Üzenet az ellenzéknek

Mint egyszerű állampolgár, akinek több mint elege van a Fidesz nyolc éves kormányzásából, az ország szinte teljes kirablásából, kérem önöket: fogjanak végre össze! Tegyék végre félre az egójukat, mert ezzel csak azt mutatják, hogy ugyanolyan hataloméhesek, mint a jelenlegi kormány. Nem kell ahhoz politikusnak lenni, hogy az ember belássa: a széthúzással csak a Fidesz kezére játszanak, és ismét kétharmados többséggel fogják folytatni hazánk nyílt kirablását, a demokrácia totális sárba tiprását.

Még az oroszlán is csapatban vadászik, nem egyedül; lehet, hogy több esze van, mint sok embernek? Térjenek végre észre! Nem szeretnék Skype-nagymama lenni, pedig egy újabb kétharmad esetén a lányomék biztosan külföldre mennek, és valószínűleg nem ők lesznek az egyetlenek. Kérem, ne csak saját magukra gondoljanak, hanem arra a több millió magyar állampolgárra is, akik változást akarnak. Adjanak számukra alternatívát a Fidesz-jelöltekkel szemben. De ne tízet, tizenötöt, csak egyet! Minden körzetben.

Szerző
Témák
ellenzék
2018.01.24 07:25

Sem temetni, sem dicsérni

Ki olvassa Esterházy Pétert? – teszi fel a kérdést Szakács Árpád a Magyar Időkben, hogy aztán egy oldalon keresztül sorolja fel az inkább vélt, mintsem valós sérelmeit, csak mintegy mellékesen megemlítve, hogy szerinte Esterházyt még azok sem mindig olvasnak, akik a „balliberális” oldalon előszeretettel hivatkoznak rá. 
Ki olvassa Esterházy Pétert? – küldik meghívóikat jószándékú ismerőseim is a legnagyobb közösségi portálon, kérve, hogy egy olyan, megint csak virtuális közösséghez csatlakozzak, amely kiáll az „újabb uszítással” szemben, és megmutatja, hányan olvasnak Esterházyt jobb- és baloldaliak egyaránt. Politikai uborkaszezonban még ez a jobbára döcögős, beljobb- és belbaloldali, félreértéseken és komolyan vehetőségeken egyaránt alapuló „kulturkampf” is bírhat katalizáló potenciállal a baloldali közösségépítésben. Amikor azonban a kvázi állampárt a magyar sajtó további imperializációjára készül, annak, hogy az ember olvas-e Esterházyt, már jelentősen csökken a relevanciája. Merthogy nem is arról van itt szó. Balavány Györgyöt idézve  Esterházyt nem olvasni egyébként „nem ciki, amennyiben téged nem érdekel az anyanyelved, a kultúrád, a hazád.” A magam részéről minden magyar nyelven megjelenő és Magyarországon publikált szövegről ugyanezt gondolom, legyen bár szó egy nagyobb kiadó produktumáról, vagy magánkiadásban megjelent műről, szóljon bár a magyarság sorskérdéseiről vagy parlagfű elleni védelemről, és hívják bár az írót Nyirő Józsefnek, Takaró Mihálynak, Nyáry Krisztiánnak vagy Esterházy Péternek. A kulturkampf feloldása szerintem ilyen borzasztóan egyszerű, de persze tudom, hogy ennél többről és másról van szó. 
A nem ritkán lesajnált Moldova György még Göncz Árpád elhíresült Parlament előtti, el nem mondott beszéde kapcsán írta, hogy a dolgokat hagyni kell megtörténni. Vagyis, ha akkor Göncz a szélsőjobboldali provokátorok füttykoncertje ellenére belekezdett volna a beszédbe, pár hónap múlva talán senki nem emlékezett volna az egész ügyre. Az a beszéd éppen azáltal nyerte el (politika)történeti jelentőségét, hogy nem hangzott el. A kérdés tehát nem az, hogy olvasunk-e Esterházy Pétert. (Persze.) A kérdés úgy hangzik: van-e bátorságunk nem elmondani bizonyos beszédeket? 
Az áprilisi választások előtt az ellenzéki közvéleményt két ügy tartotta lázban. Egyrészt annak a Márki-Zay Péternek a valóban váratlan hódmezővásárhelyi győzelme, aki ugyanakkor nem győzte hangsúlyozni, hogy jobboldali gondolkodású, keresztény értékrendű ember, aki városát is ebben a szellemben szeretné majd irányítani. A győzelem utáni első, mámoros nyilatkozatok a „Fidesz összeomlásáról”, a „hódmezővásárhelyi példa követéséről” szóltak úgy, hogy a győztesből a helyi viszonyokról tudomást sem véve egyből egyfajta ellenzéki vezért kezdtek el kreálni a sokszor bízó, és ezért nyilván sokszor is csalódott szavazók és politikusok egyaránt. Az állítólagos fideszes összeomlásból aztán másfél hónapra rá meg is született az újabb, zsinórban harmadik kétharmados győzelem. Még talán így is lett volna esély arra, hogy a csodavárásba szédült ellenzék újkeletű csongrádi hőse egyfajta katalizátorszerepet töltsön be egy friss ellenzéki mozgalom megszületésében, ez azonban – ahogy Lakner Zoltán legutóbb a 168 órában megírta – a „szervezkedési tudás hiánya, a civil társadalom gyengesége és széttagoltsága” mellett azért sem volt lehetséges, mert a „mozgalmat” annak meghirdetői nem tudták valódi politikai tartalommal megtölteni. Vagyis a sokszínű, de egy közös célért az utcára vonuló tömeg aktivitását nem tudták politikailag keretezni, közös történetbe foglalni – olyan történetbe, amelynek relevanciája és jelentése nemcsak az Oktogontól a Kossuth térig egyértelmű, hanem azon túl is.
A másik ügy Simicska Lajosnak a városi legendárium, a suttogó propaganda szintjén élő „atombombája” volt, annak ellenére, hogy a volt Fidesz-közeli oligarcha maga hangsúlyozta többször is: „nem öngyilkos alkat”. A tanulság ugyanaz, mint fenn. Bár a mindent el- és ledöntő robbanás helyett csupán halk petárdapukkanásokat hallott, a baloldali (kormányváltó) közösség a valós politikai cselekvés helyett mégis metacselekvésekbe (ha rosszindulatúak vagyunk: pótcselekvésekbe) menekült: sajtótájékoztatókba, molinózásokba és a Szent Grálként tisztelt választási matek imádatába. Sok kis, egymástól független (rosszabb esetben egymásnak ellentmondó) történet, ami nem tudott egységes elbeszéléssé összeállni. Mert – képletesen szólva – elmondásra kerületek azok a beszédek, amelyek csak egy nagyobb, az egész országra érvényes beszéd összefüggésében nyerték volna el jelentésüket. És ezen a technikán (mert politikának azért túlzás lenne nevezni) az áprilisi vereség sem változtatott. „Nem értettük meg a vidéket”, kesereg a baloldali közösség, és adja ki az új jelszót: „Le vidékre!” úgy, hogy érvényes története, koncepciója, legalábbis olyan, amit az általa egységesnek képzelt „vidék” is megértene, azóta sincsen.
Ne legyenek illúzióink: a kormánypárt holdudvara által gerjesztett kulturkampf nem arról szól, hogy hányan olvasnak Esterházyt ebben az országban. Azok a szövegek (mivel érvényesek) még ha betiltanák is őket (ilyenről persze nincs szó), terjednének a neten és minden más módon. Inkább arról van szó, hogy amíg mi úgy gondoljuk, hogy megvédjük Esterházyt, addig semmit nem tudunk mondani azoknak, akik nem olvasnak Esterházyt, de ezt még saját (politikai) közösségüknek sem merik bevallani. Arról van szó, hogy 2018 nyarának végén Velkovics Vilmos bele tudja mondani az Echo Tv kamerájába, miszerint a „jobboldali érzelmű művészek” még a harmadik kétharmad után is ki vannak zárva a kulturális támogatások köréből. Teheti mindezt úgy, hogy ennek a mondásnak a jobboldali legendárium keretein túl is lehet relevanciája. Nem igaz, de attól még érvényes, mert egy egységes világképbe illeszkedik.
Amit persze a baloldal tagadhat, de attól, hogy az elhíresült „egy bizonyos szint felett nem süllyedünk egy bizonyos szint alá” Esterházy-idézetet közhellyé üresíti, ez a világkép még több millió szavazónak a valóság marad. 
2018.08.07 09:13

Sötétlő árnyak

Az „illiberális fordulatok” magyarázata mögött a Nyugat mintafelmutató szerepének delegitimálódását is láthatjuk. Ahhoz tehát, hogy Orbán képzelő- és politikai ereje gyengüljön, valószínűleg a Nyugatnak is változnia kell – írja a tegnapi Népszavában Böcskei Balázs, az IDEA Intézet vezetője, amihez csak annyi hozzáfűznivalónk lenne, hogy egy kicsit megerősítenénk az „is”-t és mellőznénk a „valószínűleget”.
Piszkos nagyot téved az – Böcskei nem esik ebbe a hibába –, aki a kormányfő szombati tusványosi beszédét besorolja a hagyományos orbániádák közé. A beszédnek ugyan voltak tragikomikus elemei, de Orbán Viktor a 2009-es kötcsei beszéd óta nem volt ennyire nyílt és koherens, mint most, amikor bejelentkezett a Kárpát-medence, Közép-Európa és – ha bejönnek az Unió jobbratolódását előrejelző számításai – Európa megújító vezetőjének. Olyan koherens jobboldali Európa-képet vázolt fel, amely arra kellene hogy kényszerítse a magyar ellenzéket, hagyja végre abba az elveszett áprilisi választások feletti nyafogást, és álljon elő saját Európa-képével.
A történelem megmutatta már, hogy a liberális parlamentarizmus – a Nyugat - lomhasága, kényelmessége, önimádata miatt képtelen szembenézni saját fogyatékosságaival, hogy meg tudja teremteni a szélsőséges jobb- és baloldal felemelkedését, a radikális féligazságok virágzását és hatalomra jutását. A magyar kormányfő világosan látja, hogy az Európai Unió politikai berendezkedése képtelen az új, nagyon is valóságos problémák kezelésére. Az már más kérdés, hogy amit megoldásként ajánl, vonzó zsákutca, mert a nemzetállamok felgerjesztett nacionalizmusa nevében megy neki a mélyebb integrációnak.
Orbán magyar hegemóniával építené újra – szellemileg is – új korszakot teremtve Közép-Európát. Ezzel megnyomta a vészcsengőt. Mert miből gondolja, hogy ha a magyar emlékezetben Trianon élő fájdalom, akkor a magyar hegemónia nem ugyanolyan taszító történelmi emléke a Monarchia egykori nemzetiségeinek? Túl kevés méz a madzagon a „kölcsönös tisztelet”, Közép-Európa szükséges infrastrukturális – sztrádák, vasúti összeköttetés - fejlesztése. Mert a madzag végén nemcsak a magyar hegemónia árnya mutatkozik meg, hanem Moszkva – Orbán által nyíltan vállalt – biztonsági érdeke is, hogy a térség ismét ütközőzóna legyen Nyugat-Európa és Oroszország között, ami a Balti-tengertől az Adriáig élők számára vállalhatatlan.
Igaza van Orbánnak: az Uniónak közvetlenül tárgyalnia kell Moszkvával: el kell ismernie az orosz biztonsági szempontokat, szilárd XXI. századi biztonsági és együttműködési rendszert kell javasolnia, akár a NATO által nyújtott XX. századi „erőegyensúly” helyett. A kereskedelmi szankciók is értelmetlenek, mint ahogyan a Trump által meghirdetett kereskedelmi háború is az. Ezek nem XXI. századi eszközök. Az Unió döntéshozatali mechanizmusa is komoly átalakításra szorul. Ami ebből a munkából a magyar ellenzékre vár: egyértelmű Európa-képet adni mielőbb, mert végleg elveszti annak esélyét, hogy beleszólhasson a földrész – és benne Magyarország - jövőjébe.
2018.08.01 08:03