Nagy N. Péter: Orbán - nyolcvan év múltán

Publikálás dátuma
2018.01.13 08:50
A BAJOR ÉS A MAGYAR KORMÁNYFŐ - Bajorország végvári kapitánya lenne Orbán FOTÓ: AFP/CHRISTOF STACHE
Fotó: /

A múltat elrendezte Orbán, a kampányban ráfordul a jövőre. Az előző részek tartalmából: évszázadokon át mi védtük a kereszténységet Európában, a XX. század borzalmaihoz nincs közünk, ezeket idegen hatalmak kényszerítették ránk. A jövő: megint mi védjük Európát, akár önmaga ellenére is harcolunk a kereszténységért.

A múlt azonban nem múlik ilyen gyorsan. Bő nyolcvan évvel ezelőtti, 1937. decemberi újságokkal botlottam össze. Ismerősként üdvözölhettük egymást:

„A newyorki Times harsogóan harci kiáltással szólitja sorompóba a világ demokráciáit, hogy a diktatórikus államok ellen gazdasági, monetáris és hitelintézkedésekkel vegyék föl a harcot és amint mondja: »téritsék észre« a »szerződés szegőket«. Ugyanakkor Lloyd George, a béke és ujjáépités angol akcióbizottságának négyszáz delegátusa előtt öregségét megszégyenitően szilaj beszédet tart s arra tüzel, hogy a demokráciák végre álljanak talpra a diktaturák ellen s védjék meg a népek veszendő szabadságát. A tenegerentulról és a brit félszigetről fölhangzó harci lármára a Popolo d’Italiában, sokak szerint maga a Duce felel keményen és szigorú hangon ezekre a felhivásokra. (...) Határtalan tudatlanságra vall azt hinni, hogy a javak igazságtalan elosztásával tovább lehet fojtogatni és megfélemliteni olyan népeket, amelyek ezt a nevet meg akarják érdemelni. Mi sohasem ijedünk meg ilyen szemtelen fenyegetésektől, de tudomásul vesszük a demokráciák ilyen fenyegetéseit, amelyek csak megerősitik abbeli meggyőződésünket, hogy az autarkiák jogosultságáról vitatkozni ma már nem is nevetséges, de kriminális dolog.”

Szekfű Gyulát is idézhetjük azonban, hogy minden, korunkban is érvényes kulcsfogalom felsorakozzék: "Egyetlen nemzeti feladatunk a két és fél millió éhező, fázó magyarnak emberi méltóságba való visszahelyezése. A nagybirtok mai kiterjedésében Magyarországon sokáig fenn nem tartható. A középosztálynak széles rétegei még ma sem látják be ennek a folyamatnak a szükségességét.”

(Az idézetek a huszadikszazad.hu történelmi honlapról valók, ahol nem tüntetnek fel ugyan közvetlen forrásokat, csak átemelik a szövegeket, de hitelességük nem kétséges.)

Hatalmi tényezővé vált

A történelem nem ismétli önmagát, legfeljebb a szavait, mondatait, de az egybeesések figyelemre méltóak. Amikor Orbán Viktor az utóbbi hónapokban a jövőről beszél, világokat, életszemléleteket fordít egymással szembe, ahol mi vagyunk a jó, a távlatos oldalon, a Nyugat pedig zsákutcában. Hátrálásában pedig agresszívvá, lekezelővé válik. Akármennyire is groteszk lehet számunkra, hogy már megint ott vagyunk, ahol az előző rendszer évtizedeiben. Egyfelől pusztulásra ítélt, csak a pénzt és a hatalmat szolgáló világhatalmakat látunk, másfelől magunkat és barátainkat, akik az ember pártján állva aratjuk történelmileg szükségszerű győzelmünket. A miniszterelnök mindezzel sikeres és már nem is magányos harcos, hanem egy robusztus jobboldali világlendület haszonélvezője, de gerjesztője is.

Sokkal többet elért Orbán, mint feltételezhettük. Kihívta a multikat, kihívta Brüsszelt – nem a migránsokkal, hanem előbb még, az illiberális átalakításokkal -, kihívta a magyar társadalmat a saját hatalmas holdudvarának gátlástalanul gazdaggá tételével, amihez valahonnan el kellett venni a forrásokat, minimum a szegények millióitól, majd kihívta a kerítéssel az uniós közös politikát és rendszert, ráadásként Sorossal a nemzetközi szinten alapvetőnek gondolt minimális jómodort is. Hatalmi szempontból mégis mindenből jól jött ki. Nem azzal, hogy az ország gyarapodik, mert ezt csak a nemzetközi gazdaság farvizén teszi, s még mindig kevésbé, mint a velünk egyívású országok. Hatalmi tényezővé, erős emberré vált – ezt érte el. Itthon pedig hitelesen kelti fel a „this is your captain speaking” érzést az utazóközönség jelentős részében, ami ha éppen az általa előidézett feszültségek csillapítására szolgál is, hatásos.

Orbán azt mondja a kapitányi fülkéből, hogy történelmi fordulóponthoz érkeztünk, mert a globalizmus erői azon dolgoznak, hogy magyarok helyett "homo brüsszelicus"-szá gyúrjanak bennünket. Úgy látja, Európa világszerepről álmodozott, de már a saját dolgait sem tudja rendezni, ezért bosszúhadjáratot indított azok ellen, akik másként értelmezik a dolgokat, akik fizikai határral védenék meg az országukat.

A világválság sokkja

Csak látszat, hogy Orbán a menekültkérdés miatt ragadtatja el magát, mert 2010 nyara óta egyvégtében ez a hangütés. Amikor kiderül, hogy az unió szabályai akadályozzák az elképzelt gazdaságpolitikát, már gyűltek az indulatok, az Alaptörvény, a médiatörvény majd a jogállam teljes visszabontását érintő markáns uniós bírálatok és határozatok végképp ellenséggé tették Orbán számára az ellensúlyként is működő európai szövetséget. Ennek az indulatnak az utóbbi években a menekültügyi konfliktus a formáját adja, de nem ez az elsődleges tartalma. Állítja, az Európai Unióban elveszítették jelentőségüket a régi különbségek. Nagy, de zavaros idők jönnek. Nemrég Kínában fogalmazott a legtisztábban, amikor azt mondta, a világ nagy részének elege lett a régi globalizációs rendből, mert az tanárokra és diákokra osztotta a világot. Egyre bántóbb volt, hogy néhány fejlett ország állandóan kioktatja emberi jogokból, demokráciából, fejlődésből és piacgazdaságból a világ nagyobbik részét.

Van ebben igazság. Európa valóban bemozdult. A gazdasági világválság óta nemigen volt olyan választás, amely ne a hagyományos pártok rovására alakította volna az erőviszonyokat. Egyértelmű a jobboldali konzervativizmus, a nacionalizmus térnyerése. 2009 előtt az Osztrák Szabadságpárton (FPÖ) és a francia Nemzeti Fronton kívül nem volt hatalom-közelben szélsőjobboldali párt (utóbbi sem igazán), azóta mind gyakrabban. Az ok a sokk, amit a világválság idézett elő. Az élmény, hogy a globalizmus földrengésszerű katasztrófákat tud előidézni, amelyektől az unió nem véd meg, a nemzeti kormányok viszont eszköztelenek. A menekültügy, ami Orbán számára európai rendszerváltoztató erő, ehhez képest alárendelt jelentőségű.

A recessziót fellendülés váltotta, a menekültáramlat csillapodott, de a kedélyek nem nyugodtak meg. Egy nemrég készült (unió-szerte 12 ezer fős, nagy mintán végzett) felmérés sokat mond az okokról. Óriási a szakadék a hétköznapi emberek és a tágabb értelemben vett elit között.

A nem a felső rétegekben élő emberek mindössze 34 százaléka érzi úgy, hogy hasznára van az EU, míg az elit 71 százaléka gondolja így. A hétköznapok megkérdezettjei 54 százalékban úgy találták, hogy országuk 20 évvel ezelőtt jobb hely volt. (A válaszok egybevágnak azzal, hogy nagyon hosszú ideje nem volt már olyan népszavazás, ahol a megkérdezettek az unió javára vagy erősítése mellett döntöttek volna.) De az eliten belül is nagy a megosztottság – durván egyharmad-egyharmados – a tekintetben, hogy minden maradjon így, bővítsék az unió hatásköreit, vagy ellenkezőleg, szűkítsék. Egyetlen kérdésben van viszonylagos egyetértés a teljes mintában: a gyengébb államokat segíteni kell.

Távol az európai magtól

Köszönjük. Viszont az uniós valóság – reflektálva is az említett problémákra – egyre inkább a kétsebességű, a centrumban és a periférián nem azonos helyzetet biztosító szerkezet felé megy. Orbán radikálisan unióellenes retorikája azt sejteti, hogy mi minél távolabb szeretnénk lenni a magtól, s emiatt az azt alkotó államokat fogjuk hibáztatni. Ez ránk nézve súlyosan veszélyes döntés, az unió viszont mentesül általa egy elveit és szellemiségét folyamatosan megkérdőjelező belső ellenféltől.

Magyarország számára viszont – ha a választók így döntenek - lehetőséget ad az előző két ciklus politikájának folytatására. Ha már az angolszász világból, a „newyorki Times”-ból vett nyolcvan évvel ezelőtti idézettel kezdtük az írást, a végére kívánkozik egy friss, a január 7-i brit The Guardianban megjelent elemzés, amely a folyamat által érintett országok között hazánkat is felsorolja: "Nehéz elképzelni, hogy ennek jó vége lesz. Korunk veszélyforrásai a megkérdőjelezhetetlen vezetők által irányított rendszerek, amelyek határaiktól sajátos nemzeti értékek védelmében a bevándorlás és a külföldi hatások vírusait távol akarják tartani. Az erre szolgáló receptjük a belső elnyomás, a haveri kapitalizmus, a masszív korrupció, a jogállam leépítése, a rasszizmus és a nemzetközi konfliktusok erősödése. Szemünk láttára hamvasztják el azokat az értékeket, amelyek megalapozták a háború utáni rendet, békét, toleranciát, jólétet."

Tény, hogy a cikkben említett értékek szerinti Európa gyengült az utóbbi évek minden választásakor, kivéve a franciaországit. Ha a dolgok nem változnak, aligha lesz másként ez a tavaszi magyarországi voksolás után. A jelenlegi erőviszonyok azt ígérik, amennyit csak tudunk, annyit fogunk utána is ártani a közös Európa ügyének.

2018.01.13 08:50

Kácsor Zsolt: Második Legnagyobb Prímszám Főnök

Publikálás dátuma
2018.09.22 12:00

Fotó: Fortepan/ DÉRI GYÖRGY
A nyolcadikos lányok már nagylányok voltak. Ezek a nagylányok annak örültek, hogy nem kell sem iskolai köpenyt hordaniuk, sem úttörő egyenruhát, amúgy nem törődtek az indiánosdival, mert ők a fiúkkal foglalkoztak.
Meséli egy barátom, hogy a rendszerváltás felé araszoló idealista hevületben akadt az általános iskolájukban egy magyartanár, aki az úttörőcsapatból indián törzset csinált, elvégre a gyerekek attól még nem maradhattak szervezett iskolai közösség nélkül, hogy felülről lassan rájuk szakadt a rendszer. Az ötletnek mindenki örült, meséli a barátom, talán szegény Hámán Kató nem örült volna egyedül, úttörőcsapatukat ugyanis eredetileg róla nevezték el, erről a bibliai nevű, furcsa nőről, akiről nemigen lehetett tudni, hogy ki volt és mit is csinált, még azt sem, hogy mindezt hol csinálta, azt lehetett róla tudni csak, hogy a magyar nép egyszerű hőse volt, és ezért megérdemelte, hogy az ország számos pontján fölvegyék a nevét. Amit a kisebbek amúgy folyton félreértettek. Milyen mély lehet ez a Hámánka? Alsósok voltunk, amikor ezt megkérdezte tőlem az egri Hámán Kató Úttörőházban egy osztálytársam, nem is értettem, miről beszél, mire magyarázni kezdte: hát tudod, ez a Hámánka-tó, biztos itt lehet valahol a közelben, ha mindig emlegetik. Te már úsztál benne? Nem, nem úsztam benne, de attól fogva én is tónak gondoltam el szegény Hámán Katót, remekül lehetett a nevével játszani. Ha mán Kató. (Bocs.) Szóval a barátomék iskolájában szegény Hámán Katót cserélték le a Nagy Medve Fiaira, így lett a fehér inges, vörös nyakkendős úttörőcsapatból egyenruha nélküli indián törzs, a szimpla úttörők pedig egzotikus dakotákká váltak, s a fiúk jobbnál jobb neveket adtak maguknak. Volt köztük Szürke Bölény, Fekete Bölény és Öldöklő Bölény, voltak ilyen-olyan szarvasok, lovak és más efféle állatok a prériről, és mindezt a fiúk nagyon élvezték.
De a lányok nem.
A nyolcadikos lányok már nagylányok voltak, és velük a lelkes magyartanár nem számolt. Ezek a nagylányok annak örültek, hogy nem kell sem iskolai köpenyt hordaniuk, sem úttörő egyenruhát, amúgy nem törődtek az indiánosdival, mert ők a fiúkkal foglalkoztak. Mármint az idősebbekkel, vagyis a gimnazistákkal. Hiszen nekik a nyolcadikos fiúk már senkik voltak, egyszerű gyerekek, akiken a nyolcadikos lányok röhögtek, és még jobban röhögtek rajtuk, amikor ezek a gyerekek egyszerre csak Szürke Bölénynek, Fekete Bölénynek és Öldöklő Bölénynek kezdték magukat hívni. A barátom egyébként nem olyan hülyén hangzó indiános indián nevet adott magának, mint a többiek, ő ugyanis – matekos létére – a Második Legnagyobb Prímszám Főnök nevet választotta a frissen megalakult Nagy Medve Fiai nevű indiántáborban. A barátom nagyon érdekesnek és titokzatosnak találta az új nevét. Akárcsak én. Annak idején ugyanis sokat magyarázott nekem a prímszámokról, mert én – vele ellentétben – teljesen hülye voltam a matekhoz, ennélfogva mindig nagyon érdekelt, hogy mihez is vagyok annyira hülye. Különösen az fogott meg a prímszámokban, hogy az igazán sok-sok-sok számjegyből álló prímszámok sok-sok-sok kilométer hosszúak, ebben az újságban például még egy viszonylag kisebb prímszámot sem lehetne leírni teljes egészében. Egy viszonylag kisebb prímszám még abban az esetben sem férne el itt, ha a címlapon kezdenénk a legkisebb betűkkel, és valahol ennek az oldalnak az alján fejeznénk be – igaz, egyszer meg lehetne próbálni, a prímszámok ugyanis igen hasznosak a kódolásban, a titkosírásban, szóval ha ebben a szombati lapszámban itt most betűk helyett egy viszonylag kisebb prímszám számjegyei volnának, az olvasók biztosan azt hinnék, hogy elrejtettünk számukra egy fontos, politikai üzenetet, amit (figyelem!) csak az előfizetők tudnak megfejteni.
Mondom, a barátom büszke volt az új nevére, s persze a szerénységére is, elvégre elnevezhette volna magát a Legnagyobb Prímszám Főnöknek is, ő azonban megelégedett a Második Legnagyobb Prímszám Főnök névvel, hiszen mind a kettő egyre megy: sem a legnagyobb, sem a második legnagyobb prímszámot nem ismeri senki, legalábbis egyelőre. A barátom remekül kimatekozta, hogy ez lesz neki a csajozós dumája. Lazán odasétál majd a nyolcadikos nagylányokhoz, s mintha csak véletlenül tenné, szóba hozza majd ezt az egész indiánosdit Hámán Katótól kezdve a Hámánka-tavon át a matematikáig, majd megnevezi magát: én vagyok a Második Legnagyobb Prímszám Főnök. Amitől a lányok elalélnak, ő pedig szerényen elmagyarázza nekik, hogy az ő személyisége tulajdonképpen kiismerhetetlen, hiszen sem a legnagyobb, sem a második legnagyobb prímszámot nem ismeri senki, legalábbis egyelőre – ő azonban matematika szakos lesz az egyetemen, a prímszámok kutatása lesz a szakterülete, és olyan sokáig fogja ezeket a különös számsorokat tanulmányozni, hogy végül eljut majd saját magához is, vagyis a kutatásai révén végül saját magával találkozik össze: ő maga lesz az, aki a második legnagyobb prímszámot fölfedezi, pontosabban ő maga lesz az, aki egy számsor végén egyszer majd szembejön vele. Első dolga volt tehát, hogy az új nevével csajozni ment. Szürke Bölény, Fekete Bölény és Öldöklő Bölény után lazán odasétált a nyolcadikos lányokhoz, bemutatkozott – s ma is megrendíti, ami akkor történt.
A lányok őt is kiröhögték.
2018.09.22 12:00
Frissítve: 2018.09.22 12:00

Fukuyama-kérdőjelek (Demokrácia liberalizmus nélkül?)

Publikálás dátuma
2018.09.16 18:30

Fotó: AFP/ ULF ANDERSEN
A rendszerváltásra, a hidegháború végére reflektáló értelmiségiek közül néhányan talán ma is ismerik Francis Fukuyama nevét. A japán származású amerikai egy másodpercre közismertté vált '89 nyarán, a berlini fal leomlása előtt, amikor Gorbacsov még a Kremlben ült. Kijelentette, hogy a Nyugat, a liberális világrend nem egyszerűen egy csatát nyert meg, hanem tartósan, talán "örökké" a nagy háborút; s most majd övé lesz az új világ.

A győzelem zászlaja

Nálunk talán az eredeti szöveget – egy rövidebb esszét és később egy kisebb könyvet - nem sokan olvasták, de Kelet-Közép-Európában azért minden magát gondolkodónak vélő szöveggyártó reagált rá: azok is, akiket Fukuyama győztesnek nyilvánított és azok is, akiket vesztesnek. Számszerűen az utóbbi kommentátor-csapat volt többségben: és mindegyik külön-külön a maga híveinek megfogalmazta, miért nincs Fukuyamának igaza és hogy, miért nem ez a harc volt a végső. S hogy még minden előttük van. Erre a magukat győztesnek hívőknek is el kellett közönségüknek még egyszer ismételni, hogy ők pedig győztek, punktum.
Persze, a hidegháború bizonyos értelemben valódi háború volt, még ha a végén keveset, vagy alig lőttek. S ehhez a befejezéshez nem csak a fegyverletétel, hanem a szimbolikus fordulat elismerése is szükséges volt. Körülbelül úgy, mint 1945 májusában, amikor egy vöröskatona kitűzte a Reichstagra a győzelem zászlaját. Rettenetes áldozattal járt, de a győzelem megvan. Az ideológiai vita is befejeződött. Ennyi.
Nincs semmi baj Fukuyama esszéjével. Nem nagyon mély, de hát akkor kit érdekelt, hogy a szerző jól, vagy rosszul értelmezte a bevezetésben Hegelt. Vagy az, hogy hogyan "fejeződik be" bármi is a történelemben. S bár "súlyra" a Fukuyama kritikusai sokkal többen voltak, amikor később rákérdeztek, a politológus nem revideálta önmagát. Később írt néhány alapvető nagy politikatudományi tankönyvet, amelyekhez ismét tanulmányok ezreiben fűztek kommentárokat. S ezekben alapjában már nem a "történelem végével" foglalkozott. Utolsó eredeti munkájában idén aktuális ügyről, az identitáspolitikáról van szó.
Egy CEU-konferencián 2015 októberében Pesten is járt. Nyilatkozott is az Indexnek (Tóth Gergely, 2015. 10. 10.), de akkor sem egy szellemi óriás beszélt. Elmondta, hogy tíz év, s az illiberális demokrácia megbukik. Persze, ilyesminek még nincs nyoma. Fukuyama azonban tetszeni akart a jelenlevő sajtónak (ez számára mindig fontos volt, akkor is, ha nem világlapokról van szó). Az sem volt teoretikusan túl eredeti, amikor azt mondta, a liberális rendszer mai fő veszélyeztetői, Kína és Oroszország gazdaságilag egyszer majdcsak gyengülni kezdenek, s ettől Amerika és Európa a világban felértékelődik. Futóversenynél egy nagy edző arra épít, hogy a versenytársaknak majd kifordul a lábuk… De Fukuyama, úgy tűnik, legalább öt jelentős könyvével, így is komoly partner.
Bennünket alapvetően néhány fontosabb ügy foglalkoztat. Először is, hogyan születik egy közpolitikai szuper bestseller? Milyen intellektuális- és médiaelemek, milyen időzítés kellenek hozzá? Eszünk ágában sincs egy napilapban a szerzőt tartalmilag kikezdeni. Egyébként úgy tűnik, hogy a tartalom e történetben kezdetben majdnem érdektelen volt. Később, persze, körbenőtt fontos elemekkel.
A második, maga Fukuyama feltűnése. Jó emberektől okosakat tanult, de 1989 tavaszán még messze volt attól, hogy igazi nemzetközi tojásfejűvé váljon. Évekkel később lesz az. Mindenesetre sokáig a RAND Corporation, egy híres kaliforniai biztonságpolitikai elemző cég szovjetológiai szakértője. De épp otthagyta őket, hogy még közelebb kerüljön a politikához, s a külügyminisztérium elemzője lett (gondolom, szovjet ügyekben foglalkoztatták). Egy ilyen fiatalembertől, ilyen életúttal nem túl forradalmi kijelentés épp akkor, hogy "győztünk". Legfeljebb sokan egy kicsit gyorsnak találták. Tartott egy előadást minderről, azután elkezdett a szöveggel házalni. Közvetítőkön keresztül eljutott a The National Interesthez, egy klasszikus, külpolitikai realistaként jegyzett szaklaphoz, amely némi habozás után publikálta. '89 nyarának végén a nyugati sajtó ezt az üzenetet akarta hallani, ráadásul egy katonai/külpolitika cég elemzőjétől, aki az oroszokról biztosan sokat tud. Tízezrek kezdték hivatkozni, a cikkből egy év alatt könyvet írt, s Gorbacsov közben tényleg megbukott.

Csak atlanti minták?

Ezzel együtt valószínűleg elfeledtük volna, ha nem varr a gomb köré egy elegáns kabátot Hegelből, történelemfilozófiából és egy kivételesen érdekes orosz-francia Hegel-szakértőből és tudományfilozófusból, Kojève-ből (franciás helyesírással), akinek a szövegeit a Cornellen tanulmányozta. Majd az első munkához írt még fél tucatot, melyek eredetisége, hogy keverik a történelemfilozófiát és a gyakorlati külpolitikai gondolkodást. Az ilyesmi azóta sokak által művelt műfajjá vált, s a külpolitikai túltájékozottságra ma is van vevő.
'89 táján Fukuyama még a demokrácia globális kiterjedéseként élte meg, amit látott. Ma már inkább (mint a friss identitás-könyvben) a védelemre kész és jól szervezett területi állam nála a demokrácia, mint a stabilizált rendszer alapja. Persze, érzékeli a mozgást maga körül, mindenekelőtt a repedéseket a középosztály pozícióiban és az etnikai választóvonalak erősödését a nagy demokráciákban, például Indiában a 2014-es választásokon. Az persze, nem igazán világos, hogy jön ki mindebből hosszabb távon a kikezdhetetlen liberális demokrácia "univerzális evolúciós modellként". Fukuyama szerint területileg szervezett állam nélkül nincs jogrend. És elismeri, hogy liberális eszközökkel nem sikerült az újabb időkben összerakni ilyen államot (a szemünk előtt omlottak össze az ilyen kísérletek Afganisztánban, Irakban, vagy Líbiában, s pozitív ellenpéldák nem ismertek). Szerinte a liberális állam csökkentette a polgárháborúk és/vagy civil konfliktusok veszélyét (Ukrajnában most ennek ismét pont az ellenkezőjét láthatjuk). Akik pedig a területi államszervezésből hosszabb távon kimaradnak, azokat elég nagy valószínűséggel valamilyen formában újragyarmatosítják.
Azonban úgy hisszük, hogy Fukuyama ragaszkodása az "általános evolúcióhoz" félrevisz. Ide kötődő ötleteiben reálfolyamatok, például kötőpontok "politökonómiához" és a technológiához nem is szerepelnek. Egy csomó demokratikus technika, amely ma valamiképpen alternatívnak számít, s amely igazán valamilyen formában már a középkorban megjelent (petíciók, népszavazások, időbeli korlátok politikai posztok betöltésénél, különböző testületi szavazások politikai tisztségeknél), ahogy a brit John Keane óriás demokráciatörténeti monográfiájában bemutatja, a területi államtól független, és e sokféleség nem illeszkedik Fukuyama alapsémájába.
A vitákban most igazán a nem atlanti demokráciák érdekesek. Sokan állítják kifogásként, hogy Fukuyama Európa- és Amerika-centrikus, másféle demokráciákkal nem tud mihez kezdeni. Miközben azóta egymás után születnek Ázsiában, Afrikában demokráciák (ez vitathatatlan a leírásokból), de ezeknek közük nincs az atlanti liberalizmus államberendezéseihez (például Tajvan, Dél-Afrika, India, Indonézia). Tehát demokráciák sokfelé léteznek az euro-atlanti liberalizmus kulturális csomagja nélkül. Akkor miért hisszük, hogy Európában a kulturális környezet, vagy valami más ezt abszolút kizárná? Hogy akár e pillanatban a Balkánon már nem ezek a formák vannak többségben? Vagy miért nem terjedhetnek olyan demokratikus formák Dél- és Közép-Európában is, amelyek közelebb vannak a közvetlen demokráciához, mint a középosztály politikai pártjainak korábbi többségéhez? Miért kellene kizárólag az atlanti mintákat tartani demokráciának?

Van kitől tanulni

Persze, nincs semmi baj Fukuyama evolúciós liberalizmusával, ahogy azt ismét Keane nevezi, de hát sok mindent - főleg Európán kívül - nem vesz észre, s ezért horizontja a valóban észlelhetőnél talán elkeseredettebb. Mindezt persze színezi, hogy a jelenlegi kommunikációs és médiaforradalom még messze nem fejeződött be, s a demokrácia lehetséges állapotait pedig igen nagy valószínűséggel e technológiák fogják végül egy ideig meghatározni. Fukuyama idézi Woodrow Wilsont arról, hogy a demokratákat jobban érdekli a hatalom ellenőrzése, mint annak hatékony működtetése. Tudjuk, nem kell hozzá modern rendszerelmélet, hogy transzparens ellenőrzés nélkül nincs korszerű hatalom. Ma az ezt szolgáló legkülönfélébb technikai megoldások is kiépültek. Ugyanakkor Fukuyama számos kritikusának természetesen igaza van, amikor azt hangsúlyozza, a territoriális államtól függetlenül számtalan nemzetközi szervezet bír növekvő reális befolyással, s hogy e szervezetek szerkezetükben nem demokratikusak (nemzetközi elitek rakják azokat össze senki által nem ellenőrizve). Ezt az elemet Magyarországon manapság igyekezzük elfeledni, amikor azt hisszük: a saját nemzetállamunkat, amelyet ellenzékből befolyásolni most nem tudunk, majd ezek a nemzetközi szervezetek fogják helyettünk ellenőrizni és helyeznek bennünket vissza egy nekünk demokratikusnak tűnő közrendbe. De hát ez demokrácia-helyettesítés, vagy pótlék, s nem demokrácia lenne. S még ez sem működik. Hiába hisszük, hogy ezek a szervezetek, ha bajuk van a pillanatnyi magyar kormányoldallal, gyökereiket illetően rögtön demokratikussá válnak.
Pillanatnyilag történetünk szempontjából mindegy, hogy ebbe a Fukuyama-világba nem illik bele Kína, amelynek nemzeti (birodalmi) és globális ambíciói egyidejűek. Ráadásul Fukuyama is tudja, vagy hiszi, hogy Kínát nem a kommunisták alakították egyszerűen ilyenné, s hogy abban a jogállam egyáltalán, még a korai császárságok idején sem alakult ki, mert ahhoz ott valamiféle transzcendentális vallás kellett volna. Ma már ez mindegy, fontosabb, hogy történetileg létezik egy jogállam nélküli globalizációs, vagy modernizációs minta, s magától egyáltalán nem tűnik el. Önmagában Kína persze arról sem álmodozik, hogy a közép-európai autokraták egyszerűen a vazallusai legyenek, de maga az elvi mozgástér hosszabb távon e formák számára kiszélesedik. De nincs szó ázsiai kulturális minták másolásáról (amelyeket, ha valaki akarná, sem tudná importálni). De létrejön egy nem demokratikus minta, amely egy fogyasztani tudó nagy középosztály támogatására épül, és új technológiákat használ ellenőrzésre, valamint újrakreálja és nemzetinek nevezi kulturális fantáziáit. S ezt a modellt a jogállam igazán belülről nem érdekli.
A közép-európai populistáknak van kiktől tanulniuk. Kaliforniát középtávon elfelejthetjük. De szerencsére nálunk mindehhez hiányzik a kritikus tömeg. Másban nagyon nem reménykedhetünk.
2018.09.16 18:30
Frissítve: 2018.09.16 18:30