Az újságba csomagolt nadrág - A Kossuth-díjas meseíró

Publikálás dátuma
2017.12.30 06:06

Fotó: /
Az elkóborolt mackótól a Kossuth-díjig – a meseírók közül Lázár Ervin, Janikovszky Éva és Csukás István után negyedikként érdemelte ki a kitüntetést Fésűs Éva.
Mai történet
Hol volt, hol nem volt, a váci piarista templom közelében, egy apró házikó emeleti szobájában egy kislány éldegélt közjegyző apukájával és háztartásbeli anyukájával. No és a nagymamával, aki a legnagyobb ínség közepette is elhozta sokat betegeskedő unokája szobájába a királyfikat, hercegkisasszonyokat, boszorkányokat, a szegény ember legkisebb, ám legleleményesebb fiát, mackókat, nyuszikat, rókákat, sárkányokat, hogy elfeledtesse gyermek szenvedéseit. A legtöbbször A három kívánság hangzott el a szobácskában, mert a kicsi lány olyan, de olyan jóízűen tudott nevetni, amikor a feleség meggondolatlansága miatt a szegény ember orrára nőtt a kolbász.
A kislány aztán felcseperedett, az elemi iskola után a Karolina Kereskedelmi Középiskolában tanult tovább, majd drogista segédvizsgát tett. A háború alatt felkötött karral járt dolgozni, nehogy elvigyék ingyenmunkára a katonai mosodába – még be is jódozta a könyökénél a gyolcsot, mintha átütött volna a seb –, s árulta a parfümöt, a krémeket, a lúgkövet, a falusiak által csak sárga krémnek nevezett rühkenőcsöt vagy a huszárzsírként emlegetett tetűkenőcsöt. Sőt, egy parasztember egyszer ördögszart kért tőle, s míg a tanonckislány pironkodott, a segédek spirituszba áztatott növényt adtak a vevőnek – fogfájásra. Aztán államosították a drogériát, a fiatal lány Budapesten keresett munkát gyors- és gépíróként, hogy aztán mesebeli módon kezdjen új életet Kaposváron párjának oldalán. Az új otthonhoz és munkahelyhez hamarosan új hobbi is párosult, egy véletlennek köszönhetően meséket kezdett írni a rádiónak: megszületett a fogfájós nyuszi története, aztán Toppantó királykisasszonyé, majd Kukkantó manó, Csupafül, Tüskeböki, Csacsi Tóni és a többiek kalandjai. A mai középgeneráció a tévéből, a nagyétkű Palacsintás király kapcsán ismerhette meg a nevét: a fiúk fülig szerelmesek voltak Kökényszemű Katicába, mind elátkozták Derelyét, a minden hájjal megkent főszakácsot, s szurkoltak a gonosz ellen küzdő Éliás királyfinak. De imádták minden hősét – több mint kétszáz meséje úgy kéttucatnyi kötetben látott napvilágot –, s a népszerűség elől magát mindig távol tartó asszony azt vette észre, egyre gyűlnek az ilyen-olyan kitüntetések a szoba polcain, míg végül az idén, a hazai meseírók közül – Lázár Ervin, Janikovszky Éva és Csukás István után – negyedikként Fésűs Éva is átvehette a Kossuth-díjat is.



- Melyik mese kerül terítékre ünnepi fogásként?

- Nem biztos, hogy mesélek, ki tudja, lesz-e rá igény.

- A dédunokák biztosan szeretnék.

- Bejelentkezett néhány unokám, hogy jönnek az ünnepekre, s ők hozzák a gyerekeiket is. Leszünk páran.

- Ha mindenki eljönne…

- ...nem férnénk el. Tavaly, a kilencvenedik születésnapomon is ki kellett bérelni egy termet: negyvenhárman gyűltünk össze. Szerencsére nagy a család. Három gyermekem, tizenkét unokám és másfél tucat dédunokám van.

- Vagyis meghallgattatott a fohásza.

- Mindig is nagy családra, gyerekekre vágytam. Azért is nem lettem költő, azok általában boldogtalanok. Nem akartam ilyen életet, ezért is hagytam fel jó néhány évtizedre a verseléssel.

- Pedig igazából mindent egy versnek köszönhet.

- Kamaszlányként Vácon laktunk, s írogattam, az egyik zsengémet elküldtem a Nemzeti Újságnak, meg is jelent. Temesi Lajos apja szabó volt, s valaki éppen ebbe a számba csomagolva vitt el hozzájuk egy nadrágot. Lajos viszont mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került, így talált rá a versemre. Megtetszett neki, írt egy levelet a kiadóba, válaszoltam, majd egyre gyakrabban jött a postás: persze nem kell nagy dolgokra gondolni, jellemzően könyvekről, költészetről, művészetről írtunk egymásnak.

- Aztán kitört a háború.

- Lajos bevonult, az utolsó levelét Rajkáról írta, hogy megindították az alakulatát Németország felé, ahol fogságba esett. Elvitték a Szovjetunióba, Szmolenszkbe. Két hastífusz után csak ’49-ben került haza Kaposvárra. Egyik nap két revizor toppant be hozzájuk, kiderült, hogy váciak. Bevillant neki a verselő kislány, így megkérdezte az ellenőröket, ismernek-e. Kiderült, egy drogériában dolgozom, erre megint írt egy levelet, beszámolt a háborúról, a terveiről, a jövőről. Melybe, ha úgy gondolnám, helyem lenne. Én pedig eljöttem az ismeretlenbe.

- Nem sajnálta otthagyni a rokonokat, a barátokat, a munkáját?

- Cukormázasan hangzik, de a szívem idehúzott. A drogériát pedig úgyis államosították. Éppen, amikor letettem a segédvizsgát, s készültem a mesterkurzusra. Így hát kitanultam a gyors- és gépírást, elhelyezkedtem az Országos Szövetkezeti Hitelintézetnél, és abbahagytam a verselést.

- Jöttek helyette a mesék.

- Véletlenül. A legelsőt a kisfiamnak írtam, aztán megmutattam néhány embernek. Ők biztattak, küldjem el a rádiónak. Sikere lett. És elveszett...

- Miről szólt?

- Egy engedetlen, szófogadatlan mackóról.

- Medvéről? Azt hittem, a nyuszikat kedveli.

- Talán legismertebb főhősöm, Csupafül, valóban nyúl. Akkoriban a macik uralták a meséket, és valami újat szerettem volna. Gyerekkoromban amúgy is volt egy piros szemű, fehér nyuszim. Amit a szemem láttára vitt el a szomszéd macskája.

- Csupafül igencsak hosszú életű lett.

- Váradi Hédi mesélte estéken át a rádióban, s a végén még mesejátékot is készítettek belőle.

- A csodálatos nyúlcipőt. Nívódíjat is kapott.

- Ez volt az első nagyobb elismerésem.

- Még ekkor sem gondolt rá, hogy ne csak a szabadidejében írjon?

- A rádiónál többször felajánlották, menjek el szabadúszónak, de három gyermeket neveltünk, nem kockáztathattam. Az írás megmaradt érdekes elfoglaltságnak. Persze így azért rengeteg jó ötlet szállt el munka közben. Hiába akartam leírni, szólt a főnököm a vasgyárban, az Állatforgalminál, vagy végül a Köjálnál, hogy Éva, fogja a noteszét, diktálok, vagy mentünk a termelési értekezletre…

- A palacsintás király után sem mert váltani? Az országos siker és ismertség csak adott volna annyi biztosítékot.

- Az anyagi része sohasem érdekelt az írásnak. Sokkal fontosabb volt az örömszerzés. Boldog voltam, amikor a gyerekek megkedveltek egy figurát. Meg aztán féltem, hogy nem tudok teljesíteni: a rádiónál szigorú határidőkkel és terjedelmekkel dolgoztunk. Az Óvodások műsorában például majd’ száz rész ment le az Így kell járni! című közlekedési ismeretterjesztő műsorból.

- Sztankay István teknősként oktatta a városba készülő hebrencs mókust a közlekedés szabályairól.

- És adás előtt a rendőrség mindig bekérte meghallgatni az anyagot, hogy szakmailag megfelelő-e…

- Még jó, hogy nem lett ügy belőle…

- Soha semmi problémám nem adódott. A Rádiónál tudták, templomba járunk, a gyerekek hittanra, sőt, a fiam Pannonhalmára került gimnáziumba, szóba sem került a világnézetem. Persze a mesékben nem politizáltam, s meg kellett kötnöm bizonyos kompromisszumokat: a Mikulás nálam is Télapó lett, a karácsony fenyőünnep, s megértettem, a Jézuskáról nem kell írni…

- Előkerülhetett később, a versekben.

- Tizenöt éve halt meg a férjem, akkor úgy éreztem, nem tudok több boldog-varázslatos történetet kitalálni. Még egy meseregényt is félbe hagytam. Azt hittem, sohasem fogok már írni, aztán valahogy visszataláltam a versekhez. Persze csak magamnak, a fióknak szántam, ahogyan anno középiskolásként is. Aztán a Somogy folyóirat szerkesztője elkérte őket, majd rábeszélt, hogy hadd jelentesse meg őket.

- Mára pedig nemcsak kötetekbe rendezték őket, de jó néhányat meg is zenésítettek közülük.

- Én lepődtem meg a legjobban… Legalább annyira, mint amikor több évtized kaposvári lét után kiderült, akad némi kötődésem korábbról is a városhoz. Innen indult ugyanis Kaposvár egyik büszkesége, a dédapám, Kozma Sándor, az első magyar főügyész. Talán ezért jöttem ide anno olyan könnyen.

- Ha nincs az az újságba csomagolt nadrág…

- Sohasem gondolkodtam rajta, pedig mostanában sokat fürkészem az emlékeimet: mi volt szép, mi lehetett volna szebb és mi volt szörnyű, ami miatt reménytelennek tűnt minden. Aztán utóbbiak hamar háttérbe szorulnak, s maradnak a jó dolgok, a pozitívumok. Máshogy szerintem nem is lehet élni. Ahogy mesét írni sem. Igaz, erre csak mostanában jöttem rá.

Névjegy
Fésűs Éva
1926-ban született Cegléden, majd Kiskunhalason élt családjával.
1938-ban költöztek Vácra.
1950- óta él Kaposváron.
1958-tól a Magyar Rádió külsős munkatársa ként dolgozott.
1969-től a Magyar Televíziónak is dolgozott.
1984-ben megkapta az MTV nívódíját és a Szakszervezetek megyei Tanácsa művészeti díját.
1994-ben Kaposvár város szolgálatáért elismerésben részesült.
2001-ben a gyermekkönyvek nemzetközi tanácsának (YBBY) életműdíjával tüntették ki.
2004-ben Kaposvár díszpolgára lett.
2006-ban átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét.
2008-ban Somogyi Prima-díjat kapott.
2014-ben megkapta a legnagyobb somogyi kitüntetést, a Pro Comitatu Somogy-díjat, s kiérdemelte a Stephanus-díjat.
2017-ben Kossuth-díjjal tüntették ki és megkapta Vác díszpolgári címét is.


2017.12.30 06:06

A fuvola nagykövete

Publikálás dátuma
2018.12.13 14:22

Fotó: /
A világ legjobbjai közé választották Ittzés Gergely A fuvolaszonáták nagykönyve című hétlemezes kiadványát.
A fuvolahangnak van valamiféle sajátos aurája. Ennek megfelelően nem ugyanazt jelenti játszani fuvolán, mint mondjuk az egyébként szintén népszerű klarinéton. Különös világba viszi játékosát és hallgatóját, a hangja már önmagában is elbűvölő, nem véletlen, Tamino is ilyen hangszert kap segítségként ahhoz, hogy leküzdhesse útján a mitikus nehézségeket, hogy férfivá érve kiérdemelhesse kedvesét, Paminát. Van tehát létjogosultsága egy olyan hangzó „nagykönyvnek", amely számba veszi a fuvolaszonátákat szinte a kezdetektől, az 1700 –as évek első évtizedeitől a múlt század közepéig. Bach az első zeneszerzők között volt, akik a nagyívű karriert befutott, Franciaországban kifejlesztetett hangszerrel megismerkedtek. Az őskortól ismert egyszerű fuvola az ő fiatalkorában lett olyan instrumentum, amelyre olyan jelentőségű műveket lehetett írni, mint szonátái, vagy éppen a h-moll szvit. Igazi nagyszabású zenei alkotás Bach h-moll szonátája, amellyel a lemezsorozat indul. Valójában felül nem múlt remeke a fuvolaszonáta-irodalomnak, de lehet mondani, a hangszer egész irodalmának, az 1720 körül keletkezett mű. Ami azért is így van, mert a későbbi korok nagy komponistái már nem érték be a fuvola korlátozott lehetőségeivel: Mozart, Beethoven és utódaik legjobb gondolataikat zenekarra, zongorára, esetleg hegedűre, csellóra szánták. Mindamellett a kevésbé neves komponisták közül sokan, sok szonátát írtak rá, de Ittzés Gergely maga jegyzi meg a kísérőfüzetben: „Valljuk be, kevés köztük az igazi remekmű, ...". De egyetérthetünk vele abban is, a 34 szonáta amelyet lemezre játszott, ha töredékesen is, de kimeríthetetlen kincsestárat reprezentál. Bach után tehát fájó az űr, már Mozart is csak egy gyermekkori, hegedűkíséretes zongoraszonáta fuvolás verziójával szerepel, amely természetesen azért magán viseli a zseni kézjegyét. Sok-sok kevéssé, vagy egyáltalán nem ismert név következik, örömmel fedezhetjük fel azonban például Ravelt, Prokofjevet, utóbbi szonátája valódi népszerűségre is szert tett. Magyar szerző egy szerepel a sorozatban, Lajtha László 1958-as műve kapott helyet az ötödik lemezen. Hogy a Nagykönyv nem egyszerűen csak fuvolistákat érdekelhet és nem több, mint bennfenteseknek szóló hangos tanszöveg-gyűjtemény arról az előadók gondoskodnak. Mindenekelőtt Ittzés Gergely, aki nem egyszerűen csak hangszerének kiváló művésze, hanem lehet mondani nagykövete, aki a fuvolázás minden területén alkot. Fejleszti hangszere játéktechnikai lehetőségeit, tanít, komponál, műveket ad közre, lemezeket készít, koncerteken lép fel. A felvételeken minden művet modern fémfuvolán játszik, hangja fölösleges vibrátózásoktól mentes, lekerekített, a legmagasabb hangokat – amelyek kényszerűen vékonyan, élesen szólnak - leszámítva testes, menetes a fémfuvolák kevéssé vonzó, néha fémes hangzásától. Virtuozitása, hangszerkezelésének biztonsága megkérdőjelezhetetlen. A stílusokban is otthon van, tudását teljes mértékben a művek belső világa megmutatásának szolgálatába állítja, izgalmas helyekre kalauzolva a hallgatót. Segítségére vannak ebben a kiváló zongoraművészek, akik nem egyszerűen kísérői, hanem egyenrangú társai századokat felölelő utazásán.

Az érem biztos, a színe január közepén derül ki

Továbbjutott a három legjobb felvétel közé az International Classical Music Awards (ICMA) 2019. évi szavazásán a Hungaroton The Great Book of Flute Sonatas című hétlemezes CD-sorozata a Best Collection kategóriában – közölte december 10-én Remy Franck, a zsűri elnöke. A kiadvány Ittzés Gergely fuvolaművész monumentális CD-sorozata, mely a fuvolaszonáták három évszázadnyi anyagát gyűjti össze. A nyertesek listáját 2019. január 19-én teszik közzé, a díjkiosztó gálakoncertre 2019. május 10-én a lucerni Kulturális és Kongresszusi Központban kerül sor. 

2018.12.13 14:22

Akik megölték Alberichet

Publikálás dátuma
2018.12.13 12:00
Rodin Guggoló (1882)
Fotó: GURLITT-GYŰJTEMÉNY/
A náci eredetű Gurlitt-gyűjtemény egy része látható a berlini Martin Gropius Bauban.
Mi más tartaná a lelket az egyszeri, munkába induló vámellenőrben egy borongós őszi reggelen, mint annak lehetősége, hogy talán ma sikerül lekapcsolnia egy régóta körözött, veszélyes bűnözőt? Cornelius Gurlitt, a galambősz, törékeny csontú 80 éves utas nem tűnt annak. Egy ártalmatlan szabályszegést sem nézett ki belőle senki. Ám amikor 2010 szeptemberében a Zürichből München felé tartó vonaton az ellenőr megkérdezte, van-e nála bármi vámköteles, úgy hebegett-habogott, hogy a hatóságiak jobbnak látták átkutatni. Hogy elképedhettek, amikor az idős úr zsebéből kilencezer eurónyi készpénz került elő! Ez az összeg valamivel kevesebb volt, mint amennyit a törvény szerint be kell jelenteni, ahhoz viszont éppen elég, hogy az adóhatóság Cornelius Gurlitt nyomába eredjen. A hivatalos házkutatás eredményét 2013 telén hetekig harsogták a német címlapok: Többszáz lopott műtárgy a nyugdíjas lakásában. Náci-kincseket rejteget Hitler műgyűjtőjének fia. A szalagcímeket olvasva egy szempillantás alatt színesen kirajzolódott a köztudatban a Niebelungok aranyát őrző Alberich-törpe jelenkori mása: egy bogaras, vélhetőleg neonáci öregember képe, akinek nincs adószáma, sem bankszámlája, sem egészségbiztosítása, viszont van egy milliárdos értékű lopott Monet-Chagall-Dürer-Munch-Nolde-Rodin-Dix-gyűjteménye (ki tudja milyen állapotban), amit az apjától, Hildebrand Gurlitttól örökölt. 
A kormány pedig munkához látott. Számvetés dolgában senki nem olyan gyakorlott, mint a németek: mint egy sokatlátott trauma-pszichológus, úgy állt neki a kultuszminisztérium módszeresen, pénzt és fáradságot nem kímélve felgöngyölíteni a eurómilliárdokra becsült hagyaték ügyét. Miután elkobozták a Cornelius Gurlitt tulajdonában álló műtárgyakat, internetes keresőrendszert hoztak létre, hogy megtalálják az egykori tulajdonosukat. Megalakult a Deutsches Zentrum für Kulturgutverluste, mely országszerte kutatja a kétes származású alkotások eredetét. Törvénybe iktatták, hogy milyen feltételek mellett hagyhatja el egy adott műremek a határokat. 2014-ben elhunyt Cornelius Gurlitt, a gyűjteményét pedig a berni Szépművészeti Múzeumra hagyta. Egy részük a berlini Martin-Gropius-Bau termeiben van kiállítva. És hiába káprázik a falakon mintegy 200 világhírű mestermű, a tárlat elsősorban nem képeket mutat, hanem történeteket mesél. Egy korszakról, amikor a kormány Dürer keresztény lovagjának páncélzatát volt hivatott magára ölteni, hogy legyőzze a halált, az ördögöt, és mindent, ami nem népnemzeti. Amikor elfajzott művészetként megbélyegezve elkobozhatta és elégethette azokat az alkotásokat, amelyek nem feleltek meg az ideológiai ízlésének. Amikor a bajor fővárosban óriási propaganda-kiállítást szerveztek korcs-alkotásokból. Emil Nolde tajtékzott, amikor a politika az ő képeit is megbillogozta: a nácikat lelkesen támogató festő szerint csakis valami szörnyű félreértés történhetett. Történetet mesél egy emberről: az 1985-ben született Hildebrand Gurlittról, aki gyerekként az édesanyjával expresszionista estekre járt, és aki 11 éves kora óta odavolt a Brücke-csoportért. Harmincévesen megtalálta a méltó feladat: a zwickaui König-Albert-Museum igazgatójaként az avantgárd zászlaja alatt újjászervezte az intézményt. Az elfajzott művészetek buzgó pártfogójaként azonban a harmincas évek elején sehogysem illett efféle vezetői székbe, így Zwickauból, aztán a hamburgi állásából is mennie kellett. Senki nem gondolta volna róla, hogy 1938-tól az ő feladata lesz külföldön értékesíteni az elfajzott művészeti alkotásokat (beleértve a hőn szeretett expresszionistáit), aztán pedig egyike lesz annak a négy műkereskedőnek, akik Hitler megbízásában útra kelnek, hogy a nyugati szomszédoknál bevásároljanak a Führer Linzben tervezett múzeumának. 
És minden kép elmond egy-egy történetet: ezúttal kevésbé fontos, ami a vásznon van, mint az, ami mögötte. Mint például Thomas Couture női portréja: A simára fésült hajú, dacosan mosolygó, hanyagul görnyedten ülő lány festménye beleolvad a jelenetbe, ahogyan Georges Mandelt letartóztatja és meggyilkolja a Gestapo, és a lakását kifosztja a Sonderkommando-Künsberg. Nem tudni, hogyan került a festmény Hildebrand Gurlitthoz, valószínűleg Párizsban vette egy aukción, ahol elárverezték az összehordott kincseket. Az eredetkutatás roppant kényes és bonyolult folyamat, üzeni a Gurlitt-kiállítás minden egyes képe. Ezért is lehetséges, hogy az öregember lakásában talált „rabolt náci kincs” eddig mindössze hat darabjáról derült ki, hogy valóban lopottak. Ez az eredetileg becsült többszázhoz képest nem sok; akkor sem, ha a képek jó része áron alul, fenyegetés és zsarolás nyomására kerülhetett a műgyűjtőhöz. Amikor az adóhivatal emberei kirámolták Cornelius Gurlitt lakását, a férfi nem értette, mi történik. A szülei halála óta egyedül élt. Utált telefonálni, moziban 67 óta nem volt. Ha orvoshoz ment, előre betanulta a mondandóját. Semmit nem bízott a véletlenre. Az arca sima, vonásai szabályosak. A szája vonala úgy görbült, mintha folyton mosolygott volna. Úgy halt meg, hogy nem látta viszont a képeit. A megnyugtató végkifejlet elmaradt: csak hat képről sikerült elszámolni, senki nem nyerte el méltó büntetését vagy jutalmát, az eurómilliárdosra becsült hagyaték körülbelül 50 milliót ér. De legalább a vámőrnek van egy szenzációs története. Olyan jó, hogy még színeznie sem kell rajta.

Info:

Gurlitt-gyűjtemény Martin Gropius Bau, Berlin Nyitva: január 7-ig

2018.12.13 12:00
Frissítve: 2018.12.13 12:00