"Nem vérre fog menni ez az Európa-bajnokság"

Publikálás dátuma
2018.01.11 06:52
Fotó: Szalmás Péter
Fotó: /
A lapunknak nyilatkozó Liu-testvérek csak váltóban indulnak a pénteken kezdődő kontinensviadalon, ugyanis az olimpián szeretnének domborítani.

A magyar gyorskorcsolya válogatott egy része tegnap délelőtt elutazott Drezdába, ahol péntektől vasárnapig az Európa-bajnokságon vesz részt. A február 9-én kezdődő téli olimpia előtti főpróbának is betudható ez a kontinensviadal, ugyanakkor a legjobbak ezúttal csak a váltókban jutnak szóhoz.

"Az olimpiai felkészülést tekintve tökéletes időpontban van a kontinensviadal, de a legjobbjaink indulásához az is kellett, hogy a Drezdában megszokott, rendkívül sérülésveszélyes merev palánk flexibilis lesz. Novemberben véget ért a Világkupa, azóta nem versenyeztek a sportolók, jól jön, hogy versenykörülmények között gyakorolhatnak" - mondta Telegdi Attila, a Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség gyorsasági szakágának igazgatója a csapat első felének szerdai indulása előtt.

A sportvezető hozzátette, a versenyzők nagyon kemény terhelés közepén indulnak majd, ezért egyéniben nincs elvárás velük szemben, de a világbajnoki ezüstérmes női és vb-harmadik férfi váltót dobogóra várják, elvégre a riválisok is az olimpiai felkészülés közepén tartanak. A nőknél Jászapáti Petra, Bácskai Sára Luca és Kónya Zsófia szerepel egyéniben, azaz Keszler Andrea és Heidum Bernadett csak váltóban indul, míg a férfiaknál Knoch Viktor, Burján Csaba és az amerikai születésű Krueger Cole lesz az egyéni induló, a magyarok két legjobbja, Liu Shaolin Sándor és öccse, Liu Shaoang pedig a stafétában kap helyet.

"Ez az Európa-bajnokság nem vérre fog menni, nincs bennünk az, hogy muszáj érmet szerezni, mert különben vége a világnak" - nyilatkozta a Népszavának a háromszoros világbajnoki ezüstérmes Liu Shaoang. – Ezért is csak a csapatversenyben indulok. Ez megkönnyíti az életem, mivel elég sokat versenyeztem a szezonban, és örülök, hogy az Eb-n csökkentjük a tempót. Persze, a váltóval is éremért megyünk, de ha nem jön össze, nem fogunk szomorkodni, hiszen a főverseny az olimpia lesz számunkra. Szerintem, ha döntőt megyünk, és összejön egy érem, azzal már elégedettek lennének az edzők. Azt, hogy egyesben a többiek mire lehetnek képesek, nem tudom, annak viszont örülök, hogy nekem ezzel nem kell foglalkozni, s jobban tudok koncentrálni az ötkarikás játékokra.

Bátyja, az 500 méteren világbajnok Shaolin Sándor korábban nyert már Világkupa-futamot Drezdában, így egykori sikerei helyszínére tér vissza, ám mint mondta, ilyen szemmel nem tekint a viadalokra. "Szerencsére elég sok hellyel vagyok így, de nem gondolkodom azon, hogy milyen sikereket, netán kudarcokat értem el, hanem új helyszínként tekintek rá, és próbálom a lehető legjobb eredményt elérni" – nyilatkozta lapunk érdeklődésére. Hozzátette: ő is a téli olimpiára fókuszál, s igyekszik majd minél több döntőben ott lenni Phjongcshangban, arra azonban talán már csak babonából sem válaszolt, milyen színű éremmel lenne elégedett.

Magyarország mindössze hat éremmel (két ezüst, négy bronz) rendelkezik téli olimpiákról, legutóbb 1980-ban, a Regőczy Krisztina-Sallay András jégtáncpáros nyakába akasztottak ezüstöt. Liu Shaoang ugyanakkor nem éli meg teherként, hogy tőle és testvérétől érmet, netán az első aranyat várja a magyar közönség.

"Nem okoz ez nyomást számunkra! Ha az ország azt gondolja, hogy tényleg esélyesek vagyunk, akkor ezt pozitívan fogadjuk, s teszünk azért, hogy mindez megvalósuljon. Ha ott leszünk együtt a döntőben, akkor bármi megtörténhet. A verseny azon szakaszában már nagyon nagy az esély rá, hogy valamelyikünk érmet szerezzen, de először el kell jutni odáig, s addig még sok munka vár ránk, így ezen nem igazán gondolkoztunk. A mostani formánk nem a legjobb, mindannyian edzésben vagyunk, de ott tartunk a felkészülésben, ahol korábban terveztük.

Shaolin Sándor és öccse számára ugyanaz a cél, ugyanakkor amellett hogy egymást támogatják, mégiscsak egymás ellenfelei. "Egyáltalán nem rossz dolog, hogy ketten vagyunk. Tudunk egymásnak segíteni, ez abszolút pozitívan hat és motivál minket. Együtt élünk, mindent együtt csinálunk, jól ismerjük egymást, tényleg sokat foglalkozunk egymással, s ez a korcsolyázásunkra is pozitívan hat" – zárta szavait az Ádó becenévre hallgató 19 esztendős versenyző.

A drezdai Eb-n pénteken a selejtezőket rendezik, majd szombaton és vasárnap a döntőkre kerül sor. A rövidpályás gyorskorcsolyázók a kontinensviadalt követően már nem versenyeznek többet az olimpiát megelőzően, két hetet készülnek még Magyarországon, majd útra kelnek Szöulba, s onnan költöznek be az olimpiai faluba.

2018.01.11 06:52

Stollár Fannyék kikaptak az első kiemelt párostól Taskentben

Publikálás dátuma
2018.09.25 14:05
Illusztráció: AFP
Fotó: /
Stollár Fanny az orosz Anna Blinkova oldalán az első fordulóban, a nyolcaddöntőben búcsúzott a Taskentben zajló 250 ezer dollár (68,5 millió forint) összdíjazású keménypályás női tenisztorna párosversenyében - írta az MTI.
A  magyar, orosz duó az első helyen kiemelt román Irina-Camelia Begu, Raluca Olaru kettőstől kapott ki kedden két szoros játszmában - derül ki a torna honlapjáról.
Stollár az egyes második fordulójában - várhatóan szerdán - az orosz Vera Zvonarjovával találkozik az üzbég fővárosban.
Eredmény, páros, nyolcaddöntő: Irina-Camelia Begu, Raluca Olaru (román, 1.)-Stollár Fanny, Anna Blinkova (magyar, orosz) 7:6 (7-1), 6:4
2018.09.25 14:05

Boldog idők

Publikálás dátuma
2018.09.25 14:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Új definíció kezd meghonosodni az e jel szerint mégsem annyira boldogtalan magyar labdarúgásban: a mámorító vereség fogalma.
A modern meghatározások mesterei rájöttek ugyanis, hogy semmiképp sem tudják ellensúlyozni, pláne nem képesek elrejteni a hazai futball sorozatos kudarcait, melyek – sajnálatos módon – éppen akkor kulmináltak, amikor a kabinet stratégiai ágazattá nyilvánította a sportot, és soha nem látott pénzek kezdtek ömleni a kedvező változáson csak a benne élők jóléte tekintetében áteső labdarúgásba. Mert még a korábbi legzivatarosabb időkben sem fordult elő, hogy a válogatott két egymást követő évben négy olyan kvalitású ellenféltől kapjon ki, amilyen Andorra, Luxemburg, Kazahsztán, Finnország – az ugyancsak ehhez a korszakhoz tartozó, szintén páratlan hollandiai 1-8-at már nem is említjük –, s a 2011-től számított „megújulás” terméke a kupacsapatok júliusi, augusztusi kiselejtezése, amely hat évenként megtörik egy magyar képviselő csoportkörös szereplésével (a másik három reprezentáns persze akkor is sehol). 
Mivel e folyamat szűnni nem akar, az okosok kifundálták: ha győzelmeket továbbra sem lehet ünnepelni, akkor örüljünk a vereségeknek! Ez a törekvés széles körben ugyanolyan kudarcra van ítélve, amilyen balsikeres az utóbbi harminc – s kiváltképp az utóbbi tíz – év magyar labdarúgása, mivel a lakosság túlnyomó részét nem érdekli a hazai futball, az utca embereinek döntő hányada még a most éppen „európai” fehérvári együttes összeállítását sem tudná felmondani. Azok körében viszont, akik legalább bekapcsolják a tévét az itthoni meccsek közvetítésekor, talán lehet remény valamiféle átállításra, hiszen hogy néz az ki, ha folyton csak búsongunk; fel a fejjel, büszke magyarok vagyunk, nem igaz? Büszkék persze akkor voltunk igazán, amikor – hosszú évtizedeken át – a világ legjobbjai közé tartoztunk e sportágban, de azoknak a dekádoknak régen végük, az új kor más megközelítést kíván. A korszerű jelzés így szól: ha úgy éreznéd, a futball nem tesz boldoggá, akkor benned van a hiba, ringasd el magad! 
Mennyivel könnyebb életem lett volna, amennyiben erre valaha rájövök... Már 1979-ben fütyörészve távozom az amerikai amatőröktől elszenvedett kínos 0-2 után – a valóságban (teljességgel helytelenül) lesújtottan hagytam el a Népstadiont –, és egyenesen kivirulok, mondjuk, 1992-93 óta. Abban a két esztendőben az izlandiak oda-vissza megverték a válogatottat a vb-selejtezőcsoportban. A szigetországiak az idő tájt mai „andorrai” szinten mozogtak: amikor Reykjavíkban először megláttam a Laugardalsvöllurt, azt hittem, az az edzőpálya. (Azóta kétszer felújították, most 15 ezres, kényelmes stadion, de akkor az egyik oldalán tribün sem volt, mobil lelátókat telepítettek a mérkőzésekre.) Egy faépületben találtam egy embert, megkérdeztem: tart-e ma edzést az izlandi csapat. Mondta, hogy nem, mert korántsem teljes az állomány, néhányan még a munkahelyükön vannak, a kamionsofőr kerettag pedig valahol vidéken fuvaroz... Honnan tudja? – érdeklődtem. „Uram, azért tartom itt a frontot, mert én vagyok a főtitkár...”
Tavaly Andorrában tehát visszaugrottunk negyedszázadot, de oda se neki; ha nem lennénk oly megvethetően csüggedésre hajlamosak, akkor végigdanásszuk a huszonöt évet az 1994-es eindhoveni 1-7-től az 1997-es Üllői úti 1-7-ig; az 1999-es vaduzi 0-0-tól a 2006-os máltai 1-2-ig; a 2001-es jordániai 1-1-től az észtek elleni 2003-as hazai 0-1-ig; a 2007-es moldovai 0-3-tól a 2010-es amszterdami 1-6-ig. 
S akkor már itt vagyunk a sikerkorszaknál. 
Miközben nem ejtettünk szót a klubcsapatok hányattatásairól, amelyek kétségkívül méltók voltak az utóbbi esztendők „diadalaihoz”, a 2006-os Újpest–Vaduz 0-4 például nyilvánvalóan konkurált az FTC–Zeljeznicar 0-1, 0-2-vel (2015), a Torpedo Zsogyino–Debrecen 1-0-lal (2016) vagy a Niederkorn–Honvéd 2-0-lal (2018). A tárház hatalmas, ha dagadnia kell a kebelnek, akkor dagadhat, akár az óriásoké. 
Haladhatunk sugárzó tekintettel, kérlelhetetlen optimizmussal a dicső jelen és a még magasztosabb jövő útján.
2018.09.25 14:00
Frissítve: 2018.09.25 14:00