Nagy Gábor Miklós: Lisszaboni déjà vu

Publikálás dátuma
2018.02.03 08:15

Fotó: /

A repülőgép éles balkanyarral fordult rá a városra. Északról még kimerészkedett a víz fölé, így az óceán felől érkezett. Balra lent az Április 25-dike híd, a hatalmas, vörös acélszerkezet ível át a Tejo felett, két pillére közt kaput nyitva az Atlanti-óceánra. Nyugatabbra, innen sokkal nyugatabbra, egy másik öbölben egy formájában, színében és méretében is nagyon hasonló híd egy másik óceánra nyílik. Furcsa déjà vu.

A gép lassan befejezte a kanyarodást, és érezhetően ereszkedni kezdett. A fülében és a gyomrában is érzi az ember a gyors süllyedést, és vele a megérkezés izgalmát. Alattunk, előttünk a város, a hátunk mögött pedig végtelen hosszan elnyúlva az Atlanti-óceán. Jobbra lent, egyre közelebb az udvarán ezüstösen fénylő olajfáival a Szent György vár, és már látszik vaskos falaival a régi katedrális is, talán a legöregebbek egyike a vén Európában. Lassan ezeréves a székesegyház, ahol a boltívek és a hatalmas márványkövek alatt lovagok és lovagkirályok fáradt csontjai porladnak. Az öles falak között imákat sóhajtottak már jóval azelőtt is, hogy a kíváncsiak és a bátrak, Diaz Bertalan és Vasco da Gama kihajóztak innen, csak mert kerestek valamit, és mert nem hagyta nyugodni őket egy makacs gondolat, hogy talán vezethet út a tengeren át is Indiába.

Lent pedig a hét dombra épült város, amelyet - úgy tartják - az emberi történelem legnagyobb vándora és csavargója, Odüsszeusz alapított egykoron. A legnyugatibb város, valaha a világ legnagyobb és leggazdagabb birodalmának központja, a maga mediterrán rendezetlenségével, a szűk utcákon, az azulejo csempékkel borított házak közt kanyargó, régi 28-as villamossal, a Rossio tér fekete-fehér díszkövezetével és galambok lepte szökőkútjaival, a parkokkal, a virágzó narancsfákkal és a Szabadság sugárút, az Avenida da Liberdade zöld tengelyével.

Egy éles balkanyar után Nyugat felől, a végtelen óceán felől érkezik a repülőgép. Hazaérkezés ez is, mint egykor a felfedezőké, a hét tenger csavargóié, akik bármerről érkeztek is meg, mindig Nyugatról hajóztak be Lisszabon dokkjaiba.

Igazán csak a Tejo…

…torkolata fölött, a régi katedrálisban, a kilencszáz éves falak közötti időtlen térben érti meg az ember, hogy porból vétetett és porrá lesz, és hogy ebben az isteni körforgásban ez a por nem más, mint a csillagok pora. A középkori boltívek alatt megérti, hogy az emberi test porának atomjai éppen úgy tizenhárom milliárd évesek, mint a végtelen űrben csavargó üstökösök csóvájának pora, mint a homok a Tejó torkolatában, Cascais napsütötte strandjain, vagy mint a kilencszáz éves katedrális hatalmas kövei közül pergő habarcs málló homokszemei. A Szent Jeromos kolostorban, Vasco da Gama sírja mellett megérti azt is, hogy a megtett út hossza mennyire relatív. Az Igreja do Carmo romos falai között pedig, ahol a gótikus boltívek, mint a csontváz fehér bordái olyan valószerűtlenül ívelnek téren és korokon át, dacolva a pusztító idővel és az örök gravitációval, olyan büszkén és merészen, szinte lebegve a csupasz ég alatt, hogy megérti az ember, mennyire múlékony az élet, hogy stroboszkópként felvillanó képek sűrű füzére csupán a történelem, és hogy múlandó benne minden egyes ember. De megérti azt is, hogy a haláltól sem kell félni. Mert a test is csak kósza porrá lesz megint, csak egy apró darabja lesz a Föld nevű égitestnek, nem egészen nyolc és fél percnyire a Naptól, valahol a Tejút pereméhez közel, és az atomjai kóbor csillagporként száguldanak tovább még hosszú évmilliárdokon át a világegyetem végtelen pályáin.

De ahhoz, hogy Isten…

…jelenlétét érezze az ember, nem kellenek templomok. Nem kellenek a középkori falak és a gótikus boltívek, és nem kellenek harangos tornyok, freskós mennyezetek és tömjénes oltárok sem. Isten legalább olyan erőteljesen ott van az Atlanti-óceán felől szüntelenül fújó szélben Cabo da Rocánál, az európai kontinens legnyugatibb pontján, a sziklaszirten, száznegyven méter magasan az óceán fölött. Lent valami fáradhatatlan és elemi erővel, fehér habok közt verik a sziklákat a hullámok, hallani a szüntelen morajlást, a kövek elmormolt imáját, és vele az óceán felől fújó, állandó, tengerillatú szél suttogó hangját.

Onde a Terra se acaba e o mar começa – Ahol a Föld véget ér és a tenger kezdődik. A költő, Luís de Camões sorai olvashatók itt az emléktáblán, a hatalmas kőkereszt alatt, márványba vésve az örökkévalóságnak. És az ember érzi, hogy nem csak a Föld és a tenger határa ez, hanem a Föld, a tenger és az ég találkozása is egyben, a három térfogat határa ez, igazi alappont. És ebben a három térfogatban megindító erővel érezni a végtelent és a végtelen szabadságot. A tengeri széllel beléd költöző Istent.

Azt mondják, kell, hogy legyen…

…egy pont, egy gravitációs alappont, ahol azt érzed: a helyeden vagy a világban, ahol mindennél erősebben érzed az otthonlétet. Nem abban az értelemben persze, amit a bútorok jelentenek; a papucs az ágy mellett, a hamutartó a párkányon, a csorba kávésbögréd, a tollad az íróasztalon, mindig a kezed ügyében, vagy éppen a fogkeféd a fürdőszobai tükör előtt a polcon. Ez az otthon-érzés más. Ez valami nehezen megfogható otthon. Talán a fontosabb, az igazi otthon.

Ez az érzés Lisszabonban tört rám először, majdnem húsz éve talán, a Praça da Figueirán vagy a Rossión, nem is tudom már. Elemi erővel tört rám, szinte szédültem tőle, miközben biztosan álltam, két lábbal a Földön. Furcsa kettősség volt ez: valami kozmikus szédülés, talán az időutazó szédülése, egy furcsa jetlag a téren és időn át. És egyszerre, minden szédüléssel együtt is biztonságban éreztem magam. Hogy a lélek bugyraiból, mélyről, valami előző életekből felszakadó emlék lehetett-e az oka, nem tudom, de azt éreztem, hogy itt vagyok és mindig is itt voltam otthon. Felnéztem balra, a cédrusokkal teli Szent György-várra, aztán jobbra, az Igreja do Carmo romjaira. Néztem a csempézett házakat, néztem a narancsfákon a virágokat, éreztem a tenger sós illatát, és tudtam, hogy itt van körülöttem az európai történelem, benne az én személyes történelmem, az előző életeim történetei, én pedig itt állok, szédülve és biztosan mindennek a kellős közepén.

Carne de Porco à Alentejana...

Így nevezeik azt a hagyományos portugál egytálételt, amiről a leginkább a mi pörköltünk jut az eszembe. Gondosan egyenletes kockára vágott és egy éjszakán át pácolt sertéshúst pirítanak meg apróra vágott hagymán – itt még a hagyma is annyira más –, néhány gerezd fokhagymán és aprított paradicsomon, sóval, borssal és hogy színe legyen, egy teáskanálnyi pirospaprikával fűszerezik, majd fehérborral felöntik és párolják. Amikor pedig már szinte teljesen puhára főtt a hús, amikor már az illatok és a színek is olyan nagyszerűen összeállnak, ízbeli összhangzattanból színjeles produkcióként, mint ahogyan egy nagyzenekarban a finom szólamok teszik teljessé és katartikus erejűvé a szimfóniát, akkor a főzés utolsó néhány percére, amolyan grand fináléként frissen vágott petrezselymet és apró kagylót kevernek bele.

Lisszabonban leginkább ezt eszem, vagy grillezett kardhalat friss, vegyes salátával a Bairro Alto macskaköves sikátorainak vagy a Rossio és a Praça do Comérció közötti utcák apró éttermeinek valamelyikében, ahol furcsa halak és rákok várnak türelemmel és némán a sorsukra az akváriumokban, vagy hevernek már bevégeztetve, de szemmel láthatóan frissen egy-egy nagy tálcányi jégen. Egyszerű, csempézett falak közt, kockás abrosz mellett ebédelek, hozzá észak-portugál vinho verdét kérek, szó szerinti fordításban zöld bort, ami persze a nevével ellentétben minden, csak éppen nem zöld - fehér, vörös vagy éppen rozé viszont egyaránt lehet. De mindenképpen fiatal bor, zöldfülű még, nemrég palackozott, friss, könnyű és szénsavas. Egészen más műfaj, mint az éveken át parafadugós palackban érlelt, édes, nehéz és erős vintage portói.

Szerző
2018.02.03 08:15

Gyönyörűség és borzalom

Publikálás dátuma
2018.08.20 16:00

Fotó: /
„A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész (...) halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is.”
Az embert érik néha nagyszerű meglepetések, ha mind ritkábban is. Az az igazság, meg sem fordult a fejemben, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttesének két produkciója is elbűvöl majd, a Gyulai Várszínház Erdélyi hét című programsorozatában. Az egyik a VANmeSe, amit a magyar néptánc jeles, Kossuth-díjas tudója, Foltin Jolán rendezett és szerkesztett, a parádés folklórkincs, de kortárs költők verseinek felhasználásával is. Egybeolvad múlt és jelen, ének, tánc, próza, költészet, és boldogsághormonok tömkelegét termelő, napsugarasan gyönyörű örömjáték kerekedik belőle.
A másik produkció viszont, ami Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán készült, lidércesen sötét tónusú, megmutatja az elviselhetetlen, akár gyilkosságra késztető, agresszivitással teli magyar rögvalót, a sárba taszítót, azt a mocsárt, gazt, ami "lehúz, altat, befed", nem enged egyről a kettőre jutni. A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész, mert olyan odaadással van jelen a deszkákon mindenki, annyira nem kíméli magát senki, halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is. Valami ilyesmit nevezhetnek katarzisnak.
Vásott gyerkőcöket alakítanak a színészek, akik végeérhetetlenül képesek hancúrozni, egymást megtréfálni, kincseknek számító tárgyakat csereberélni, kergetőzni, veszekedni, örömködni, elkenődni, hatalmasakat nevetni és elkámpicsorodni, a VANmeSe előadásában. Nem férnek a bőrükbe. Szinte pillanatnyi nyugtuk sincs. Örök mozgásban vannak, és be nem áll a szájuk. Szövegelés közben is képesek táncolni, énekelni. Huncutok. Örökösen eszükbe jut valami rafináltság. Zene nélkül ugyanúgy dalra fakadnak, mint muzsikával, amit Bartalis Botond, Dallos Levente, Székely István, Szukits Éva jókora vehemenciával, fergeteges ritmusban szolgáltatnak. A táncosok pedig szédületes iramban ropják. Valamennyiükből felfakad a fékezhetetlen játékkedv. Miközben képesek az intencióknak megfelelően tökéletesen egyszerre lépni, mindenkiből sugárzik saját egyénisége. Karakterek, figurák, fazonok. Szerethetőek, sőt akár imádni valók. Olykor túl sokak, hangosak, leállíthatatlanok, akár kibírhatatlanok, dől belőlük az élet. Én bizony ideírom valamennyiük nevét, ennyi a minimum, amit megérdemelnek: Brugós Sándor Csaba, Forgács Zsombor, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint, Kerekes Dalma, Pintea Carmen-Theodora, Schmith Nándor Gyula, Szabó Enikő Ágnes, Szabó Mercédesz, Szőnyi József, Tőkés Imola, Vizeli Daniel. Közéjük vegyül Jerovszky Tímea, Szotyori József, színész, igencsak pörgő nyelvvel mondanak verseket, és Szerefi Ilona szépséges hangú énekes, amúgy ők is igencsak táncos lábúak. Színesen mesések, mint Cristina Breteanu jelmezei. Ezt játszotta délután az együttes kicsiknek és nagyoknak, akik még némi interaktív játékba és éneklésbe is szívesen bekapcsolódtak az Erkel Ferenc Művelődési Házban.
Este viszont a Tószínpadon, a színészeket leszámítva, ugyanezzel a szereplőgárdával, kibővített zenekarral került színre a Barbárok. Ha a VANmeSE nevezhető roppant színes előadásnak, akkor ez vészjósló tónusú, feszülten fojtó légkörű, az elviselhetetlenségig fokozódó, idegborzoló. Nem kicsiknek való. Borzalmak befogadására képes felnőtteknek, akik rekkenő nyári napon képesek szembesülni az iszonyattal, és nem csupán fagylaltra, sörre, hűsölésre, vízre vágynak. Ez az előadás bizony drasztikus, olyan mint a folyamatosan ömlő, elállíthatatlan szennyvíz, eláraszt mindent, ahogy a Zsámbéki Gábor által a Katonában rendezett A nép ellensége végén tényleg elárasztotta a színpadot a szennyvíz. Itt sárszerű, csúszós, tapadós, kosz-szürke anyaggal borította be a deszkákat Cristina Breteanu tervező. A sár persze jelkép, ahogy az volt csaknem 30 évvel ezelőtt is, a Csiszár Imre rendezte, szolnoki Macbeth előadásban. Menekülnünk kellett az első sorból, mert összefröcsköltek bennünket a színészek. Most ilyen veszély nincs, a nézőtér és a színpad között ott a tó egy része, ami szép ugyan, de túlzottan eltávolítja az eseményeket, még úgy is, hogy ugyancsak az első sorban ülünk. Szeretném, mint a VANmeSe nézésekor, jól látni a fölöttébb kifejező mimikát, ami így kissé elmosódik. Azért kiveszem a gyakran holtra vált, kővé dermedt arcokat, a megmerevedett, jegeces tekinteteket, vagy épp az olyan nézéseket, amelyekkel ölni is lehetne.
Cári Tibor zenéje zsigerekből felfakadó, a lélek égzengését-földrengését megjelenítő, nem ritkán fültépő, annyira erőteljes, hogy tán önmagában is megállná a helyét. Györfi Csaba rendezése-koreográfiája egymásba olvasztja a kortárs táncot és a néptáncot, amit a társulat anyanyelvi szinten "beszél". Az előadás nem realista módon követi Móricz történetét, de azért látjuk a gyilkosságot, a halottak kiásását, érezzük a borzadályos hangulatot, megjelenik előttünk az eldurvult világ. Mit mondjak, nem könnyed, nyáresti szórakozás. De nem is szánták annak. Ütős, drasztikus produkció, amiben igen magas hőfokon égnek, csaknem elégnek a szereplők, és mutatnak egy kis fénysugarat az alagút végén, hogy csak lehetne legalább kicsit máshogyan élni. Nehéz, nehéz, szinte lehetetlen, de mégiscsak rugaszkodjunk neki, próbálkozzunk vele.
2018.08.20 16:00
Frissítve: 2018.08.20 16:00

Régi lemezek újrahallgatva

Publikálás dátuma
2018.08.20 15:16

Fotó: AFP/ Marcello Mencarini
Franciscus Jozef Brüggen (1934. október 30. - 2014. augusztus 13.) szinte populáris ikonná vált a nálunk szerencsésebb nyugat-európai országokban.
Biztos sokan kívánták már a pokolba a szomszéd gyermekét, vagy akár a sajátjukat is, amikor az elszánt furulyázásba kezdett. Nem állítható, hogy a hangszer népszerűsége Frans Brüggennek köszönhető úgy általában, de az igen, hogy a hangszer nagykorúvá tételéhez nagyban hozzájárult a régizene-mozgalom felfutásának idején, a 1960-70-es években. Brüggen szinte populáris ikonná vált a nálunk abban is szerencsésebb nyugat-európai országokban, hogy ott a barokk és más elmúlt zenetörténeti korok műveinek előadása eredeti hangszereken gyorsan a perifériáról a zenei élet főáramba került. Amiben természetesen piaci okok is szerepet játszottak, a hanglemezgyárak, hangversenyrendezők újabb és újabb előadókat küldhettek csatasorba, ami egyáltalán nem volt baj, hamar kiderült, sok valódi nagyság és egy-két igazi óriás is van közöttük.
Négy évvel ezelőtt hunyt el Frans Brüggen. Haláláról a nagy világlapok internetes kiadásai is megemlékeztek. Legtöbbjük illusztrációként egy 1967-ben készült tévéfelvételt választott a karmester, furulyajátékos és barokkfuvolista Brüggentől, amelyen Telemann d-moll szólófurulya fantáziáját játssza. És milyen jól tették. A négyperces mű előadása során Brüggen mindent felvonultat, amit csodálni, mi több, szeretni lehet művészetében. Könnyen megfoghatóan tárja fel az egyetlen szólamba rejtett játékos többszólamúságot hangsúlyozási és ritmikai játékokkal. Néhány ütemben bemutatja azt, amit szinte utánozhatatlanul tudott. Az a tempó, amit ő választ, azzal a tartalommal, amit hozzáad a megszólaltatott hangokhoz a hangképzéstől kezdve a frazeáláson át, a dallamvezetésen, ritmizáláson át, akkor és ott tökéletesen eltaláltnak hat.
De ki is volt az a művész, aki élete vége felé eljutott oda, hogy a világ legnevesebb zenei szaklapja, az angol kiadású Gramophone, 2013-as Beethoven-szimfónia felvételeit jelölje az év lemeze zenekari kategóriájában? (Ez akkor is nagy szó, ha végül is nem ő lett a győztes.) Amszterdamban született August Brüggen textilgyáros és Johanna Verkley amatőr énekesnő kilencedik gyermekeként. Édesanyja egyik bátyjával furulyázni taníttatta. Az amszterdami Muzieklyceumban a második volt, aki a hangszeren, amit mi - nem túl pontosan - furulyának nevezünk, diplomát szerzett és mellette fuvolán is végzett, de tanult muzikológiát is az amszterdami egyetemen. 1955-ben 21 évesen nevezték ki a Royal Conservatory of The Hague professzorává. Később vendégprofesszorként a Harvardon is adott elő. A 60-as, 70-es évek furulyás Brüggenje szinte rocksztár népszerűséget ért el, a régizene Lennonjának nevezték. Megemlékezéseikben többen szólnak arról a négy borító méretű poszterről, amelyet a Telefunken mellékelt egyik háromlemezes albumához Brüggen portréjával. Ez az egyik legemlékezetesebb kiadványa: valódi 17-18. századi mesterhangszereket szólaltat meg, nem csak egy eltűnt kor múzeumban őrzött eszközeinek fizikai valóját megjelenítve, de sok, addig nem vagy alig ismert, kisebb jelentőségű művet emelve be a hangzó kánonba, valódi szellemüket, szellemiségüket feltámasztva.
Amikor először nálunk járt a nyolcvanas évek közepén, furulyakoncertet adott XVII-XVIII. századi olasz szerzők műveiből. Decens, nyugodt holland úrnak tűnt, akiről nehéz volt elképzelni, hogy valaha avantgarde művek ihletője volt: Berio Gestije, Shinohara Fragmente-je íródott például az ő és furulyája számára. Olvashatunk egy koncertről, amelyet a Sour Cream (Tejföl) nevű trió - Brüggen és két tanítványa – adott, amelynek utolsó száma burleszkfilmbe illő kergetőzésbe torkollott a színpad körül. Vagy egy másikról, amikor Brüggen napszemüvegben tüntetően újságot olvasott, miközben két társa duettet játszott.
Karmesteri működésének az avantgarde, vagy egyáltalán, a kortárs zenével való foglalkozás nem volt része. De a leghíresebb kijelentése 1969-ben még az volt, a De Notenkrakers (Diótörők), rajta kívül zeneszerzőket tömörítő holland társaság tagjaként: "Minden hang, amit a Concertgebouw Orchestra Mozarttól, Beethoventől játszik, hazugság… Ától zéig." Később aztán vezényelte a nagynevű együttest, de az már egy másik világban történt, amelynek megteremtésében komoly szerepe volt.
A korszakalkotó hangszeres művész Brüggen nem volt karmesteróriás. Zenekarvezetői működését saját együttese, az Orchestra of the 18th Century igazolta leginkább, ahol formálisan ő maga is egyszerű tag volt, egyenlő a többiekkel, annyi fizetéssel, mint a második klarinétosé. A jól összeválogatott zenészek mindent megtettek, hogy intenciói szerint a lehető legjobban játsszanak, ami sokszor egyéni látásmódú megoldásokat és kiváló együttesjátékot eredményezett. Az a folyamatos, minden mozzanaton nyomot hagyó karmesteri jelenlét, ami a legnagyobbakat jellemzi, azonban nem mindig érezhető zenekara játékán.
1989 márciusában az Erkel Színházba látogatott Brüggen a h-moll misét vezényelte. Az "Orchestra" lemezeire kizárólag hangversenyeken felvett anyagok kerültek, a mű néhány nappal később Utrechtben készült felvétele a karmester legegyenletesebb színvonalú, ezzel együtt legjobb produkciójáról ad számot. Tempók, szólamvezetés, hangszínek, az énekes szólisták, a hangszeresek; minden a helyén van. Az olyan kis ötletek, mint például a Domine Deus fuvolaszólójának enyhén egyenetlenül, ugyanakkor kissé szaggatottan megszólaló tizenhatod-párjai sok pillanatot feledhetetlenné tesznek. Biztos, hogy ez a mű egyik legjobb felvétele.
És Bach mellett sok Haydn, Mozart. De mint Brüggen e sorok írójának Fertődön elmondta: a nagy kihívás Beethoven volt. A szimfóniák két teljes lemezre vett sorozata tanúskodik erről. Sok-sok olyan mozzanat, egy-két ütemnyi szólam, amely hirtelen addig nem hallott jelentőségre emelkedik, egy-egy hangszeres együttállás, amelynek erős, érzelmi mozgósító ereje addig modern hangszereken fel sem tűnhetett: ezekből bőven hallhatunk. A tempók nem öncélúan olyanok amilyenek, a lényeg, hogy a hatást szolgálják. Sok-sok meglepő részletet hallhatunk, Brüggen próbáira olyanok ültek be újdonságért, mint Maris Jansonss, előadását olyanok csodálták, mint Sir Simon Rattle. Nagyon kifejező mozzanat a Kilencedikből a kórus belépése: "Freude", énekli a basszus szólam kissé rendetlenül, mintha nem előadóművészek, hanem csak az utca összeverődött népe szólalna meg, ráirányítva a figyelmet a mű forradalmi vonására.
Frans Brüggen nagy tette tehát az volt, hogy visszahozta egy rég elfelejtett hangszer és - más karmesterekkel együtt - a régen elfeledett hangszereken játszó zenekarok világát, érzékenyebbé téve minket a zeneszerzők üzeneteinek befogadására.
2018.08.20 15:16