Téli zsongás

A magyar labdarúgás számára január a legjobb hónap, mert már lehet beszélni remek felkészülésről, a keret megerősítéséről, de még semmit sem kell ebből a pályán bizonyítani.

Meglátásom szerint a január az éra szerint modern kori, ám a megjelenése alapján archaikus magyar futball legkitűnőbb hónapja. Már régen elmúlt a szezonzárás, de még koránt sincs itt az az ideje idénykezdésnek, azaz mindenkinek menlevele van arról, hogy hétvégenként nem kell történnie az égvilágon semminek. Évad közben is teljes az eseménytelenség, ám akkor a hovatovább örökös mozdulatlanságot valamivel magyarázni szükséges, bár lassan már nem lesz kinek. Az ürügyek alig 2600-2700 szurkolóhoz szólnak – ennyi a meccsenkénti „hivatalos” nézőátlag, ám a bennfentesek szerint minimum húsz-harminc százalékkal kevesebb a jegyet váltó drukker –, a lakosság nagy részének meg bármit lehet mondani, mert: 1. a népesség döntő hányadát teljességgel hidegen hagyja a sportág kezdetleges hazai válfaja; 2. az emberek túlnyomó részének fogalma sincs a szereplők kilétéről.

Szinte minden kontroll nélkül nyomható tehát, hogy az előkészületek ezúttal is nagyszerűen haladnak, a labdarúgók duzzadnak az erőtől; valamennyi szerepkörre két jelölt van, és óriási a verseny a csapatba kerülésért; az átigazolások kiválóan sikerültek, direkte posztra szerződtetett megannyi nagyszerű labdarúgót az összes jeles klub. Azok, akik eddig is akármit kibírtak már, eltűrik az újabb hazugságok özönét, és legföljebb magukban tűnődnek a szűnni nem akaró tapasztalaton: ha soha máskor nem is, a téli pihenő időszakában mindig ragyogó az őszi és a tavaszi szezon, arról nem szólva, hogy a hideg évszak fantáziagazdagító pauzájában folyton Európa-bajnokok és vb-döntősök voltunk vagy leszünk. Elméletben állandóan hasítunk, s ezzel nem maradunk magunkra: mostanában egy belga szakvezető képzelete is szárnyal mifelénk, és amíg el nem érkezik az első válogatott mérkőzés az álomvilág legújabb import bajnokának irányításával, a határ tényleg a csillagos ég. Az NB I-gyel kapcsolatban még inkább kergethető a délibáb. Napjaink első osztályú mezőnyét ugyanis a törzsközönség sem ismeri alaposan, hazánk többi fiának és lányának pedig nyugodtan mesélhető a híradók sportperceiben, hogy a szereplők kizárólag minőségi futballistákban gondolkodnak, az erről szóló mondatok még annyira sem keltenek figyelmet, mint hajdanán az az évről évre ismétlődő hír, mely szerint „a Mecsek déli lankáin nyílik a tavaszi tőzike”.

Nem zavarhatók össze azok sem, akik idáig is valódi futball hívei voltak. Ők pontosan tudják, mekkora differencia van az igazi labdarúgás meg annak magyarországi pótléka között, s azon sem csodálkoznak, hogy már-már marslakókként kell tekinteniük a kétféle változatra. Az eredetit ugyanis mintha más bolygón játszanák... A múlt hét végén például belenézett az ember a Rennes–PSG francia kupameccsbe (1-6), és azt látta – ha a fővárosiakra figyelt –, hogy csupa öröm ez a játék, a Mbappé, Neymar, Di Maria trió a pázsitra telepítette a grundok "kötényes" kölykeinek felhőtlenül vidám világát. Jó, nem kis pénzért ontják a trükköket a zsonglőrök, de hasonló cipőben jár Harlem kosaras cirkusza is; azaz a professzionalista Paris Globetrotters igenis, csalhat önfeledt mosolyt a labdarúgás híveinek arcára.

Ehhez az átszellemüléshez még csak nagy csapat sem kell. A Celta Vigo csupán a tizennegyedik helyen áll a spanyol első osztályban, ám hétről hétre ámulni lehet Aspas, Maxi Gomez, Sisto összetételű támadó hármasán. Vasárnap a Real Madrid ellen (2-2) bűvészkedett a trió, tehát nem Foxi Maxit vagy Maci Lacit kellett kicselezni, lefutni. A televízió nem is a Yellowstone Parkból, hanem a Balaidos stadionból közvetített, és a képernyőn keresztül – a finom technikájú Iago Aspas tizenegyes-rontása ellenére – úgy tetszett: az NB I úgynevezett legjobbjai is messzebb vannak e nívótól, mint amilyen távolság választja el Vigót Budapesttől. A földrajzi distancia 2250 kilométer; alig egy ugrás a futballügyi különbséghez képest.

Még az itteni legjobb hónapban, a jótékony januárban is.