A kormányfő sűrű napjai - Téli körutazás Németországban

Sűrűn megfordult és nyilatkozott Orbán Viktor az utóbbi tíz napban Németországban. Szavai arról árulkodnak: nem is olyan egyszerű az uniós pénzt máshonnan pótolni.

Berlin Európa kulcsa, Angela Merkel kancellár pedig a Fidesznek is otthont adó Európai Néppárt kulcsa. Mindkettő kulcs az uniós kasszához. Ezt a magyar kormányfőnél senki sem tudja jobban, ezért nem is olyan furcsa az a körutazás, amit Orbán Viktor az utóbbi tíz napban tett Németországban. Először Horst Seehofer bajor kormányfőnek, a CSU elnökének meghívására a párt rendezvényén vett részt. Aztán terjedelmes interjút adott a Bildnek, majd múlt hét szerdán Berlinben tartott előadást az Axel Springer 10. gazdasági csúcstalálkozóján a német üzleti és politikai elit képviselői előtt. Vasárnap pedig újabb interjúja jelent meg a konzervatív Welt am Sonntagban.

Mindeközben történt még egy „apróság”. Múlt pénteken - az előző vasárnap óta tartó tárgyalások után - bejelentették, hogy a CDU/CSU (Merkel és Seehofer), valamint a szociáldemokraták (Martin Schulz) a 2013 óta tartó nagykoalíció folytatása mellett döntöttek. Seehofer – a „bajorok keresztény végvári vitézének”, Orbánnak a barátja és a kancellár heves kritikusa - azt mondta, akár már húsvét előtt megalakulhat a szövetségi kormány, minek után „négy nagyon jó év” következik Németországban.

Ami Orbánt igazán foglalkoztathatja, az a megállapodás alapelvei közül a menekültkérdés kezelésére és az Unió jövőjére vonatkozik. Az elsőt megszigorították, ami annyit jelez: a német bevándorláspolitika visszatért abba a kerékvágásba, ahonnan 2015 őszén a „budapesti humanitárius válsághelyzettel”, majd az Ausztriára és Németországra szabadított ellenőrizetlen menekült százezrekkel a magyar kormányfő kizökkentette. Nem csak Merkel humanitárius elkötelezettségét használta ki, de tudva, hogy Brüsszelbe Berlinen át vezet az út, egész Európát felbolygatta apokaliptikus vízióival. Ami a másik kérdést illeti, az Unió megújításának szükségességében is csaknem teljes a német egyetértés. Ha ehhez hozzátesszük Emmanuel Macron francia elnök elszántságát az Unió megújítására, akkor megértjük: eddig tartott az orbáni „lázadás éve”, a német kormány megalakulásával véget érhet az Unió bénasága is, s újabb lendületet vehet a politikai-gazdasági integráció. Így olvassuk a Welt am Sonntagban megjelent interjút, amelyben Orbán már-már megköveti Merkelt („mindig is tisztelettel viszonyult a mindenkori kancellárhoz, akkor is, ha ezt jelenleg nem viszonozzák"), hogy az európaiság a magyar önazonosság része, hogy "nem Brüsszelt szidja, hanem a brüsszeli politikusokat és bürokratákat, akik úgy viselkednek, mintha egy birodalom központja lennének". Oktalan magyarázkodásnak gondoljuk, hogy "Nyugaton posztnemzetiként, posztkeresztényként értelmezik magukat, és ezt liberálisnak és jogállaminak nevezik", de "mi a nemzeti és keresztény identitásunkat akarjuk", mert nincs politikus, aki – akár egy föderalista Európában – bármely nemzetet meg akarná, vagy tudná fosztani az identitásától, viszont megtetéznék azt az európai identitással.

Még a nagykoalíciós szándék bejelentése előtt, szerdán tartották meg Berlinben a Springer-konferenciát. Zártkörű volt, csak annyit tudni, hogy a téma a menekültkérdés gazdasági vonzata volt, a vita alapjául pedig a Die Welt Európa jövőjéről szóló összefoglalója szolgált. Ez egy tavaly december 14-én megjelent cikk lehetett, amely Emmanuel Macronnak, Jean-Claude Junckernek, az Európai Bizottság elnökének és a visegrádi négyeknek (pontosabban Orbánnak) az elképzeléseit vetette össze. Mindháromban központi helyen szerepel a menekültkérdés, de míg az első két tervben azt egy elmélyített politikai föderáció keretén belül kezelnék, addig a V4, főként a magyar kormányfő nemzetállami kezekben hagyná, miközben a schengeni határ közös védelmét szorgalmazza. Ami a lényeg: Macron gyorsan létrehozandó Európai Köztársaságról beszél, Juncker fokozatosan, szervesen építené ugyanezt, míg a kelet-európai terv - tagadva a föderális Európát - a nemzetállamok Uniója mellett van. (Orbán a Welt am Sonntagban: a magyar kormány korlátozott hatalmú parlamenttel rendelkező EU-t akar, a kormányfők erős Tanácsával és egy Bizottsággal, amely a szerződések őrzője, ahelyett, hogy maga is politizálna.)

Bármennyire sikerült is eddig Orbánnak a menekültkérdés ernyője alá kényszeríteni a föderális vs. nemzetállami Európa „kibékíthetetlen” ellentétét, mind világosabb: a kormányfő csak a mélyülő politikai föderáció következményei elől menekül. A visegrádiakkal együtt több hatalmat akar a nemzetállamoknak, a bizalmi és cselekvőképes Unió nevében követeli mind a 27 tagállam jelenlétét – a közösség bénultságát okozó vétójogát - a tárgyalóasztalnál, miközben retteg a kétsebességes Európa gondolatától, attól, hogy egy „másodosztályú EU” tagjai lesznek.

A Springer-konferencián elhangzottakról Havasi Bertalan, a kormányfő szóvivője szűkszavúan tájékoztatta a nyilvánosságot. Orbán egyetlen mondata érdemel figyelmet: "Közép-Európának jelentős infrastrukturális hátrányokat kell ledolgoznia, amennyiben az Európai Unió nem tud pénzügyi támogatást adni, Kínához fordulunk". Ez homlokegyenest az ellenkezője annak, amit tavaly december 22-én a Kossuth rádióban a magyar közönségnek mondott: „A magyar gazdaság uniós források nélkül is működtethető, hiszen annak motorja az emberek munkája. Magyarország nincs rászorulva senkinek a pénzére, a saját lábán áll, és a gazdaság elég rugalmas ahhoz, hogy alkalmazkodjon egy esetleges változáshoz, egy új helyzetben is sikeres lenne.” Míg ezt a mondatot csak blöffnek gondoljuk, a berlinit erőtlen zsarolásnak. Tény ugyanis: az uniós költségvetésen kívül a világon senki sem képes, vagy akarja finanszírozni Magyarországot. Túl azon, hogy a 2020-ig vissza nem térítendő uniós kohéziós forrásokkal szemben Pekingtől hiteleket (ha) kapunk, Budapestnek csak helyi értéke van Kína távlatos gazdasági-politikai rendszerében. Annyi, hogy az Unió tagja. Ugyanez érvényes a politikai játszmák durvaságával árnyalva Oroszországra is. (Az Egyesült Államok szenátusa külügyi bizottságának ellenzéki szárnya szerint Magyarországon annyira súlyos az orosz befolyás, hogy ideje lenne a kulcsfiguráktól megvonni az amerikai vízumot.) Orbán kiemelte azt is, hogy a visegrádiak rendkívül dinamikusan növekednek, 2030-ra utolérik a nyugati ipari országokat, és nettó befizetői lesznek az EU költségvetésének. 2030-ban szerinte jórészt Németország és a visegrádiak finanszírozzák majd az Uniót. Kapkodás a mentőöv után. Túl azon, hogy a visegrádiak szövetsége meglehetősen törékeny, homályos és távoli perspektivikus érv amellett, miért kellene politikájukat támogatnia a német tőkének.

A fuldoklást igazolja: Lázár János kancelláriaminiszter az EU 2020-2027-es költségvetéséről szóló szóló konferencián, amit az Európai Bizottság szervezett Brüsszelben, azt mondta: erősebb Európára lenne szükség, és ezért a magyar kormány kész az eddiginél többet fizetni a közös kasszába. Sőt, "szeretnénk nettó befizetők lenni, de sajnos nem vagyunk." Tény: 2006 óta nem volt olyan év, hogy legalább egymilliárd eurós pluszban ne lett volna Magyarország, de volt csaknem hatmilliárd eurós plusszal zárt év is. A Brexittel eltűnik a nagy befizetők közül Nagy-Britannia, ami Magyarországot érzékenyen érintheti. Ha viszont emelkedik az általános tagdíj, akkor legalább a brit kilépés miatt elveszett pénzt vissza lehet hozni.

Látni, hogy a magyar kormányfő harapófogóban van. Az Unió politikai integrációjának mélyülésével európai szinten válik kezelhetővé a menekültkérdés, egyben erősen korlátozva a nacionalista Orbán európai szereplését, miközben mind világosabb, hogy lehetetlen az ország finanszírozása az Unió nélkül. Orbánnak igaza van, a kelet-európai piacok megnyíltak a Nyugat előtt. De az olcsó magyar munkaerőre, a külföldi működő tőkére és az alacsony hozzáadott értékű beszállító szerepre építő gazdasági modell kifulladt, és a kormány csaknem nyolc éve alatt nem sokat tett ez ellen. Felzárkózásnak, a versenyképesség javulásának nyoma sincs, miközben a szociális feszültségek növekednek. Csődben az egészségügy, az oktatás, amelynek a digitális világot kellene kiszolgálnia, nem csökken a kivándorlás. Közben egy autoriter államnak kellene csökkentenie és újragondolnia a GDP 52 százalékára rúgó újraelosztási arányát, amire a kormány gazdaságpolitikai filozófiája alkalmatlan.

A menekültkérdést aligha tudja már sokáig az európai politikai közbeszéd központjában tartani Orbán Viktor, miközben Magyarországon a választásokig fenn kell tartania a híveit mozgósító menekült- és Brüsszel-ellenes hisztériát. Azt sem tudjuk, mikor kell válaszolnia neki és a visegrádiaknak arra, hogy a felzárkóztató, mélyülő európai integráció, vagy a lemaradó autokratizmus mellett döntenek-e. A magyar parlamenti választás április 8-án lesz. Jóval előbb, mint hogy határozottabb képet kaphatnánk a jövő Európájáról. Sajnálatosan csekély hát az esélye, hogy – ellenkező előjellel ugyan, mint a kormányfő jósolja - 2018 a népakarat érvényre jutásának éve lesz Magyarországon.

Békesi László: A végeredmény borzalom

A "pénzt kérünk Kínától" zsarolása mintha azt mutatná, nem is olyan egyszerű az ország finanszírozása. Tényleg pótolhatja a kínai pénz az uniós kohéziós alapokat? - kérdeztük Békesi László volt pénzügyminiszert.

- Az unión kívüli lét Magyarország gazdasága számára egyértelműen veszteségekkel járna.

1. Finanszírozási veszteség. Az Unió a nettó támogatásait - bármilyen jogcímen is érkezzenek - euróban fizeti ki. Az euróban beérkező jövedelem javítja a folyó fizetési mérleg egyenlegét, csökkenti az ország devizaszükségletét. Ha kilépünk, vagy kizárnának bennünket az EU-ból ez a finanszírozás megszűnne. Igaz, hogy a hiányt a piacról egy fizetőképességét megőrző ország tudja pótolni. Ebben az esetben minden olyan hitel, amit a devizaszükséglet finanszírozására igénybe veszünk, növeli az államadósságot, mert a kamataival együtt kell visszafizetni.

2. Az Uniótól nettó addicionális többletforrásokhoz jut a gazdaság. Tehát ha az Uniónak befizetett kvótát és az önrészesedés kötelező összegét - ami általában 10 százalék - levonjuk, akkor évente durván 3500 milliárd forintnyi vissza nem fizetendő támogatás érkezik. Ez az éves GDP körülbelül a 9 százaléka és évente 3-4 százaléknyi GDP-növekedést generál. Ez az EU támogatások nélkül elveszne, azaz még jó éveiben is évente nulla százalék körüli kibocsátási többletet tudna produkálni a gazdaság. Ráadásul ezek a támogatások komplett iparágakat képesek fenntartani, fejlesztésüket biztosítani. (Építőipar, infrastruktúra- és területfejlesztés stb.) Uniós pénz nélkül ezek az ágazatok is csődbe jutnának, fejlesztési lehetőségeik megszűnnének. Ezek a források a bérek növelésén keresztül a fogyasztás finanszírozásához hozzájárulnak, a támogatás haszonélvezője az egész gazdaság.

3. A keleti nyitás és az onnan várható erőforrások egyértelműen nem pótolhatják az uniós pénzt. Ingyen Marshall-segély, vagy valamilyen vissza nem térítendő támogatás az Unión kívülről nem fog érkezni. Ha ázsiai, vagy közel-keleti kvázi diktatúrák finanszíroznak valamit, akkor saját piacok bővítését, saját termékeik exportját finanszírozzák. Így lehet hitelhez jutni, de ez nem szabadon felhasználható. Ezek a hitelek azokat az eszközöket finanszírozzák, amelyeket ezek az országok el akarnak helyezni Európában. Ha Kína finanszírozza a Budapest-Belgrád vasútvonalat, az egyben kínai beruházások finanszírozását jelenti. A hatalmi körökhöz közelálló magyar alvállalkozó juthatnak morzsákhoz, az országnak viszont visszafizetendő hitel az összes terhével együtt. Ha kikerülünk az Unióból akkor EU-n kívüli gazdasági szereplőkké válunk. Azaz az EU-ra irányuló magyar exportnak is szembe kell nézni az EU-n belüli vámokkal, amelyek most minket nem sújtanak. A végeredmény borzalom.