Kis Miklós - Sztrájkok: a tanult tehetetlenség vége?

Publikálás dátuma
2018.01.20 08:45

Fotó: /

Nem lehet azt mondani, hogy Magyarország a sztrájkok országa, ahogy azt sem, hogy a méltányos bérezés vagy a munkavállalói jogok érvényesülésének birodalma. Valamiféle pozitív változás az utóbbi időben mégiscsak elindult. Remélhetőleg valódi fordulat előtt állunk.

Jellemzően legfeljebb két kézen megszámolható, hány sztrájkot szerveznek évente Magyarországon. A korábban is alacsony szintű sztrájkaktivitás 2010 után szabadesésbe kezdett, míg 2010-ben 7 sztrájkról számolt be a Központ Statisztikai Hivatal (KSH), addig 2011-ben már csak egyről. A KSH adatsorában 2012-ben három sztrájkot láthatunk. Abban az évben, amikor az egykulcsos adó teljes bevezetése okozta minirecesszió közel egy százalékkal csökkentette a bruttó reálkereseteket, ami a nettó reálkereseteknél – az egykulcsos adó közvetlen hatása miatt – 3,4 százalékos csökkenést jelentett átlagosan. Egészen megdöbbentő, hogy mindezt mennyire könnyen le lehetett nyomni a magyar munkavállalók torkán.

A külön alkuk rendszere

A számokat sajnos könnyű megmagyarázni. „A legrosszabb a kommunizmusban az, ami utána következik” – Adam Michnik klasszikus mondata a dolgozók helyzetére is igaz. Az okok jól ismertek: a munkavállalói érdekérvényesítő tapasztalatok hiánya, a Kádár-rendszer által szándékosan atomizált társadalom, a szakszervezetek alacsony szervezettsége és tekintélye. De akár anómiáról is beszélhetünk, hiszen nincsenek jelen, nem ismertek azok a szociáldemokrata értékek, normák, amelyeket követve megszervezhető és végigvihető lehetne a munkavállalók érdekeinek hatékony képviselete. Beszélhetünk tanult tehetetlenségről is, mert az előző és mostani rendszer is azt igyekszik az emberekbe nevelni, hogy bármiképpen kapálózik, tiltakozik és küzd – közösen vagy egyedül –, nincs hatással sem a maga, sem a mások életére.

Sikerre nem vezethet semmilyen közös fellépés, legfeljebb ki-ki magának tud eredményt elérni külön-alkukkal, a rendszer réseit megtalálva átbújva a kiskapukon, meg persze jó kapcsolatokkal. Mindegy, hogy ez így van-e, elég mindenkinek elhinni ahhoz, hogy így legyen és így is maradjon mindörökre.

Ezekhez az okokhoz társult 2010-ben a sztrájktörvény munkavállalói jogokat szűkítő módosítása. Az addig viszonylag aktívabban sztrájkoló állami szektor szakszervezetei alól a még elégséges szolgáltatások törvénybe iktatásával igyekeztek kihúzni a szőnyeget, majd következett a közszféra felszalámizása az úgynevezett életpályamodellekkel. Az egységes bértábla kvázi –  nyíltan nem bevallott –  megszüntetésével a kormány megakadályozta, hogy a közszféra alkalmazottai közös bérharcot folytassanak. Ez a stratégiája annyira jól működött, hogy a kormány a közalkalmazotti bértábla 2008-as befagyasztását – amelyet az akkori kabinet még csak két évre tervezett – a mai napig képes volt fenntartani. Ehhez persze az is kellett, hogy a közszféra egyes csoportjai (de nem mindenki) különböző időpontokban és mértékben kapjanak némi emelést, lényegében a kormány kénye-kedve szerint, és semmiképp nem az egész közszférával tárgyalva. Ez a külön-alkuk rendszere. Érdekegyeztetés helyett úri kegyek, amelyeket elveszteni nagyon könnyű. A közszféra gyakorlatilag már el is vesztette, amiről a szakszervezetek vezetői értesülhettek a legfrissebb konvergenciaprogramból, amely szerint „a közszférában bevezetett életpályamodellek bérnövelő hatása 2020-ig fokozatosan kifut, az előző évhez viszonyított többletkiadások évről-évre mérséklődnek, a munkavállalói jövedelemre fordított kiadás növekedése a GDP-től elmarad.” Magyarán a kormány a következő ciklusban már a közszférán belül egyes csoportoknál sem tervez béremeléseket.

Autóipari lendület

2016-ban azonban történt valami, ami azóta is tart és elüt az eddig vázolt sötét narratívától. A sztrájkok száma 2016-ban hétre emelkedett a 2015. évi kettőről. 2016 tavaszán a gépjármű utasvédelmi berendezéseket gyártó Autolivnél kétszázalékos emelést ajánlott a munkáltató, aztán két és fél, majd nyolcszázalékos emelést ígért, de a munkavállalók 12 százalékot követeltek. Egy kétórás figyelmeztető sztrájk is kellett ahhoz, hogy a gyártósoron dolgozók bére 10 százalékkal nőjön. Az Autoliv sztrákja volt az első munkabeszüntetés 27 éve Győr-Moson-Sopron megyében, a versenyszférában – mutatott rá az esemény jelentőségére a Kisalföld. Sztrájk a megyében ezt megelőzően 1989 végén volt a mosonmagyaróvári mezőgazdasági gépgyárban, a Kühnében.

Talán az Autolivnél tapasztaltak is inspirálták a Mercedes dolgozóit sztrájkjukban 2016 végén. Az ügyüket erőteljesen hátráltatta, hogy a Mercedesnél a szakszervezetek nem lépték fel egységesen. A munkaadó megállapodott a Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezetével (MTSZSZ), de nem egyezett meg a Vasasokkal. A Vasas ezért úgy döntött, hogy november 24-én éjjel fél egytől kétórás sztrájkkal mutatják meg a munkáltatónak elszántságukat. A szakszervezet tisztségviselőit nem engedték be a gyár területére, a sztrájkolók azt kiáltozták, hajrá magyarok és a himnuszt énekelték – olvasható a Vasas honlapján.

Ostoba és ideologikus szőrözés lenne arról beszélni, hogy baj, ha a sztrájkolók nem értik, hogy a munka és a tőke ellentétéről van szó, s egyáltalán nem számít, hogy a tőke német, holland vagy éppen magyar? Egyrészt igen, mert mégiscsak az a lényeg, hogy ki mertek állni magukért, s miért ne lehetne megérteni, hogy egy német tulajdonú gyárban vívott bérharcban a nemzeti öntudat –  hogy, hogy nem – felszínre bukik. Másrészt nem, mert ha nincs meg a hazai munkásokban az archaikusan hangzó, de a létező kapitalizmusban létjogosult munkásöntudat, akkor a bérharc nem lesz sikeres (ahogy eddig nem is igazán volt az). Kérdés továbbá, mennyire szerencsés a bérharcot etnikai színekkel átitatni, s az hogyan hat az újra együttműködő felek szájízére a sztrájk után. Valószínűleg nem jól.

2016 decemberében született végül megállapodás a Vasas és a Mercedes között, ami a híradások tükrében nem tűnik egyértelmű szakszervezeti sikernek. A Vasas által eredetileg követelt 15 százalékos helyett 10 százalékos alapbéremelés sikerült elérni. A Vasas tárgyalói alól az is kihúzhatta a talajt, hogy a sztrájk jogszerűségét a Mercedes a bíróságon támadta meg, amely ­­­­­a gyárnak adott igazat. A szakszervezet a lap szerint még az ítélet előtt ígéretet kapott a menedzsmenttől arra, hogy sem a sztrájkban részt vevő dolgozók, sem a szakszervezet nem kap büntetést, nyilván ennek is szerepe lehetett az érdekképviselet kényszerű kompromisszumkészségében.

Ugyanakkor nem tört meg az autóipari ágazatban dolgozók lendülete: 2017 januárjában az Audinál volt munkabeszüntetés. A figyelmeztető sztrájk sokkal erőteljesebbre sikerült, mint a Mercedesnél: az Audi Hungaria 11 500 munkavállalója közül mintegy 1500-an vettek részt benne. Az Audinál nem szóltak híradások egymással rivalizáló, egymásnak keresztbe tevő szakszervezetekről. Némi engedményre sikerült is a munkáltatót rábírni.  

Szakszervezeti harci kedv

Paradoxan hat, hogy éppen akkor élénkül meg a sztrájkolási kedv, amikor néhány tényező sajátos együttállása miatt komoly vágtába kezdtek a bérek szerte Kelet-Közép-Európában. Romániában a bérköltség 18,6 százalékkal nőtt, Magyarországon (második helyezettként) 13 százalékkal, Csehországban 11,1 Bulgáriában 11, Lengyelországban 8,3, Szlovákiában 7,3 százalékkal – magasan az uniós átlag fölött.

Hogy miért is növekednek a bérek – és a gazdaság is – az uniós átlagot meghaladóan a régióban, az elemzők természetesen próbálják megfejteni. Benne vannak a képben a régiónak pumpált uniós források, Németország megélénkült kereslete, illetve, hogy a jelenlévő multinacionális cégeknek még mindig nagyon olcsó a munkaerő, s ha nő a megrendelésállomány, akkor a kapacitásokat a keleti végen érdemes először inkább teljesen kihasználni, nem az európai magországok viszonylagosan drága munkaerő-tartalékát. Hat a munkaerő elvándorlása is, ami nemcsak Magyarországra, hanem az egész régióra jellemző.

De nem is az a lényeg, miért növekednek a bérek, hanem a szakszervezetek tudnak-e élni azzal a lehetőséggel, hogy a piaci folyamatok is a bérek emelkedése felé hatnak. A munkavállalói érdekképviselet dolga ilyenkor „csak” annyi, hogy az egyébként is meglévő emelési szándékot kihasználva igyekezzen a számot feljebb tornászni. Már példákat is lehet mutatni az ágazatban az emelésekre. A béreket felhajtó körülmények azonban nem feltétlenül hozzák meg a szakszervezetek harci kedvét.

Bérharcra, alkura szükség van akkor is, ha egy ágazatban munkaerőhiány van. A munkavállalónak elvben kedvező munkapiaci körülmények sem garantálják a béremelkedést automatikusan. A munkaerőhiány ugyanis nem feltétlenül béremelésre készteti a cégeket, inkább megpróbálják a termelés zavartalanságát munkaszervezési módszerekkel megoldani, ami egy jól hangzó kifejezés annak leplezésére, hogy a munkavállalók rabszolgaként való hajtásáról beszélünk igazából.

A szakszervezetek dolga viszont az, hogy próbálják rászorítani a munkáltatót, ne a meglévő munkavállalókat dolgoztassa túl, hanem vegyen föl új embereket és béremeléssel legyen úrrá a munkaerőhiányon. A Tesco-sztrájk sikere is mutatja, hogy ezek a törekvések eredményesek is lehetnek.

Még nagyon az út elején járunk, de ezzel együtt úgy tűnik, van rá remény, hogy a jelenlegi tendencia, a dolgozók és a szakszervezetek öntudatra ébredése folytatódhat.

2018.01.20 08:45

Operabál – azaz inkább estély – 1946-ban

Publikálás dátuma
2018.08.12 18:00

Fotó: Fortepan/ Szent-Tamási Mihály
A háború befejezése után ismét megkezdte működését az Operabarátok Egyesülete. A dalszínház életében való újra megjelenésének első jeleként három programpontból álló rendezvénnyel lépett a közönség elé: A Rajna kincse című Wagner-mű előadása, utána vacsora az Operaházban, azt követően pedig tánc. Ha nem is nagy bál – hiszen a táncparkett nem egyesítette a színpadot a nézőtérrel –, mégis olyan kulturális esemény, ami révén többletbevételhez lehet juttatni az Operaházat.
Két külügyminisztériumi kollégámmal, Karcsival és Miklóssal elhatároztuk, hogy – természetesen meghívva egy-egy ifjú hölgyet – mi is jelen leszünk. Megvettük a jegyeket, foglaltattunk asztalt, ki-ki megjelent hölgyével az Andrássy úti palotában. Feltűnt nekem, hogy máskor vidám Károly barátom nincs jó hangulatban. Partnere, érettségi előtt álló gimnazista, nem osztotta Karcsi levertségét, élvezte élete első báli estélyét. Karcsi az előadást követő vacsora alatt próbálta ugyan a jókedv tettetését, de nemigen sikerült neki. Partnere szerencsére nem sokat érzett ebből, mert roppant csinos lévén, nagyon kelendő volt a táncosok körében. Vacsora után alkalmam volt Karcsival négyszemközt maradni. Bánatosan mesélte el, hogy miért olyan levert. Előrebocsátom, az operaestély időpontja 1946/47 fordulója, vagyis hetven évvel ezelőtt járunk.
Karcsi a megbeszélt időpontban jelent meg a kislány lakásán. A mama fogadta és türelmét kérte, hogy lánya még nem útra kész. Bevitte a szalonba, ahol barátnőjével beszélgetett, aki – nekem rokonom volt – ugyanúgy mesélte el a történetet, mint a fehér asztalnál Karcsi. A hölgyek egy-egy karosszékben ültek és csevegtek. Az egyik hölgy cigarettát vett elő, mire Karcsi sietve zsebébe nyúlt, előrántotta öngyújtóját és nem vette észre, hogy azzal együtt kirepült a zsebéből a hölgyek lába elé egy pőre koton. A mama pedig így szólt Karcsihoz: "Kedves Károly, valamit elvesztett." Karcsi odanézett. "Reméltem, hogy megnyílik a föld, hogy elsüllyedjek..." Mivel azonban a csoda nem történt meg, Karcsi kénytelen volt lehajolni és újból zsebre tenni a csomagolás nélküli óvszert. Szerencséje volt, mert abban a pillanatban belibegett a tollászkodását éppen befejezett kislány és közölte, hogy mehetnek. Karcsi, örülvén, hogy az egészségügyi cikk lekerült a napirendről, buzgón helyeselt és elindultak. "Mit fog rólam gondolni a mama?" – fejezte be Karcsi. Azt, hogy milyen gondos fiatalember vagy – feleltem.
Karcsi az est hátralevő részében szorgalmasan töltögetett saját magának és mire a mulatság véget ért, már láttam, hogy nekem kell hazakísérni a kislányt is, nemcsak az én partneremet. Hogy nemcsak az említett két hölgyet, hanem egy harmadikat is nekem kell hazafuvaroznom, akkor derült ki, amikor Miklós barátom közölte, hogy számít rám: hazakísérem az ő partnerét is, mert ő az est hátralévő részét – karrierje érdekében – Bolgár Elek külügyi államtitkár lányának fogja szentelni. Ott álltam hát az Opera ruhatára előtt három szép lánnyal. Szerencsére sikerült találnom egy taxit, amibe bepasszíroztam a hölgyeket – akkoriban szokásos Austin típusú, apró kocsi volt. Karcsi, látván, hogy nem fér be, belekapaszkodott a hátsó csomagtartó-rácsba, de két másik sofőr segített a miénknek és visszatartották. Karcsi pedig elindult a nagy magyar éjszakába.
Csak hétfőn reggel, a hivatalban tudtam beszélni vele. Nem sokkal azután, hogy elmentünk, valahol az Andrássy úton elkapta az éjszaka egy hivatásos tündére. Tőle eltávozva hazament. Amikor délben felébredt, megállapította, hogy vadonatúj Parker töltőtolla nincs meg. Biztos kiesett a zsebéből, gondolta, ott kell legyen az Andrássy úti nőnél. Ha letagadja, botrányt fog csinálni. A házszámot nem tudta, de emlékezett a kapualjra. Mivel akkoriban a lakóházak kapuit reggel 6 és este 10 óra között nyitva tartották, hamar megtalálta "vendéglátóját", aki örömmel látta viszont: de jó, hogy eljött, itt hagyta a Parkert.----
Hát akkor szerencséd van – mondtam. Szerencsém? – kérdezte Karcsi. Ha te látnád azt a nőt! Rémes! Inkább veszett volna oda a Parker!
2018.08.12 18:00
Frissítve: 2018.08.12 18:00

Hegyi Iván: Ó, csak a filmdal jönne már!

Publikálás dátuma
2018.08.12 17:00

Fotó: /
Presser Gábor szépen teleírta a slágerlistát 1980-ban. Abban az évben jelent meg a Loksi című dupla album a Boksszal, az Embertelen dallal, a Ha eljönnek az angyalokkal, és akkoriban mutatták be Dobray György filmrendező alkotását, Az áldozatot, amelyben Komár László énekelte egy bárban, miközben Kristály nyomozó (Reviczky Gábor) Vandával (Sáfár Anikó) randevúzott, hogy "Ó, csak a hajnal jönne már..." 
A nyomasztó hangulatú film ugyancsak sötét tónusú dalát alighanem többen dúdolták, mint ahányan a hazai thrillert megnézték, pedig akadt, nem csupán a mozi-ínyencek számára csábító jelenet is a vásznon. "Vanda" félmeztelenül állt az ablakban, a detektív pedig megkérdezte tőle: – Nem zavar, hogy néznek? (Szemben egy lakótelepi ház magasodott.) Mire a megszólított így felelt: "Ja, a jogtanácsos úr? A felesége évek óta gipszágyban fekszik. Ez az egyetlen öröme..." Presser, aki a hatvanas évek közepén együtt muzsikált az újjáalakuló Scampolóban Komárral, nem ragadt meg egyvalaminél, s az LGT ellátása mellett az énekes stílusának – valamint a publikum ízlésének – messzemenően megfelelő rock and rollt komponált. A szöveget nem Dusán Sztevanovity, hanem a filmnovellát is jegyző Juhász Sándor írta. "A kerti úton suttogás, száz árnyék útra kél; fakó, furcsa látomás, és úgy fél Rácz Adél" – hangzott a vetítés során, s a sorok tökéletesen illettek a drámai történethez. Juhász sokoldalú ember, valóságos polihisztor volt: a forgatókönyveken túl verseket írt – Károly utca címmel halála után, 1995-ben adták ki válogatott költeményeit –, festőművészként többször kiállított itthon és külföldön, továbbá rajzfilmeket rendezett, s jó néhány ismert slágerszám szövege fűződik a nevéhez. Tőle van a Száguldás, Porsche, szerelem, a Mondd, kis kócos, továbbá Elvis-átültetések egész sora: A szerelem kormányoz (Can't Help Falling in Love), Árva, bús, éjszakán (Are You Lonesome Tonight), Ne sírj, apám (Don't Cry Daddy), Egy perc az élet (It's Now or Never), Sírás a kápolnában (Crying in the Chapel). Az utóbbi stimmelt élete egy szakaszához, mert volt, hogy egy hűvösvölgyi romtemplomban lakott. Ötvenkilenc éves korában, rákbetegségben halt meg 1993-ban (Komár csaknem húsz évvel később követte őt), ám nyolcvanban még nyilván örömmel olvasta – a szerzőtárs Presserrel együtt – a kritikát: "Nem eget rengetően nagy dal, félhangonként emelkedő versszakaival, halványan behízelgő dallamával. (...). Mégis. Perfekt kis darabról van szó, remek filmzenéről." Az évtized nem egy beszámoló szerint muzikálisan is unalmas fordulóján a rock and roll a reneszánszát élte idehaza. A Hungaria tarolt a Rock and Roll Party című album dalaival – a Micsoda bulitól a Csókkirályig –, de Hobo és Deák Bill sem hiába nyomta a Rolling Stones bluest vagy a Ki vagyok én? -t ("nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt"); hogy a Loksi-albumon szintén szereplő "Szentimentális rakenrollról" meg ne feledkezzünk. A V'Moto-Rock korabeli slágere meg passzolt a hajnali nótához, hiszen Demjén azt énekelte a publikum nem kristálytiszta, de annál átszellemültebb vokálja kíséretében: "Várj, míg felkel majd a nap." Az "áldozati" szám megjelent Komár első nagylemezén, a Táncoló fekete lakkcipőkkel, a Fehér holddal és egy Szörényi–Bródy szerzeménnyel, a Családi rockyval együtt. ("Egy, két, hár', négy gyerekem lesz, ha megtalálom azt a lányt...") Ám a korongról a legjobban a filmdal hasított, pedig a profi Komár nem tett kivételt: mindegyik dalát mindenütt a tőle telhető legnagyobb alázattal adta elő, kilengést még haknikon sem engedett meg magának. A fellépéssel éppen meg nem örvendeztetett rajongók meg ültek a rádió előtt, és azt kívánták: ó, csak a "Hajnal" jönne már...
2018.08.12 17:00
Frissítve: 2018.08.12 17:00