Fogást az elnökön

A Donald Trump uralta Fehér Ház belviszonyairól szóló, cukorkaként elkapkodott sikerkönyv csak egyike – és korántsem a legszínvonalasabbika - azoknak a próbálkozásoknak, amelyek fogást keresnek a 2016 novemberében megválasztott elnökön.

A „gondolkozz pozitív módon” jelszó jegyében működő amerikai iskolarendszerben a kisdiák jószerével csak kétféle értékelést hall: „good job” (jól végzett munka) vagy „nice try” (szép próbálkozás). Michael Wolff könyve ez utóbbi.

A szerző - saját állítása szerint - mintegy kétszáz személyt faggatott ki, köztük fontos és kevésbé fontos fehér házi tisztségviselőket, alkalmazottakat. Ezek az emberek jórészt névtelenül kígyót-békát mondanak Trumpra. Az összegyűjtött mozaikokból olyan kép bontakozik ki előttünk, hogy az elnök képes délelőtt hosszasan henyélni az ágyban, közben cheeseburgert majszol, telefonon cseveg a haverokkal, és kedvenc tévécsatornáin ellenőrzi a róla szóló híreket. Ez a kép nyilvánvalóan irritálja a keményen dolgozó amerikai kisembert, és az igazán, őszintén és mélyen konzervatív gondolkodású republikánusok körében is súlyos visszatetszést kelthet. Borotvaéles ugyanis az ellentét az ilyen konzervatívok által ma is eszményített Ronald Reagannel, aki ugyan nem az üzleti világból, hanem a kissé bohém filmszakmából érkezett a politikába, mégis olyan magasztos szolgálatnak tekintette az elnöki hivatalt, hogy az Ovális Irodába csakis elegáns öltönyben volt hajlandó belépni.

Figyelemre méltó, hogy a könyv egyáltalán megszülethetett, hogy Wolff egyáltalán közel tudott férkőzni a forrásaihoz. Washingtoni bennfentesek azt mondják, a Fehér Házban mostanság kissé áttekinthetetlenek a viszonyok. Nagy a fluktuáció, nem mindig tudni, ki jön szemben a folyosón. Ha a sajtó számára fenntartott területről valakinek az invitálására egyszer már beljebb jutottál, akkor szinte bárkihez bejutsz. Ha ezt ismerte fel Wolff, akkor ügyes.

Trump kétségtelenül egy gyorsétterem szintjére züllesztette az amerikai bel- és külpolitikát a korábban néha – bár korántsem mindig – Michelin-csillagokat is kiérdemlő konyhához képest. De, mondanák a jereváni rádiónál, „nem ezért szeretjük”. Az vele a fő probléma, hogy teljességgel koncepciótlan, nincs politikai stratégiája, hacsak az nem stratégia, hogy mindenáron, görcsösen próbálja elfogadtatni, ő a méltó ember a Fehér Házban. „A harcban minden megengedett” - ez a szemlélet hatotta át a kampányát, és ma még nem is látjuk a részletekig, mennyire ez hatja át az elnökösködését is. Csak ennek a szemléletnek a jegyében volt lehetséges, hogy a kampány idején a legszűkebb családtagjai titkosszolgálati hátterű orosz személyekkel próbáltak mutyiba bocsátkozni, Hillary Clintonra nézve kompromittáló információkban reménykedve.

Ennek az orosz szálnak akar utánajárni Robert Mueller különleges ügyész, aki néhány vádemelésig már el is jutott. Mueller szintén fogást keres az elnökön, sokkal érdemibb és lényegibb vonatkozásban, mint Michael Wolff. Még ő sem érdemelte ki a „good job” elismerést, de az igazi csatát ő vívja. Wolff a lektűr, Mueller lehet a vádirat.