Vas András;
interjú;Fésűs Éva;
2017-12-30 06:06:00
- Melyik mese kerül terítékre ünnepi fogásként?
- Nem biztos, hogy mesélek, ki tudja, lesz-e rá igény.
- A dédunokák biztosan szeretnék.
- Bejelentkezett néhány unokám, hogy jönnek az ünnepekre, s ők hozzák a gyerekeiket is. Leszünk páran.
- Ha mindenki eljönne…
- ...nem férnénk el. Tavaly, a kilencvenedik születésnapomon is ki kellett bérelni egy termet: negyvenhárman gyűltünk össze. Szerencsére nagy a család. Három gyermekem, tizenkét unokám és másfél tucat dédunokám van.
- Vagyis meghallgattatott a fohásza.
- Mindig is nagy családra, gyerekekre vágytam. Azért is nem lettem költő, azok általában boldogtalanok. Nem akartam ilyen életet, ezért is hagytam fel jó néhány évtizedre a verseléssel.
- Pedig igazából mindent egy versnek köszönhet.
- Kamaszlányként Vácon laktunk, s írogattam, az egyik zsengémet elküldtem a Nemzeti Újságnak, meg is jelent. Temesi Lajos apja szabó volt, s valaki éppen ebbe a számba csomagolva vitt el hozzájuk egy nadrágot. Lajos viszont mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került, így talált rá a versemre. Megtetszett neki, írt egy levelet a kiadóba, válaszoltam, majd egyre gyakrabban jött a postás: persze nem kell nagy dolgokra gondolni, jellemzően könyvekről, költészetről, művészetről írtunk egymásnak.
- Aztán kitört a háború.
- Lajos bevonult, az utolsó levelét Rajkáról írta, hogy megindították az alakulatát Németország felé, ahol fogságba esett. Elvitték a Szovjetunióba, Szmolenszkbe. Két hastífusz után csak ’49-ben került haza Kaposvárra. Egyik nap két revizor toppant be hozzájuk, kiderült, hogy váciak. Bevillant neki a verselő kislány, így megkérdezte az ellenőröket, ismernek-e. Kiderült, egy drogériában dolgozom, erre megint írt egy levelet, beszámolt a háborúról, a terveiről, a jövőről. Melybe, ha úgy gondolnám, helyem lenne. Én pedig eljöttem az ismeretlenbe.
- Nem sajnálta otthagyni a rokonokat, a barátokat, a munkáját?
- Cukormázasan hangzik, de a szívem idehúzott. A drogériát pedig úgyis államosították. Éppen, amikor letettem a segédvizsgát, s készültem a mesterkurzusra. Így hát kitanultam a gyors- és gépírást, elhelyezkedtem az Országos Szövetkezeti Hitelintézetnél, és abbahagytam a verselést.
- Jöttek helyette a mesék.
- Véletlenül. A legelsőt a kisfiamnak írtam, aztán megmutattam néhány embernek. Ők biztattak, küldjem el a rádiónak. Sikere lett. És elveszett...
- Miről szólt?
- Egy engedetlen, szófogadatlan mackóról.
- Medvéről? Azt hittem, a nyuszikat kedveli.
- Talán legismertebb főhősöm, Csupafül, valóban nyúl. Akkoriban a macik uralták a meséket, és valami újat szerettem volna. Gyerekkoromban amúgy is volt egy piros szemű, fehér nyuszim. Amit a szemem láttára vitt el a szomszéd macskája.
- Csupafül igencsak hosszú életű lett.
- Váradi Hédi mesélte estéken át a rádióban, s a végén még mesejátékot is készítettek belőle.
- A csodálatos nyúlcipőt. Nívódíjat is kapott.
- Ez volt az első nagyobb elismerésem.
- Még ekkor sem gondolt rá, hogy ne csak a szabadidejében írjon?
- A rádiónál többször felajánlották, menjek el szabadúszónak, de három gyermeket neveltünk, nem kockáztathattam. Az írás megmaradt érdekes elfoglaltságnak. Persze így azért rengeteg jó ötlet szállt el munka közben. Hiába akartam leírni, szólt a főnököm a vasgyárban, az Állatforgalminál, vagy végül a Köjálnál, hogy Éva, fogja a noteszét, diktálok, vagy mentünk a termelési értekezletre…
- A palacsintás király után sem mert váltani? Az országos siker és ismertség csak adott volna annyi biztosítékot.
- Az anyagi része sohasem érdekelt az írásnak. Sokkal fontosabb volt az örömszerzés. Boldog voltam, amikor a gyerekek megkedveltek egy figurát. Meg aztán féltem, hogy nem tudok teljesíteni: a rádiónál szigorú határidőkkel és terjedelmekkel dolgoztunk. Az Óvodások műsorában például majd’ száz rész ment le az Így kell járni! című közlekedési ismeretterjesztő műsorból.
- Sztankay István teknősként oktatta a városba készülő hebrencs mókust a közlekedés szabályairól.
- És adás előtt a rendőrség mindig bekérte meghallgatni az anyagot, hogy szakmailag megfelelő-e…
- Még jó, hogy nem lett ügy belőle…
- Soha semmi problémám nem adódott. A Rádiónál tudták, templomba járunk, a gyerekek hittanra, sőt, a fiam Pannonhalmára került gimnáziumba, szóba sem került a világnézetem. Persze a mesékben nem politizáltam, s meg kellett kötnöm bizonyos kompromisszumokat: a Mikulás nálam is Télapó lett, a karácsony fenyőünnep, s megértettem, a Jézuskáról nem kell írni…
- Előkerülhetett később, a versekben.
- Tizenöt éve halt meg a férjem, akkor úgy éreztem, nem tudok több boldog-varázslatos történetet kitalálni. Még egy meseregényt is félbe hagytam. Azt hittem, sohasem fogok már írni, aztán valahogy visszataláltam a versekhez. Persze csak magamnak, a fióknak szántam, ahogyan anno középiskolásként is. Aztán a Somogy folyóirat szerkesztője elkérte őket, majd rábeszélt, hogy hadd jelentesse meg őket.
- Mára pedig nemcsak kötetekbe rendezték őket, de jó néhányat meg is zenésítettek közülük.
- Én lepődtem meg a legjobban… Legalább annyira, mint amikor több évtized kaposvári lét után kiderült, akad némi kötődésem korábbról is a városhoz. Innen indult ugyanis Kaposvár egyik büszkesége, a dédapám, Kozma Sándor, az első magyar főügyész. Talán ezért jöttem ide anno olyan könnyen.
- Ha nincs az az újságba csomagolt nadrág…
- Sohasem gondolkodtam rajta, pedig mostanában sokat fürkészem az emlékeimet: mi volt szép, mi lehetett volna szebb és mi volt szörnyű, ami miatt reménytelennek tűnt minden. Aztán utóbbiak hamar háttérbe szorulnak, s maradnak a jó dolgok, a pozitívumok. Máshogy szerintem nem is lehet élni. Ahogy mesét írni sem. Igaz, erre csak mostanában jöttem rá.