Civil beszéd - Karácsony, és akiknek nem kell

Annak idején Lukács György adta azt a címet egy művének: „Balázs Béla, és akiknek nem kell”. Nem személyekről és ízlésekről vitatkozott, hanem arról, ami mögöttük van: eltérő művészetfelfogások küzdelméről.

Hasonló kérdést érdemes feltenni Karácsony Gergellyel, illetve az MSZP és a Párbeszéd közötti együttműködéssel kapcsolatban. Mert itt sem csak a személyéről van szó, hanem arról, amit vállalása jelképez. Ez pedig messze túlmutat a felszínen zajló választástechnikai vitán (közös lista vagy csak kitérés egymás útjából a koordináció segítségével a körzetekben). Önmagában ezzel magára adó politikus nem untatná a közönséget. Bár az sincs rendben, ha elhazudjuk a különböző technikák tartalmi hátterét és következményeit. Az önálló lista markánsabb pártkaraktereket épít, ami nagyon is kívánatos volna, az ezzel járó jelöltkoordináció viszont csak két (esetleg három, de akkor hasonló nagyságrendű) párt esetében valósítható meg mind a 106 körzetben. Nálunk 4-5 demokratikus párt egyeztetésére volna szükség, ugyanakkor köztudott, hogy külön listához kinek-kinek legalább 27 külön jelöltje kell, hogy legyen. Ennyiszer 27 körzet pedig nincs. A választókerületek több mint negyedében a külön listát állító szervezetek mindegyikének el kell indulnia a többivel szemben, különben ugrik a lista. Amikor tehát a koordináció hívei azt a helyes elvet hangoztatják, hogy helyben egyetlen demokratikus jelöltet kell állítani, elfelejtenek szólni összesen 2 millió választópolgárnak, az ország negyedének, hogy ők ebből ki vannak hagyva.

Csak olyan nyomós okok indokolhatnák ezt, amelyek a mérleg másik serpenyőjében ellensúlyozzák a 2 millió állampolgár lesajnálását. Több párt lát ilyen okot. Noha magam nem osztom, de legitimnek tartom azt a gondolkodást is, amely szerint a legélesebb választóvonal a kormányviselt „régi” pártok és az „új erők” között van. Az ú.n. teljes elitváltásnak, a minden múltbéli tévedéstől, bűntől tiszta „harmadik erőként” való bemutatkozásnak a világban is vannak rokonszenves és kevésbé rokonszenves követelői, az újbaloldaltól az új-szélsőjobbig, a Podemostól és lelkes civilektől Trumpig, az LMP-től a Jobbikig. Ha valaki a „régiek” és az „újak” közti megkülönböztetést tartja a legalapvetőbbnek, ha az egyik oldalon „szüzeket”, a másikon a kormányzásban „prostituálódottakat” lát, akkor logikus, hogy árulásnak véli a „régi” MSZP és az „új” Párbeszéd együttműködését. Ők azok, akiknek Karácsony nem kell. Mert jelölése hidat épít a demokratikus tábor szerintük összeegyeztethetetlen két része között, ennyiben ő nemcsak önmaga, hanem egyike a jelképes szerepet betöltő „hídembereknek”. A híd pedig szerintük bűn, mert „jókat” és „rosszakat” kapcsol össze.

Ez a szemlélet volt a fő oka sok egyéb hiba mellett annak, hogy Botka László politikai innovációja elvérzett. Botka akkor egy MSZP-LMP tengely létrehozásával remélte a „régiek” és „újak” közti hidat megépíteni, ezzel a demokratikus ellenzéket tartalmi, szerkezeti és személyi tekintetben megújítani. Nagyívű terv volt, nagy kockázatokkal. Ennek érdekében akarta kiiktatni Gyurcsány Ferencet (és merült bele egy görcsös, áldatlan állóháborúba), akiről úgy vélte, ő a taszítóerő az LMP számára. Alábecsülte a volt miniszterelnökön túlmutató ellenállás mértékét: a híd nem épült meg.

Az MSZP-nek is van felelőssége abban, hogy a kormányviselt pártok elutasítása az „újakban” ilyen erős. Az LMP - noha egyenként szívesen fogadja az MSZP-hez és a régi kormányokhoz kötődő politikusokat - egyenesen úgy fogalmaz: nem kívánja előmozdítani „azok túlélését, akik kétszer kétharmadhoz segítették Orbán Viktort”. Visszacsíphetnék most azzal, hogy 2014-ben konkrétan az segítette a kétharmadhoz Orbán Viktort, hogy az LMP jelölteket indított a sikeresélyes demokratikus jelöltekkel szemben is, ami több körzetben. pl. Kunhalmi Ágnes esetében is vereségükhöz vezetett. Ennél fontosabb azonban az, hogy az MSZP valóban nem nézett szembe elvárható mélységben saját kormányzása vállalandó és hibás elemeivel, és úgy isten igazából nem szálazta szét ezeket. Ezért többek szemében nem volt elég világos vagy elég hiteles, miben akarja és miben nem akarja folytatni 2010 előtti gyakorlatát.

„Akiknek kell” és „akiknek nem kell” a Karácsony Gergely-féle hídmodell, azoknak most el kell dönteniük: mit tekintenek 2018 legnagyobb tétjének. Mert csak ez határozhatja meg, hol húzzák meg a politikai választóvonalakat. Szerintem a tét az, sikerül-e talán az utolsó percben a váltókat átállítani. Európában most dől el, kik kerülnek a fősodorba, a gyorsan haladó maghoz, és kik sodródnak a magába zárkózó perifériához. Magyarország ma az utóbbi irányba száguld őrült sebességgel. Azonnal másik sínre kell állítani. E cél esetében a törésvonal a demokratikus tábor „régi” és „új” erőit nem egymástól választja el, hanem a Fidesztől és a Jobbiktól. Akkor pedig mégiscsak kell az a szellemi-politikai híd a demokratikus tábort átszelő szakadék fölött, épüljön az bármilyen technikával. A híd, amelyet most Karácsony Gergely küldetése jelképez.

2018.01.13 07:05

A harmadik temetés

Kevés az olyan politikus, mint Nagy Imre, aki a halálával meg tudta váltani magát attól, hogy kommunista volt. Hogy tettének mekkora a jelentősége, azt bizonyítja, hogy immáron harmadszor kell eltemetni. Először, 1958-ban bolsevista gyilkosok lökték meggyötört testét jeltelen sírba. Másodszor, 1989-ben a magyar demokraták temették újra el, hitet téve, hogy maguk közé fogadták. Most, harmadszor, az Orbán-hű fasiszta-barát gazemberek próbálják szobrának eltávolításával a semmibe lökni. Az erkölcsi példáját akarják megsemmisíteni. Ez a harmadik temetés az elsőre hajaz. Akkor, 1958-ban, az 56-os forradalom után két évvel tudta már mindenki, hogy egész Magyarország fölött évtizedekre beborult az ég. Ma, 2018-ban viszont még mindig nem akarja mindenki tudni, hogy nyolc év óta megint ez a helyzet. Nem kerülhetjük meg, hogy szembe ne nézzünk azzal: ma is teljesen tehetetlenek vagyunk. A demokraták jelentős részét megtéveszti, hogy az euro-atlanti demokrácia elleni újabb, szélsőjobboldali lázadás orbáni rendszere nem az eredeti, klasszikus, nemzetiszocialista vagy latin formájában valósult meg, hanem a demokrácia álarcában. Ettől azonban nemhogy semmi sem változik, hanem még rosszabb is lett, és hosszú ideig kivédhetetlenebb lesz minden, ami még következik. És azt se nagyon akarják tudni, ezt az Európai Unió nagyon sokáig tűrni fogja. Ne áltassa magát senki. Ma 1949-et éljük újra. Akkor a háború utáni első magyar demokráciát semmisítették meg – és következtek az ötvenes évek. Ma ugyanez a helyzet, csak éppen fasisztoid változatban. És ha ez igaz, akkor mit lehet tenni? És mit lehetett tenni az olasz fasizmus, majd később a német nemzetiszocializmus hatalomátvételét követő években? A nyugati demokráciák malmai mindig lassan őrölnek. A harmincas években teljesen új fenyegetéssel néztek szembe, nem voltak képesek fegyveresen válaszolni. Azzal az egyetlen eszközzel, amely e lázadással szemben használható. A klasszikus fasiszta rendszerek végül kirobbantották a második világháborút, és alkalmat adtak megsemmisítésükre. Az euro-atlanti világ politikusainak történelmi érdeme, hogy hosszú hezitálás után képesek voltak arra, hogy az egyébként rájuk nézve is halálos veszélyt jelentő Szovjettel időlegesen szövetkezzenek. Ma még nem ismerik igazán fel a rájuk leselkedő új, halálos veszélyt. Ha majd ugyancsak hosszas bizonytalankodás után felismerik egyszer, akkor majd szintén csak összefogással fognak majd eredményesen védekezni az újabb támadással szemben. Magyarországon is, és az Európai Unióban is. A baloldaliaknak és liberálisoknak kell összefogniuk a jobboldaliakkal és konzervatívokkal. Bármennyire is pocsék érzés ez sokaknak mindkét oldalon. Nem a részletkérdésekről van szó, nem a hogyanról. Azok még odébb vannak. Arról van szó, hogy gondolkodásban, érzelmekben van szükség alapvető, belső, lelki-politikai változásra minden demokratában. Mert bal- és jobboldalinak, liberálisnak és konzervatívnak lenni alapvetően demokrata dolog. Minden más megközelítés az ördögtől van. A magyar baloldaliakban, liberálisokban erre ma inkább van már némi készség. Az orbáni rendszer kibontakozása megpuhította őket. De a bolsevista magyar uralom a jobboldaliaknak és konzervatívoknak még túl közel van, és soraikban egyelőre kevesen vannak, akik túl tudták tenni magukat azon, hogy minden baloldaliban és liberálisban kommunistát vagy kommunistabarátot orrontsanak. És közöttük vannak, akik zsidóellenes beidegződéseikkel se néztek szembe, noha képesek lennének már erre. Ahogy a nyugat-német társadalom egykor Hitler-barát részének jelentős része 1945 után képes lett rá. Ehhez nemzedékváltások kellenek. Ezért a mi kényszerű mai, jelképes újratemetésünk Nagy Imre szobránál, melyet el fognak távolítani, csak a kezdet kezdete. És noha tisztában vagyunk saját, egyéni halandóságunkkal, nem mondhatunk le a vágyainkról: hogy utódainknak előbb-utóbb sikerül a mai, a demokrácia báránybőrébe rejtőző orbáni fasisztoid rendszert megsemmisíteni. Ennek a reménynek is éltetőnek kell lennie ahhoz, hogy a jelenben megtegyük mindazt, amit reménytelennek látszó helyzetben mégis megkövetelhet tőlünk a haza. Mi, baloldaliak és jobboldaliak, liberálisok és konzervatívok, vallásosak és vallástalanok, keresztények és zsidók abban a reményben temetünk újra, hogy feltámadunk. Nagy Imre, testvérem a halálodban! Akkor a kommunisták, ma a fasiszták utódai gyilkolnak meg. Jobboldaliként térdet hajtok előtted.  (Elhangzott a Nagy Imre-szobornál tegnap megtartott ünnepségen.)  
2018.09.24 09:06
Frissítve: 2018.09.24 09:10

Igazi egyiptomi sofőr

Egy tengerparti nyaralás a Sínai-félszigeten olyasmi, mint egy teljesült gyerekkori álom, de Egyiptom elképzelhetetlen Kairó nélkül. Mondtam is a lányaimnak, fontos a búvárkodás, de a piramisokat látni kell. A távolság országúton négyszáz kilométer, ha kora reggel indulunk, egy nap alatt megoldható. 
- Arra ne is gondoljon, hogy maga vezessen – mondta a szálloda francia igazgatója, és Marira meg a lányokra pillantott -, különösen három hölggyel az ilyesmi errefelé meglehetősen kiszámíthatatlan.
- Már vezettem Indiában és Kínában is.
- Ugyan, uram, Kína és India vidámpark ehhez képest – legyintett a francia. – Kairóban pedig biztosan elveszne. Ott bármi megtörténhet.
Így aztán felkerestünk egy autókölcsönzőt, ahol szebbnél szebb autókat láttunk fényképeken. Másnap megjelent a szálloda előtt egy kopott öreg zöld Ford, se ablaktörlő, se visszapillantó tükör. Az autó mellett mosolygós fiatalember állt, ő volt a sofőr.
- Abdullah vagyok – mondta. - De akárhogy szólíthat, nincs jelentősége.
- Ismeri az utat? 
- Mint a tenyeremet.
- Visszafelé megállhatnánk a Szent Katalin-kolostornál is.
- Nem probléma. 
Így aztán nekilendültünk. Abdullah helyieket kérdezgetett, merre kell menni, de Mari azt mondta, első a biztonság, ne szóljak bele mindenbe. Néhány kisebb tévedést követően a kezemben szorongatott Egyiptom- és egy Kairó-térkép segítségével mindig sikerült sofőrünket visszaterelni a helyes útra, amit hálásan megköszönt. Hatalmas, túlterhelt teherautók és füstölgő turistabuszok versenyeztek a sűrű porfelhőben.
Áthaladunk Szuezen, aggodalmaim lassan enyhültek. Már Kairóban voltunk, rátértünk egy felüljáróra, már láttuk is jobbra a csodálatos építményeket, ám Abdullah rezzenéstelen arccal haladt egyenesen, és cigarettára gyújtott. Amikor figyelmeztettem, csodálkozva nézett rám. 
- A piramisok felé? Én még soha nem jártam ott. Sőt Kairóban sem.
- Nem azt mondta, hogy úgy ismeri az utat, mint a tenyerét?
- Mindig ezt mondjuk.
A legközelebbi útkereszteződésnél helyet cseréltünk, én vezettem tovább. Negyed órával később a piramisoknál parkoltunk turisták, álmos tevehajcsárok és emléktárgyakat kínáló árusok között. Szóval itt vagyunk. A piramisok. Abdullah belépőjét és ebédjét is fizettem, elvégre ami jár, az jár. Aztán vissza a városba, megnéztük még Hasszán szultán híres mecsetjét, Abdullah csodálkozott is, hogy micsoda dolgok vannak ebben a városban, nem is hitte volna. Másra már nem nagyon maradt időnk, a Szent Katalin kolostor kimaradt.
Gondtalanul vezettem hazáig, Abdullah elaludt, nem támadtak meg bennünket beduinok, és a rutinszerű útellenőrzéseken is inkább mosolyogtak rajtunk a katonák, amiért egy arab fiúnak fehér sofőrje van. Aztán este még jöhetett egy vidám fürdés a tengerben. Másnap felhívott a kölcsönző vezetője, és megkérdezte, minden rendben volt-e.
- Persze – feleltem.
- Abdullah is jól érezte magát, azt mondta. Máskor is szívesen áll a rendelkezésére.
Feltétlenül, gondoltam. Feltétlenül.   
2018.09.24 09:00
Frissítve: 2018.09.24 09:00