Levelező tagozat

Miniszterelnök úr,

Levelet kaptam öntől. Bár ezúttal nem kért választ, nincsenek kérdései, csak tájékoztat, mégsem állhatom meg, válaszolnom kell. Már csak azért is, mert nem csak nekem írt, ugyanezt a levelet megkapta az ország valamennyi választópolgára (Tisztelt Honfitársa). Tájékoztatom, hogy írása teljesen felesleges, hiszen ugyanerről már informáltak az újságok, a rádiók, a tévék, talán még a vízcsapból is ez folyik.

Ami a konkrétumokat illeti: az önök által nemzetinek és konzultációnak elnevezett kérdőíves felmérésről valóban azt kommunikálták, hogy a válaszolók nemet mondtak a Soros-tervre. Azt azonban önök is elismerték: a választópolgároknak alig több mint egynegyede élt a lehetőséggel, hogy kifejtse véleményét. Így tehát szimplán hazugság, hogy "az ország polgárai elsöprő többséggel" álltak ki önök mellett.

Az viszont kétségtelen, hogy "a tét hatalmas". A migránsok megállítása, a kerítés lebontása, milliók tervezett Európába telepítése azonban csak ürügy. Önnél jobban senki sem tudja: e levél is arra szolgál, hogy meghosszabbíthassa uralmát. A többi csak félrevezetés. De kétségkívül nagyon hangzatos. Sok magyar ember szívének - és agyának - kedves azt olvasni, hallani, hogy meg kell védeni hazánkat. Akkor is, ha senki sem támadja. "Össze kell fognunk azért, hogy Magyarország megmaradjon magyar országnak" - írja, s nyilvánvalóan sok embernek a harci kürt szavával ér fel ez a kijelentés. Még ha nincsenek is "elsöprő többségben". Sőt.

Igaza van, ki kell állni Magyarországért. Ez a mi országunk, majdnem tíz millió emberé. Valamennyien számítanak. Csakhogy a kiállás nem azt jelenti, hogy meg kell erősíteni a jelenlegi hatalom pozícióit. Ha ön valóban őszinte lenne, s egy ilyen levéllel nem választási kampányt folytatna, ráadásul nem hazugságokra alapozná ezt a kampányt, akkor azt kellett volna írnia, hogy tessék áprilisban a Fideszre szavazni. Mert ön szerint ez az ország - és nem csupán a hatalmon lévő szűk kör - érdeke.

Tényleg "itt az idő" - ahogy írta. Hogy eldőljön, hisz-e még önnek az "elsöprő többség".

Szerző

Bértrombózis

Ezért 2016-ban 6 éves megállapodást kötött a szakszervezetekkel és a munkaadókkal egy béremelési programról. Az első két évben a garantált szakmai bérminimum 37, a minimálbér 23 százalékkal emelkedett. Igaz, a munkavállalók ennél jóval kisebb nettó fizetésemelést tapasztalhattak, hiszen a személyi jövedelemadó (szja) „lecsípett” az emelt összegű fizetésből.

Hogy kik jártak jól és kik rosszul?

A magyar kis és közepes vállalakozók közül sokan már tavaly is nehezen gazdálkodták ki a bérterheik növekedését, és a helyzet idén tovább romolhat. A nagyvállalatokat kevésbé érintette a béremelési kényszer, hiszen garantált bérminimumért, vagy pláne minimálbérért már régen nem kapnának jó szakembereket. Ráadásul a társasági adó 10 százalékos csökkentése is őket segítette a kicsik 1 százalékával szemben. A tavalyi 5 és az idei 2,5 százalékos, összesen 7,5 százalékos munkaadói járulékcsökkentés pedig alig könnyített a megnövekedett bérköltségek súlyán.

Az igazi nyertes a költségvetés lett. A kötelező béremelés a magasabb fizetési kategóriákban, a bértorlódás miatt szintén további emelést kényszerített ki, mert csak így lehetett elkerülni a bérfeszültségeket. A béremelésekből az államnak az szja bevételei is jócskán megnövekedtek, miközben ehhez mérten alig enyhített a munkaadók terhein. Egyes becslések szerint tavaly csak a többletből 70-80 milliárd forint folyt be a költségvetésbe. Volt miből osztogatni egyházaknak, stadionok építésére és ki tudja még mire. Bónuszként pedig ott van a politikai haszon, hogy lám, a jóságos állam törődik a „keményen dolgozó kisemberekkel”.

Az pedig már nem sokat számít, hogy az állami béradásba sok kisvállalkozás belehalhat.

Szerző

Hosszú oldal - Miféle ember

A kiskutyákat egy árokban találtuk, egy betongyűrűben. Koszosak voltak és bolhásak, az anyjuk – rókavörös, rövid szőrű, kistestű keverék – tele sebhellyel és kullanccsal. Ennek megfelelően elneveztük Ladynek.

Haza nem vihettük őket. Noha akkoriban a denevértől a félholt varjúig mindenféle állatot hazahordtunk, azt azért mi is éreztünk, hogy nyolc kutyakölyök meg egy anyakutya még a mi jól kiképzett szüleinknek is sok lenne egyszerre. Kidolgoztuk hát a haditervet: ki mikor lop otthonról ételt, melyikünk hoz tálat itatónak, és legfőképp azt, hogyan és hová költöztetjük el a famíliát. Fél napunk van, ezt kiabálta a házaspár, amelynek a kertje alá bevackolt Lady. Ha másnap reggel is ott találja a pereputtyot, egytől egyig vízbe fojtja mindet, az anyjukat meg lelövi.

A szántóföld végén, a fasorban bukkantunk az alkalmas helyre. Egy szénaboglyáról kölcsönöztünk nejlont, amiből bálamadzaggal tetőt eszkábáltunk, s lombbal letakartuk az építményt, nehogy valaki észrevegye. Akkoriban az utcánkban három családnál is ugrásszerűen megnövekedett a gyerekek étvágya. Akinek tehene volt, fejés után szaladt a még gőzölgő tejjel a kertek alá. Más a vasárnapi rántott húsból csempészett a rejtekhelyre a pulóvere alatt.

Egészen addig nem is volt gond, amíg a kiskutyák el nem kezdtek mászkálni. Akkor aztán kénytelenek voltunk töredelmesen bevallani mindent odahaza, és gazdát keresni a kölyköknek. Jobban ment, mint sejtettük: néhány napon belül már csak egyetlen kiskutyának nem volt helye. Már mindenkit végigkérdeztünk a faluban, eredménytelenül. Ostrom alá vettük hát a szomszéd Károly bácsit.

Károly bácsi nagyon öreg volt, és amióta az eszünket tudtuk, sosem láttunk kutyát nála az udvaron, úgy ítéltük hát meg, hogy épp itt az ideje. Felesége, Mariska néni egy idő után hajlott a dologra, ám Károly bácsi csak rázta a fejét. Egy darabig legalábbis. Mi azonban jól ismertük az öreget, tudtuk, hogy aranyból van a szíve.

Így esett, hogy Károly bácsi hamarosan kutyaházat ácsolt. Aztán minden nap eldicsekedett, hogy Tisza – szerinte ez volt a legszebb kutyanév a világon – milyen okos. Milyen jólnevelt. És Tisza úgy csüggött Károly bácsin, mintha a Jóistent látná személyesen. Mariska néni meg kacagott a kapu előtti lócán üldögélve, amikor Károly bácsi a kerítésen keresztül incselkedett az apró kutyával: hát nézd meg, lyányom, olyan lett, mint a pulya!

Hogy ezt a kutyára vagy a férjére értette, nem volt egyértelmű.

Aztán egyik nap Károly bácsi szokatlan hangon szólt át a kerítésen. Amikor közel értem, láttam, hogy sír. Arca barázdái között folytak a könnyek, s csak nehezen tudta elmondani, hogy Tiszát megmérgezték. Hát mondd meg, lyányom, miféle ember az, aki megmérgez egy ilyen áldott jó kutyát?

Ha lenne válasz az ilyen kérdésekre, akkor se lett volna erőm kimondani. Sohasem láttam még emberi arcon akkora fájdalmat tükröződni, és engem elöntött valamiféle furcsa bűntudat, hogy mindezt mi okoztuk, a hülye ötletünkkel. Látod, lyányom, mondtam én, hogy nem kell kutya, motyogta Károly bácsi, és elindult, hogy a helyére rakja az ásót.

Szerző