehajtó hatalommal szemben. A magyar politikatörténetben nem, vagy korlátok között léteztek alkotmányos ellensúlyok, független igazságszolgáltatás, jegybank. Túlsúlyban volt, miként ma is, a központosított nemzetállam és hatalompártjának gépezete. Teremti és védi a zárt társadalmat, a nemi, faji, etnikai és vallási megkülönböztetést, képviseli az életforma-ellenforradalmon alapuló kultúrharcot. A nemzetállam központú, nem jogállami rend egy kisebbségellenes rendszer. A politikai nacionalizmus erősíti az etatizmust, ahogy az etatizmus a politikai nacionalizmust. Alapja: „mindig a többségi nemzetnek van igaza”.
A központosított politikai állam könyörtelen hierarchiát teremt, amelyet foggal-körömmel véd. Az állam, és a kényszerközösség mindig fölötte áll az állampolgárnak és az önkéntes közösségnek. A fehér ember fölötte a színes bőrűnek, a magyar a nem-magyarnak, a keresztény a nem-hívőnek, a zsidónak vagy muszlimnak, a migráns vagy a „belső migránsnak” nevezett cigánynak. A férfi mindig megelőzi a nőt, a heteroszexuális a homoszexuálist, a családos az egyedülállót. A gazdag megérdemelten gazdag, a szegény maga tehet arról, hogy szegény. A főorvos fölötte az alorvosnak, az orvos a betegnek, az igazgató a tanári karnak, a tanárok a diákoknak. Az új kasztnak minden cím, rang, jövedelem, vagyon jár, a régi elitnek el kell tűnnie. Védenünk kell a tisztes – focizó, disznóvágó, kolbásztöltő, ultizó –, hagyományos felcsúti, vidéki életet a tisztességtelen, kozmopolita nagyvárosi, budapesti élettel szemben. Előnyben kell részesítenünk az itthon maradó, nemzeti fiatalt az idegenbe gazdasági migránsként menő fiatalokkal szemben. Hitet és lojalitást akarunk tudás és autonómia helyett.
A magyar nemzetállami rendszer európai szinten a konföderáció zászlaja alatt, az államok Európájának eszméjével harcol az unionista, föderációs Európa eszméjével és gyakorlatával. Az orbáni Magyarország a 2015-ös menekültválság óta azon is igyekszik, hogy maga mellé állítsa a menekült- és jogállam-ellenes konföderacionistákat, és megakadályozza az EU további politikai, gazdasági és társadalmi föderalizálását. Miként az amerikai Dél Konföderációja sem csak a rabszolgatartásban különbözött az Észak Uniójától, az európai Kelet és Dél konföderációsai sem csak a migrációs kérdésben az európai Nyugattól, hanem a politikai, gazdasági és társadalmi zártságban vagy nyitottságban, a jogállamiságban, az életformában. A bal és jobboldal konfliktusa helyett az illiberális és autokrata zárt rendszerek összeütközése a liberális és versengő nyitott rendszerekkel az Unió jövőjének a tétje. Soha ennyire nem volt szükségünk egy szabadelvű és nyitott Európára és egy európai Magyarországra!

Győzni két választáson

A 2019-es év a fordulat éve. Ha kétharmaddal győz a Fidesz az Európa Parlament választásán és újra megnyeri Budapestet és a nagyvárosokat, akkor a magyar választó azt üzeni a világnak: nekünk az orbáni zárt Magyarország kell, a nyitott és fejlett Európa, világ nem kell. És akkor Európa és a világ nem üzenhet nekünk mást: nem mi, ti zártátok magatokat ki.
Ez egy összefonódó, kétfordulós, tavaszi-őszi választás. A nyitott, európai Magyarország, a civilek és a politikai ellenzék, társadalmilag, politikailag és gazdaságilag csak akkor tud intézményes ellenállást kialakítani, ha a két választást együtt kezeli. A harc, amit európai pozíciónkért, a jogállamért, a versenyképes piaci növekedésért és a társadalmi esélyegyenlőségért, a minőségi egészségügyért és oktatásért folytatunk, egyben harc azért, hogy Budapest és a nagyvárosok, a kisvárosok és a falvak ne záródjanak ki Európából. Európa ügye szorosan összefügg Hernádszentandrás és Pécs, Edelény és Budapest fejlődésének ügyével. Ha nem lépünk tovább az euró-övezet felé, ha nem részesülünk az európai fejlesztésekből, ha nem ellenőrzi korrupt kormányzatunkat az európai ügyészség, ha nem kapcsolnak be a nagy informatikai, kereskedelmi, közlekedési hálózatokba, ha nem jutunk hozzá Európa szellemi javaihoz, csak kerítésünk és stadionunk, Tiborcz-sötét városaink és uzsorásoknak kiszolgáltatott falvaink lesznek. A városainkért és a falvainkért küzdünk, amikor Európára szavazunk, ennek semmi köze a migránsokhoz.
Az EP-kampánynak mindenütt az európai városért és faluért folytatott kampánynak kell lennie. Valamennyi civil és minden önkormányzati ember azon mérődik le, hogy a tavaszi választáson bizonyítani tudja, hogy képes lesz az EP-képviselőkön keresztül városát és faluját képviselni, programot csinálni, nyitni, összefogni. Civil közös lista, amelyhez fölcsatlakozhatnak, és föl is kell csatlakozniuk a politikai pártoknak. Már nincs érdemi Jobbik és LMP. Az MSZP-nek, a DK-nak, a Momentumnak és a Kétfarkú Kutya Pártnak külön-külön és együtt az az érdekük, hogy közösen megerősítsék magukat az önkormányzatokban. Nemzeti érdek, hogy megszerezzék Budapestet, amelyet a teljes összefogás hiánya miatt nem sikerült egészében elnyerni a parlamenti választásokon. A közös lista Budapesten a kerületekben, a közös főpolgármester-jelölt, a közös program egyenesen megköveteli, hogy az EP-választáson se legyen másként. Közös lista, civil, nagy tekintélyű bal- és jobboldali személyiségekkel, mögöttük pártpolitikusokkal, és azzal az üzenettel, hogy létezik egy európai Magyarország.

Európai Magyarország

Hitetlenként írom, hogy bizony létezik egy európai Magyarország a hívő, ezeréves csodában, Pannonhalmán épp úgy, mint az edelényi görög-katolikus Szent Miklós általános iskolában, ahol hatszáz szegény sorsú gyerek egy halott vidék közepén magyarul és angolul robotikát tanul, ahol legó-kockákkal tanítják a matematikát, ahol az igazgató hitelesen beszél, a hitoktató gitározik és számítógépes programmal hitoktat. Itt minden diák és tanár átérzi, hogy mit köszönhet önmagának és saját európaiságának: az angyal, aki megérintette őket, több nyelven, de leginkább a megértés és a szeretet nyelvén szól. Létezik európai Magyarország, ahol apró falvakban, mindenre elszánt polgármesterek tíz-tizenöt millió forintokból próbálnak kimászni a nyomorúságból, miközben százmilliárdokat rabolnak el kormányzati uramék. Létezik európai, jól vezetett Szeged és Angyalföld, miért ne vezethetné valaki tisztességesen és hozzáértőn Budapestet és Szombathelyt.
Van európai Magyarország, ahol civilek és ügyvédek összefogtak a hajléktalanokért, s remélem lesz, hogy összefogjunk a független igazságszolgáltatásért. Lesz még egyszer olyan Magyarország, ahol nem üldözik el az egyik legkiválóbb egyetemet, ahol nem támadják meg a Tudományos Akadémiát, ahol nem darálják le a független sajtót, ahol nemcsak egyszer emeljük fel a fejünket, egyenesítjük ki a gerincünket, fogunk össze, hanem talán egy életre. Ha nem, akkor majd…
„Egy végkép betört állat hátán
egy végkép betört állat lovagol.”
(A szabadság törékeny óraszerkezete című írás - Népszava 2018. 10. 20. - második része)
2018.11.17 13:00
Frissítve: 2018.11.17 13:00

Előbb Smith, majd Aerosmith

Publikálás dátuma
2018.11.11 19:32
NÉPSZAVA-ILLUSZTRÁCIÓ
Fotó: /
Annyira tetszett saját dala, hogy a kislemez mindkét oldalára azt vette fel.
A rock and roll 1972-ben lett tizennyolc esztendős, azaz nagykorú – mivel Bill Haley 1954-es Rock Around the Clockjától számították a kezdetet –, s ebből az alkalomból nagyszabású koncertet rendeztek a Wembley stadionban. A londoni show-n ott voltak a pionírok – Haley mellett Chuck Berry, Jerry Lee Lewis és Little Richard –, Johnny Riverst pedig olyannyira megérintette kedvenc műfajának felnőtté válása, hogy elővette Huey „Piano” Smith-nek meg az ő muzsikus clownjainak ötvenhetes, nem túl sikeres darabját, és világszámot formált belőle. Az eredeti nótát az ötvenkettedik helyen jegyezték a Billboard lajstromában, a tizenöt évvel későbbi feldolgozást a hatodikon. A hetvenkettes változat egy híján húsz hétig maradt a tengerentúli listán, s mindenütt fújták az elfeledett – vagy addig meg se jegyzett – bemondást: „Rockin' pneumonia and the boogie-woogie flu”.
A januárban a nyolcvanötödik születésnapjához érkező New Orleans-i Smith-nek annak idején olyannyira tetszett saját dala, hogy az ötvenhetes kislemez mindkét oldalára azt vette fel; a B-re instrumentálisan. A szintén Louisianában – Baton Rouge-ban – nevelkedő Rivers akkor már játszott, és a nyolcesztendős kora óta gitározó tinédzsernek Alan Freed, a híres lemezlovas és koncertszervező azt javasolta: ha valamit akar a szakmában, akkor szabaduljon meg a rémisztő Ramistella névtől. „De mi legyek?” – tűnődött a húrok szerelmese. – "Mi Baton Rouge jellegzetessége?" – kérdezett vissza a rádiós disc-jockey. Majd nyomban válaszolt is: – "A Mississippi! Legyél hát Johnny Rivers!”
A folyós variáció olyannyira bejött, hogy hatvannégyben már Riversszel hirdették az akkor megnyíló, hamar népszerűvé, majd egyenesen legendássá váló hollywoodi nightclubot, a Whisky A Go Gót. E nevezetes helyen, ahol hömpölygött a közönség, olyan előadók és zenekarok fordultak meg rendszeresen, mint a Byrds, a Doors, Janis Joplin, Otis Redding, a Turtles, a Steppenwolf vagy később a Guns N' Roses. A gitáros-énekes Rivers olyannyira az első szezon fő attrakciója volt, hogy a nyitás évében a lokál nevével megegyező című nagylemezzel állhatott elő, és a csupa adaptációt tartalmazó korong örökzöldjeinek egyikével, Chuck Berry Memphis Tennessee-jével a Billboard-lista második helyére ugrott. Ezen túl átvette Rufus Thomastól a Walking the Dogot, mint a Rolling Stones; az Isley Brotherstől a Twist and Shoutot, akár a Beatles; vagy Don Gibsontól az Oh Lonesome Me-t, miként tette azt egy másik gitáros Johnny, bizonyos Cash. Amúgy a második helyre kapaszkodni az idő tájt nem volt semmiség, mert a Beatles 1964-ben letarolta Amerikát (is), miközben abban az esztendőben olyan múlhatatlan számok sorjáztak, mint Roy Orbison Oh Pretty Womanje, az Animals The House of the Rising Sunja, a The Kinks You Really Got Me-je, a The Searchers Needles and Pinse, a Martha és a Vandellas Dancing in the Streetje, ráadásul megjelent az első Stones-album. (Tizenkét nappal az után, hogy öt Beatles-szám hasított az amerikai slágerlista első öt helyén.)
Hatvanhatban már Rivers írta a Titkos ügynök című brit tévésorozat amerikai kiadásához a főcímzenét, majd hetvenkettőben – miközben milliókat fertőzött meg – a szerző Huey Smith-t valósággal narkotizálta az egyaránt gyógyíthatatlan rock-tüdőgyulladás és boogie-woogie-infuenza globális járvánnyá dagadásával. Az „öreg” büszke volt váratlanul felkapott dalának második életére, majd még inkább a harmadikra, mert az Aerosmith 1987-ben, éppen harminc évvel az után tűzte műsorára a számot, hogy annak eredetije napvilágot látott.
A bostoni rockbanda feldolgozása jól szólt.
Ahogyan az sem hangzott rosszul: Smith után Aerosmith.
2018.11.11 19:32