Civil beszéd - Karácsony, és akiknek nem kell

Annak idején Lukács György adta azt a címet egy művének: „Balázs Béla, és akiknek nem kell”. Nem személyekről és ízlésekről vitatkozott, hanem arról, ami mögöttük van: eltérő művészetfelfogások küzdelméről.

Hasonló kérdést érdemes feltenni Karácsony Gergellyel, illetve az MSZP és a Párbeszéd közötti együttműködéssel kapcsolatban. Mert itt sem csak a személyéről van szó, hanem arról, amit vállalása jelképez. Ez pedig messze túlmutat a felszínen zajló választástechnikai vitán (közös lista vagy csak kitérés egymás útjából a koordináció segítségével a körzetekben). Önmagában ezzel magára adó politikus nem untatná a közönséget. Bár az sincs rendben, ha elhazudjuk a különböző technikák tartalmi hátterét és következményeit. Az önálló lista markánsabb pártkaraktereket épít, ami nagyon is kívánatos volna, az ezzel járó jelöltkoordináció viszont csak két (esetleg három, de akkor hasonló nagyságrendű) párt esetében valósítható meg mind a 106 körzetben. Nálunk 4-5 demokratikus párt egyeztetésére volna szükség, ugyanakkor köztudott, hogy külön listához kinek-kinek legalább 27 külön jelöltje kell, hogy legyen. Ennyiszer 27 körzet pedig nincs. A választókerületek több mint negyedében a külön listát állító szervezetek mindegyikének el kell indulnia a többivel szemben, különben ugrik a lista. Amikor tehát a koordináció hívei azt a helyes elvet hangoztatják, hogy helyben egyetlen demokratikus jelöltet kell állítani, elfelejtenek szólni összesen 2 millió választópolgárnak, az ország negyedének, hogy ők ebből ki vannak hagyva.

Csak olyan nyomós okok indokolhatnák ezt, amelyek a mérleg másik serpenyőjében ellensúlyozzák a 2 millió állampolgár lesajnálását. Több párt lát ilyen okot. Noha magam nem osztom, de legitimnek tartom azt a gondolkodást is, amely szerint a legélesebb választóvonal a kormányviselt „régi” pártok és az „új erők” között van. Az ú.n. teljes elitváltásnak, a minden múltbéli tévedéstől, bűntől tiszta „harmadik erőként” való bemutatkozásnak a világban is vannak rokonszenves és kevésbé rokonszenves követelői, az újbaloldaltól az új-szélsőjobbig, a Podemostól és lelkes civilektől Trumpig, az LMP-től a Jobbikig. Ha valaki a „régiek” és az „újak” közti megkülönböztetést tartja a legalapvetőbbnek, ha az egyik oldalon „szüzeket”, a másikon a kormányzásban „prostituálódottakat” lát, akkor logikus, hogy árulásnak véli a „régi” MSZP és az „új” Párbeszéd együttműködését. Ők azok, akiknek Karácsony nem kell. Mert jelölése hidat épít a demokratikus tábor szerintük összeegyeztethetetlen két része között, ennyiben ő nemcsak önmaga, hanem egyike a jelképes szerepet betöltő „hídembereknek”. A híd pedig szerintük bűn, mert „jókat” és „rosszakat” kapcsol össze.

Ez a szemlélet volt a fő oka sok egyéb hiba mellett annak, hogy Botka László politikai innovációja elvérzett. Botka akkor egy MSZP-LMP tengely létrehozásával remélte a „régiek” és „újak” közti hidat megépíteni, ezzel a demokratikus ellenzéket tartalmi, szerkezeti és személyi tekintetben megújítani. Nagyívű terv volt, nagy kockázatokkal. Ennek érdekében akarta kiiktatni Gyurcsány Ferencet (és merült bele egy görcsös, áldatlan állóháborúba), akiről úgy vélte, ő a taszítóerő az LMP számára. Alábecsülte a volt miniszterelnökön túlmutató ellenállás mértékét: a híd nem épült meg.

Az MSZP-nek is van felelőssége abban, hogy a kormányviselt pártok elutasítása az „újakban” ilyen erős. Az LMP - noha egyenként szívesen fogadja az MSZP-hez és a régi kormányokhoz kötődő politikusokat - egyenesen úgy fogalmaz: nem kívánja előmozdítani „azok túlélését, akik kétszer kétharmadhoz segítették Orbán Viktort”. Visszacsíphetnék most azzal, hogy 2014-ben konkrétan az segítette a kétharmadhoz Orbán Viktort, hogy az LMP jelölteket indított a sikeresélyes demokratikus jelöltekkel szemben is, ami több körzetben. pl. Kunhalmi Ágnes esetében is vereségükhöz vezetett. Ennél fontosabb azonban az, hogy az MSZP valóban nem nézett szembe elvárható mélységben saját kormányzása vállalandó és hibás elemeivel, és úgy isten igazából nem szálazta szét ezeket. Ezért többek szemében nem volt elég világos vagy elég hiteles, miben akarja és miben nem akarja folytatni 2010 előtti gyakorlatát.

„Akiknek kell” és „akiknek nem kell” a Karácsony Gergely-féle hídmodell, azoknak most el kell dönteniük: mit tekintenek 2018 legnagyobb tétjének. Mert csak ez határozhatja meg, hol húzzák meg a politikai választóvonalakat. Szerintem a tét az, sikerül-e talán az utolsó percben a váltókat átállítani. Európában most dől el, kik kerülnek a fősodorba, a gyorsan haladó maghoz, és kik sodródnak a magába zárkózó perifériához. Magyarország ma az utóbbi irányba száguld őrült sebességgel. Azonnal másik sínre kell állítani. E cél esetében a törésvonal a demokratikus tábor „régi” és „új” erőit nem egymástól választja el, hanem a Fidesztől és a Jobbiktól. Akkor pedig mégiscsak kell az a szellemi-politikai híd a demokratikus tábort átszelő szakadék fölött, épüljön az bármilyen technikával. A híd, amelyet most Karácsony Gergely küldetése jelképez.

2018.01.13 07:05

Újratervezés

Harc az idővel. Két főszereplővel elkezdődött immár a küzdelem a háromnegyed év múlva esedékes európai parlamenti választások mandátumaiért. Ismertek a rámenős versenyzők is. Mindkettőjük kontinentális vezető szerepért száll síkra, meghatározni a demokráciának számára kívánatos minőségét. Emmanuel Macron francia államfő mindenáron mentené az Unió több évtizedes gyakorlatát, a hagyományos liberális elveket követné, Orbán Viktor magyar miniszterelnök viszont a szélsőjobboldali tábor önkényuralmi módszereit. Máris paprikás a hangulat.
Orbán, amint meghatározó szerephez jutott a honi közéletben, különálló négyes alakulatot szervezett Visegrádinak elkeresztelt csoportja élén. Eleve azzal a szándékkal, hogy a szoros integrációval szembehelyezkedve a szétaprózott úgynevezett nemzetállamok csoportjával lazítsa az egységet, miközben természetesen igényt tart a tekintélyes közösségi forrásokra is. A kezdeti buzgalmak után azonban ez a kísérlet lassú sorvadásba ment át. Szlovákia rádöbbent, hogy számára ígéretesebb, ha szorosabban Brüsszelhez alkalmazkodik, a csehek még nem olyan elszántan, de ugyancsak kacérkodni kezdtek a gondolattal, a lengyeleket pedig az késztette töprengésre, hogy a magyar vezetés Putyinnal paktál, az ő vélt nemzeti érdekeikkel ellentétben. Pillanatnyilag az elvben még létező „visegrádi négyes” más törekvésnek adja át a helyét. A fölelevenedett délnyugat európai pszeudo-náci szervezkedések formációinak. Orbánnak az a vágya, hogy a jövő májusi közösségi parlamenti választásokon ez az irányzat meghatározó pozícióba jusson. 
Aki huzamosabb ideje alaposabb figyelemmel követi a hangadó nyugat-európai sajtó kommentárjait, észlelheti, hogy az orbánista magyar közélet jelenségeit mind szigorúbb és szenvedélyesebb megjegyzések kísérik. Nem csupán az úgynevezett liberális elkötelezettségű redakciók rangos elemzői részéről, hanem hovatovább a magukat következetesen konzervatívoknak nevező igényes forrásoknál is. Amilyen mértékben a Fidesz és személy szerint Orbán alkalmazkodik az újsütetű szélsőjobboldal stílusához Brüsszelt és a közösségi szervezeteket ostorozó kirohanásaiban, olyan arányban vadul el az Európát megosztó és pusztító szenvedély.
Franciaország maga sem mentesül semmiben se a hiteles demokráciákat jellemző bírálatoktól. Macron „középpártiként” jellemzi a Sarkozyétől és hasontársaiktól eltérő kísérleti rezsimjét. Baloldali megfigyelők azonban kétségbe vonják ezt a szemlétet, úgy vélik, semmivel se igazságosabb és méltányosabb a piaci módszereket követő,  társadalmi igazságtalanságokat szolgáló európai rendszernél. De az a módszer, ahogyan eddigi politikai pálfordulásaihoz híven Orbán Viktor a szélsőjobboldalhoz most igazodik, arra vezette a francia államfőt, hogy fellépjen a kétségtelenül sorsdöntő közösségi parlamenti választások előtt a demokrácia alapelveinek védelmében. Szókimondón és szenvedélyesen.
2018.09.25 06:58

Egy sűrű nyár után

Sűrű nyár van mögöttünk: a nemzetközi politikában egymást érték a fontosabbnál fontosabb események. Tetszik-nem tetszik, fontos eseménnyé váltak Orbán Viktor nyári lépései is. Hogy ezek a lépések hasznosak-e Magyarországnak, az már egy másik kérdés. Még az sem biztos hogy magának Orbánnak hasznosak-e.
A nyári politikai csúcsforgalmat olyan karakteres események jellemezték, mint Trump botrányos akciója a G7 találkozó zárónyilatkozatának megtorpedózásával, vagy a Putyinnal lezajlott helsinki csúcs utáni közös sajtóértekezleten az amerikai biztonsági szolgálatok szavahihetőségének megkérdőjelezése. Az, hogy Trump az EU-t „ellenségnek”, Németországot „Oroszország által totálisan kontrollált” országnak minősítette, szintén példátlan az 1945 utáni világban. Egyidejűleg a németeket arra szólította fel, hogy a NATO költségvetéséhez való hozzájárulásukat a GDP 2 százalékára - majd rögtön ezután már 4 százalékára - növeljék. A kereskedelmi háborúskodás, a multilaterális nemzetközi intézmények létjogosultságának megkérdőjelezése ugyancsak a Trump fémjelezte amerikai külpolitikai fordulat fontos eseménye. És ez csak egy példálózó felsorolás.
Orbán ugyancsak markánsan tűnt fel a nemzetközi környezetet felforgatni kívánó szereplők sorában. Éves tusnádfürdői beszéde már többször volt alkalom politikai fordulatai bejelentésére. Most éppen illiberálisból kereszténydemokratává vedlett, még ha mindenki tudja is, hogy ő mindig csak Orbán Viktor marad. De a felforgatás kategóriába tartozik nyilvános barátkozása az olasz széljobb vezetőjével, Salvinivel – nota bene a 2019-es EP választáson az Európai Néppárt, a kereszténydemokraták egyik legfőbb riválisával. A Sargentini-jelentés kapcsán keletkezett nemzetközi figyelem Orbán és Magyarország számára ugyancsak ebbe a sorba illeszthető. 
Az események hangzavarából két jól érzékelhető tendencia olvasható ki. Egyrészt Trumpról mindenféle véleményünk lehet, de láthatóan ragaszkodik elnöki programjának végrehajtásához: semmire nem becsüli a nemzetközi rend létező kereteit, a „szabályozott multilateralizmust”. Ellenkezőleg: azok gyengítésére törekszik. Helyette a kétoldalú megállapodásokat („deal”) részesítené előnyben. Így tudná ugyanis érvényesíteni az Egyesült Államok súlyát egy értelemszerűen nála mindig alárendeltebb helyzetű partnerrel szemben. Ezért támogatja a Brexitet, gyengítette May és Merkel politikai pozícióját, ajánlotta Macronnak, hogy Franciaország lépjen ki az EU-ból. Ezért lépett fel németországi nagykövete elefántként a porcelánboltban, és ezért haknizik korábbi főtanácsadója, Bannon Európában a széljobb-nacionalista pártok körül. 
Orbán viszont láthatóan európai helyét keresi, különös tekintettel a 2019 májusban esedékes európai parlamenti választásokra. A látszattal és a közfelfogással ellentétben nincs könnyű helyzetben. Pártcsaládját, az EPP-t súlyosan megosztja az illiberalizmus magyarországi gyakorlata, Orbán az európai liberális konszenzussal szinte mindenben szembeforduló politikája. Befolyásos párt nélkül azonban nincs esélye arra, hogy a majdan megalakuló EP-ben jelentős szerepet töltsön be, pedig láthatóan erre törekszik. Az egyik megoldás lehet számára az EPP orbánosítása, ennek azonban a Sargentini jelentés EP-beli vitája alapján láthatóan kicsi az esélye. A másik lehetőség egy új párt létrehozása lenne, ehhez azonban kevés az idő, és sok pénz kellene hozzá. Egyelőre marad tehát az EPP-ben. Így viszont a néppártnak Orbánnal a soraiban kell majd kampányolnia az EP választásokon az unió globális szerepe, a Trumphoz, Putyinhoz való viszonya és más sürgető, rendezésre váró ügyekben is. A rivális pártok ezt a tisztázatlan helyzetet nyilván jól hasznosíthatják majd.
Orbánnak fő szövetségesül pedig maradnak a sokadszorra kiemelten méltatott Visegrádi négyek, amelyeket jelenleg szinte kizárólag a migrációs ügy egyesít. Ezért is küzd Orbán a migrációnak az EP választás központi – neki kedvezően egyetlen – témájává tételéért. 
Európa mai helyzetében azonban az uniónak és – a szélsőséges populistákon kívül – az összes többi európai pártcsaládnak a Trump jelentette kihívásra, a Brexit sokkjára, a kereskedelmi háborúskodás bontakozására és a globálpolitika szaporodó más súlyos problémáira kell válaszolnia. Semmi sem lehetne károsabb, mint az EP kampányban kizárólag a migrációról beszélni és a többi kihívást feledni. 
A V4 jelentőségét és belső kohézióját egyébként jól jellemzi, hogy aznap, amikor Orbán Putyinnal tárgyalt Moszkvában, Trump a Fehér Házban Duda lengyel elnökkel az orosz veszélyről cserélt eszmét. Beszédes kép.
És még egy fontos szempont: a V4 országok aligha fognak komoly szerepet játszani az EP választási kampányban. A négy országot vezető kormányok pártjai négy különböző, egymással súlyosan rivalizáló európai pártcsaládba tartoznak. A 2019-ben alakuló új Európai Parlamentben – elméleti – többségük csak egymás rovására lenne kialakítható.
2018.09.25 06:58