Hargitai Miklós: Az én egyházam

Publikálás dátuma
2017.12.23 08:40
A KATOLIKUS EGYHÁZ HALLGATOTT - Egy szavuk se volt a kormány gyűlöletkampányairól FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
Fotó: /

Még nem voltam hatéves, amikor fölcsaptam ministránsnak. Fekete szoknyában - sajnálom, így hívták -, fehér karingben szolgáltam a kora reggeli miséken (a ministráns szó a latin ministrare = "szolgálni" igéből ered, ugyanúgy, mint a miniszter), hetente legalább két-három hétköznapon. Azokon a reggeleken hatkor kellett kelni a szokásos hét óra helyett, és néha térdig érő hóban vergődtem el a templomig, mert a külvárosba addig még nem jutott el a hókotró. A hajnali ministrálást óvodásként nehéz szeretni, de mégis voltak szerethető pillanatai: a turibulumban (füstölő, tömjénégető - a szerk.) biztatóan hunyorgott a parázs, meleg tömjénfüst szállt föl belőle, és ha a nagyobb fiúk megpörgették a láncon a sekrestyeajtó előtt, vörös köröket rajzolt a derengésbe.

Inkább bélyeg

Előbb lettem ministráns, minthogy bármit is tudhattam volna az egyházról, amelynek a szolgálatába szegődtem. A tudás később jött, az iskolában, ahol már hittan is volt. Talán furcsán hangzik most, 2017 karácsonyán, de az az igazság, hogy 1975-ben Magyarországon bárki szabadon járhatott hittanra, még bátorság sem kellett hozzá. Sőt, konkrétan az osztálytermekben zajlott a hitoktatás – ez sem az Orbán-rendszer vívmánya, megvolt már Kádár alatt –, és számomra elég hamar világossá vált: azzal, hogy beküldték a papokat az iskolákba, nem a szocialista rezsimnek kellett föladnia valamit az elveiből, hanem az egyháznak. Nem azért engedték át az olajos padlós, olajfestékszagú termeket délutánonként annak a néhány hitvallónak, aki az ellenséges és gunyoros közegben is vállalata a tanúságtételt (sokkal inkább szülői ráhatásra, mint tudatosan), hogy segítsék a keresztény tanítás terjedését, hanem azért, mert az állami intézményekben könnyebb volt kontroll alatt tartani, hogy mit tanít az egyház.

Az én egyházam ezerhétszáz éve gyakorolja, hogyan kell együttműködni a hatalommal. Csak a magam nevében beszélek, de egyszerű egyháztagként tiszta lelkiismerettel állíthatom: énmiattam fölösleges volt rossz alkukba bocsátkoznia – nekem hívőként soha semmilyen előnyöm nem származott abból, hogy az egyház kollaborált a gonosszal. A hitemet (és aligha csak az enyémet) alaposan próbára tette – próbára teszi most is –, ami talán nem is baj, de egyébként nem sokra ment vele, és ha értem teszi, akkor inkább ne tegye, ha pedig a fölöttünk valóért (ha azt hiszi, hogy érte), akkor szerintem az én egyházam valamit félreértett. Igazán nem szeretnék mások tekintélye mögé bújni, de ezt a vitát maga Jézus zárta le egyszer és mindenkorra, amikor megvádolták, hogy az ördögök fejedelmének segítségével űzte ki az ördögöt valakiből: „Hogy űzhetné ki sátán a sátánt? Ha valamely ország meghasonlik magával, az az ország nem állhat tovább fenn. Ha a sátán saját maga ellen támad, és így meghasonlik magával, nem maradhat meg, hanem elpusztul.”

A hit amúgy sem olyasmi, amiért előnyök járnának. Az előző rendszerben megtanultuk, hogy hátrányok járnak érte. Nem olyasmire gondolok, hogy minden második reggel egy órával korábban kellett kelni, inkább arra, hogy a katolikus gimnáziumból hozott érettségivel az újságírás 1987-ben szóba sem jöhetett. Meg arra, hogy még a proletárdiktatúra végnapjaiban is simán megkapta az ember a főiskolai felvételin, hogy ilyen előéletű pedagógus-jelöltre mégsem bízhatják azoknak a nevelését, akik majd fölépítik a kommunizmust. Ez így van rendjén, Jézus nem ígért előnyöket. Ellenkezőleg, hátrányokat ígért: „szorongattatásban lesz részetek, s a nevemért minden nemzet gyűlölni fog titeket”. Aki előnyöket vár a vallástól, az valószínűleg rossz helyen jár, vagy rosszul csinál valamit: kereszténynek lenni – mármint olyan embernek, aki legalább megpróbálja – ma is inkább bélyeg, mint dicsőség. (Amikor ezt a cikket átveszi majd a legnagyobb jobboldali hírgyűjtő portál, tucatnyi kommentben fognak lezsidózni meg lebolsizni miatta. Mindig ez történik: minél több a nehezen félremagyarázható bibliai idézet, annál több zsidózást és bolsizást terem, és a kommentelők azt is megmagyarázzák, hogy azok az igazi keresztények, akik egy rendszerrel korábban még a KISZ-ben meg az MSZMP-ben keresgélték az előnyöket.) Megfigyelték már, hogy évek óta nem is büszkélkedik vele senki? Csak a politikusok – ők meg hazudtak már ennél sokkal nagyobbat is.

Ajándék a gonosztól

A sátán nem tesz engedményeket: ha ajándékot ad, egészen biztos, hogy valami különösen nagy galádságra készül. Az én egyházam is kap időnként ajándékokat a gonosztól. Tudom, hogy nem kellene elfogadnia, de még egyszer sem kérte ki a véleményemet. A saját véleményét sem kérte ki (az egyház nem a püspöki kar vagy a papság, hanem a hívek gyülekezete) – azt teszi, amit kell. Itt van például az iskolai hittanoktatás: messziről nézve nagyszerű ötletnek látszik, ajándéknak, de közelebbről… Akinek van pap ismerőse, kérdezze meg bátran. Kérdezze meg, hogy jó-e ez az egyháznak; hogy nyert-e vele valamit, és (ami sokkal fontosabb) nyert-e vele valamit a hit. Én vettem a fáradságot, és megkérdeztem, több paptól is. Mindegyik azt mondta, hogy azóta alig vannak gyerekek a templomban – vannak, de sokkal kevesebben, mint előtte –, mert aki végigüli az iskolai hittant, az úgy érzi (és a szülei is úgy érzik), hogy arra a hétre már eleget tett az egyház elvárásainak. Az iskolai hittanra járó gyerekek többségének megszűnik az élő kapcsolata a templommal – ezt minden pap el fogja mondani, akit megkérdeznek. És az őszintébbje azt is hozzáteszi majd, hogy az iskolai hittanórákon néha olyasmi is elhangzik, ami…, hogy is mondjam… szóval elhangzanak dolgok, amiknek nem a hittanórán lenne a helyük, és nem hangzanak el olyan dolgok, amiknek nagyon is ott lenne. Munkálkodik a hely szelleme, meg az öncenzúra, és még az is előfordul, hogy az iskolaigazgató ad néhány taktikai utasítást a papnak, nem parancsként, csak jó tanácsként, hogy beszélhetne kicsit többet a keresztény gyökerekről (pedig az is időszerű lenne, ha végre a képmutató, pogány gyökerekről beszélne valaki a gyerekeinknek!), és kicsivel kevesebbet a könyörületességről. Azt a részt például, ahol ez áll: „Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna?”, mostanában ne nagyon emlegessék, mert csak összezavarják vele a gyermeki fejeket, pedig azokban a fejekben rend van, mióta olyan szépen, tisztán jön az állami hírcsatornákon az üzenet, hogy mit is gondolt Jézus valójában a felebaráti szeretetről (és ne tegyünk már úgy, mintha Máté evangélista – aki, hiába tanult Jézustól, mégis csak egy egyszerű vámszedő volt, a vámos meg, ugye, a bibliában a bűnös szinonimája - jobban tudná, mint Németh Szilárd, akinek személyesen Orbán Viktor mondta meg, hogy mi az igazság).

Küszöbön az egyenlítés

Az én egyházam törekvő egyház – olykor belemegy kisebb-nagyobb kompromisszumokba, de csak az üdvözségért. Igaz ugyan, hogy egy szava sem volt a kormány legújabb gyűlölethadjáratához – fölemelték ellene a szavukat a reformátusok, az evangélikusok, a zsidók, de a katolikusok hallgattak, és amikor mikrofont nyomtak az orruk alá, inkább elszaladtak, csak hogy ne kelljen szólniuk –, de hát igazán senki nem várhatja el tőlük, hogy ezekben a sorsfordító időkben…, amikor a reformátusoknak több egyetemük van, mint a katolikusoknak, és a kormány végre fölcsillantja a reményt, hogy az egyik vidéki tudásgyárat nekik adná…, hogy pont akkor hibázzanak, amikor már küszöbön az egyenlítés (és egyébként is: a katolikus azt jelenti, hogy egyetemes, milyen szégyen már, eggyel kevesebb egyetem, pedig hol vannak a reformátusok, hányan vannak, nehogy már nekik legyen több!).

Az én egyházam úgy viselkedik, mintha kisebbrendűségi komplexusa lenne (miért vajon, csak nem azért, mert a miniszterelnök református?), pedig aki hisz az igazában, és őszintén bízik, annak nem lehet kisebbrendűségi komplexusa. Az én egyházam alapítója egy istállóban született – nem is istálló volt, csak egy barlang, és a szalma (az sem fektetné bele az újszülöttjét, aki egyébként gyermeket csinálni nem volna rest benne) dohos lehetett a jászol körül álló barmok párálló leheletétől, lámpa sem volt, csak egy csillag, még ha talán üstökös is, és a pásztoroknak, akik elsőként jöttek látogatóba, egy rendes ruhájuk sem akadt arra az alkalomra, amikor leborulva hódoltak a világ urának –, de mára ez az egyház a világos jézusi útmutatás ellenére („ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti”) alaposan összeszedte magát, és az egyetlen, amit felhozhat a mentségére, hogy mindvégig hűséges maradt az Íráshoz. Nem tudom, hogy így van-e – remélem, hogy így van -, de az biztos, hogy csak akkor állhat meg a karácsonyi kisded színe előtt, ha hűséges maradt.

Mert az Írásban ez áll: „Hasonlít a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely mindenféle halat összefog. Amikor megtelik, partra húzzák, nekiülnek, és a javát edényekbe válogatják, a hitványát pedig kiszórják. Így lesz a világ végén is. Elmennek az angyalok, aztán kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és tüzes kemencébe vetik őket: ott majd sírás lesz és fogaknak csikorgatása.”

Szerző
2017.12.23 08:40

Operabál – azaz inkább estély – 1946-ban

Publikálás dátuma
2018.08.12 18:00

Fotó: Fortepan/ Szent-Tamási Mihály
A háború befejezése után ismét megkezdte működését az Operabarátok Egyesülete. A dalszínház életében való újra megjelenésének első jeleként három programpontból álló rendezvénnyel lépett a közönség elé: A Rajna kincse című Wagner-mű előadása, utána vacsora az Operaházban, azt követően pedig tánc. Ha nem is nagy bál – hiszen a táncparkett nem egyesítette a színpadot a nézőtérrel –, mégis olyan kulturális esemény, ami révén többletbevételhez lehet juttatni az Operaházat.
Két külügyminisztériumi kollégámmal, Karcsival és Miklóssal elhatároztuk, hogy – természetesen meghívva egy-egy ifjú hölgyet – mi is jelen leszünk. Megvettük a jegyeket, foglaltattunk asztalt, ki-ki megjelent hölgyével az Andrássy úti palotában. Feltűnt nekem, hogy máskor vidám Károly barátom nincs jó hangulatban. Partnere, érettségi előtt álló gimnazista, nem osztotta Karcsi levertségét, élvezte élete első báli estélyét. Karcsi az előadást követő vacsora alatt próbálta ugyan a jókedv tettetését, de nemigen sikerült neki. Partnere szerencsére nem sokat érzett ebből, mert roppant csinos lévén, nagyon kelendő volt a táncosok körében. Vacsora után alkalmam volt Karcsival négyszemközt maradni. Bánatosan mesélte el, hogy miért olyan levert. Előrebocsátom, az operaestély időpontja 1946/47 fordulója, vagyis hetven évvel ezelőtt járunk.
Karcsi a megbeszélt időpontban jelent meg a kislány lakásán. A mama fogadta és türelmét kérte, hogy lánya még nem útra kész. Bevitte a szalonba, ahol barátnőjével beszélgetett, aki – nekem rokonom volt – ugyanúgy mesélte el a történetet, mint a fehér asztalnál Karcsi. A hölgyek egy-egy karosszékben ültek és csevegtek. Az egyik hölgy cigarettát vett elő, mire Karcsi sietve zsebébe nyúlt, előrántotta öngyújtóját és nem vette észre, hogy azzal együtt kirepült a zsebéből a hölgyek lába elé egy pőre koton. A mama pedig így szólt Karcsihoz: "Kedves Károly, valamit elvesztett." Karcsi odanézett. "Reméltem, hogy megnyílik a föld, hogy elsüllyedjek..." Mivel azonban a csoda nem történt meg, Karcsi kénytelen volt lehajolni és újból zsebre tenni a csomagolás nélküli óvszert. Szerencséje volt, mert abban a pillanatban belibegett a tollászkodását éppen befejezett kislány és közölte, hogy mehetnek. Karcsi, örülvén, hogy az egészségügyi cikk lekerült a napirendről, buzgón helyeselt és elindultak. "Mit fog rólam gondolni a mama?" – fejezte be Karcsi. Azt, hogy milyen gondos fiatalember vagy – feleltem.
Karcsi az est hátralevő részében szorgalmasan töltögetett saját magának és mire a mulatság véget ért, már láttam, hogy nekem kell hazakísérni a kislányt is, nemcsak az én partneremet. Hogy nemcsak az említett két hölgyet, hanem egy harmadikat is nekem kell hazafuvaroznom, akkor derült ki, amikor Miklós barátom közölte, hogy számít rám: hazakísérem az ő partnerét is, mert ő az est hátralévő részét – karrierje érdekében – Bolgár Elek külügyi államtitkár lányának fogja szentelni. Ott álltam hát az Opera ruhatára előtt három szép lánnyal. Szerencsére sikerült találnom egy taxit, amibe bepasszíroztam a hölgyeket – akkoriban szokásos Austin típusú, apró kocsi volt. Karcsi, látván, hogy nem fér be, belekapaszkodott a hátsó csomagtartó-rácsba, de két másik sofőr segített a miénknek és visszatartották. Karcsi pedig elindult a nagy magyar éjszakába.
Csak hétfőn reggel, a hivatalban tudtam beszélni vele. Nem sokkal azután, hogy elmentünk, valahol az Andrássy úton elkapta az éjszaka egy hivatásos tündére. Tőle eltávozva hazament. Amikor délben felébredt, megállapította, hogy vadonatúj Parker töltőtolla nincs meg. Biztos kiesett a zsebéből, gondolta, ott kell legyen az Andrássy úti nőnél. Ha letagadja, botrányt fog csinálni. A házszámot nem tudta, de emlékezett a kapualjra. Mivel akkoriban a lakóházak kapuit reggel 6 és este 10 óra között nyitva tartották, hamar megtalálta "vendéglátóját", aki örömmel látta viszont: de jó, hogy eljött, itt hagyta a Parkert.----
Hát akkor szerencséd van – mondtam. Szerencsém? – kérdezte Karcsi. Ha te látnád azt a nőt! Rémes! Inkább veszett volna oda a Parker!
2018.08.12 18:00
Frissítve: 2018.08.12 18:00

Hegyi Iván: Ó, csak a filmdal jönne már!

Publikálás dátuma
2018.08.12 17:00

Fotó: /
Presser Gábor szépen teleírta a slágerlistát 1980-ban. Abban az évben jelent meg a Loksi című dupla album a Boksszal, az Embertelen dallal, a Ha eljönnek az angyalokkal, és akkoriban mutatták be Dobray György filmrendező alkotását, Az áldozatot, amelyben Komár László énekelte egy bárban, miközben Kristály nyomozó (Reviczky Gábor) Vandával (Sáfár Anikó) randevúzott, hogy "Ó, csak a hajnal jönne már..." 
A nyomasztó hangulatú film ugyancsak sötét tónusú dalát alighanem többen dúdolták, mint ahányan a hazai thrillert megnézték, pedig akadt, nem csupán a mozi-ínyencek számára csábító jelenet is a vásznon. "Vanda" félmeztelenül állt az ablakban, a detektív pedig megkérdezte tőle: – Nem zavar, hogy néznek? (Szemben egy lakótelepi ház magasodott.) Mire a megszólított így felelt: "Ja, a jogtanácsos úr? A felesége évek óta gipszágyban fekszik. Ez az egyetlen öröme..." Presser, aki a hatvanas évek közepén együtt muzsikált az újjáalakuló Scampolóban Komárral, nem ragadt meg egyvalaminél, s az LGT ellátása mellett az énekes stílusának – valamint a publikum ízlésének – messzemenően megfelelő rock and rollt komponált. A szöveget nem Dusán Sztevanovity, hanem a filmnovellát is jegyző Juhász Sándor írta. "A kerti úton suttogás, száz árnyék útra kél; fakó, furcsa látomás, és úgy fél Rácz Adél" – hangzott a vetítés során, s a sorok tökéletesen illettek a drámai történethez. Juhász sokoldalú ember, valóságos polihisztor volt: a forgatókönyveken túl verseket írt – Károly utca címmel halála után, 1995-ben adták ki válogatott költeményeit –, festőművészként többször kiállított itthon és külföldön, továbbá rajzfilmeket rendezett, s jó néhány ismert slágerszám szövege fűződik a nevéhez. Tőle van a Száguldás, Porsche, szerelem, a Mondd, kis kócos, továbbá Elvis-átültetések egész sora: A szerelem kormányoz (Can't Help Falling in Love), Árva, bús, éjszakán (Are You Lonesome Tonight), Ne sírj, apám (Don't Cry Daddy), Egy perc az élet (It's Now or Never), Sírás a kápolnában (Crying in the Chapel). Az utóbbi stimmelt élete egy szakaszához, mert volt, hogy egy hűvösvölgyi romtemplomban lakott. Ötvenkilenc éves korában, rákbetegségben halt meg 1993-ban (Komár csaknem húsz évvel később követte őt), ám nyolcvanban még nyilván örömmel olvasta – a szerzőtárs Presserrel együtt – a kritikát: "Nem eget rengetően nagy dal, félhangonként emelkedő versszakaival, halványan behízelgő dallamával. (...). Mégis. Perfekt kis darabról van szó, remek filmzenéről." Az évtized nem egy beszámoló szerint muzikálisan is unalmas fordulóján a rock and roll a reneszánszát élte idehaza. A Hungaria tarolt a Rock and Roll Party című album dalaival – a Micsoda bulitól a Csókkirályig –, de Hobo és Deák Bill sem hiába nyomta a Rolling Stones bluest vagy a Ki vagyok én? -t ("nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt"); hogy a Loksi-albumon szintén szereplő "Szentimentális rakenrollról" meg ne feledkezzünk. A V'Moto-Rock korabeli slágere meg passzolt a hajnali nótához, hiszen Demjén azt énekelte a publikum nem kristálytiszta, de annál átszellemültebb vokálja kíséretében: "Várj, míg felkel majd a nap." Az "áldozati" szám megjelent Komár első nagylemezén, a Táncoló fekete lakkcipőkkel, a Fehér holddal és egy Szörényi–Bródy szerzeménnyel, a Családi rockyval együtt. ("Egy, két, hár', négy gyerekem lesz, ha megtalálom azt a lányt...") Ám a korongról a legjobban a filmdal hasított, pedig a profi Komár nem tett kivételt: mindegyik dalát mindenütt a tőle telhető legnagyobb alázattal adta elő, kilengést még haknikon sem engedett meg magának. A fellépéssel éppen meg nem örvendeztetett rajongók meg ültek a rádió előtt, és azt kívánták: ó, csak a "Hajnal" jönne már...
2018.08.12 17:00
Frissítve: 2018.08.12 17:00