Tamás Pál - Váratlan (ellenzéki) győzelmek: valószínűségek és technikák

Publikálás dátuma
2018.02.10 08:45
A MEGMENTŐ SZEREPÉBEN - Merkel és Ciprasz csak asszisztált Orbánnak, aki állítólag hazánkat és Európát is megóvta a veszélyektől
Fotó: /

A közép-európai választásokról a külföldi elemzők mostanában leegyszerűsített sémákban gondolkoznak. Két erő küzd, a Brüsszel-barát liberálisok és a helyi sötét populisták. És nem kétséges, hogy "Európa" kinek az oldalán áll. A negatív Orbán- és Kaczyński-kép állandósult, velük kapcsolatban nincsenek "nyugati" illúziók, de a csehek a régióban mégiscsak demokratikus mintagyerekek. Az aktuális prágai elnökválasztást azonban nem lehetett beilleszteni az európai fekete-fehérbe. Az most teljesen érdektelen, hogy az eredmények nem meglepőek, sőt kiszámíthatóak voltak. Ami most itt Pesten érdekes, s ez nem jó hír, hogy ami kijött (Zeman sikere), nem támogatja a nagy nemzetközi lapokban a hitet, hogy hátha itt, az előrejelzések ellenére is, a jó győzelme mégis benne van, vagy lehet a pakliban.

Nem katonatiszt

A nyugati sajtó Orbánnal foglalkozó anyagai alig változó sztereotípiákkal dolgoznak. Ellenfelei maguk a demokráciát forgalmazzák, de hát demokratikus ellenzéknek annak idején, még 1989 előtt, a hatalom nélküli, pártállammal szembeszálló ellenzéki csoportokat nevezték, később pedg már a rendszer volt demokratikus és most, akármilyen változások után is, de a '89 előtti jelzők egyszerűen nem működnek. Néhány éve egy Orbán-ellenes felszólalásában a nagyszerű lengyel Adam Michnik saját '89 előtti retorikáját, szóhasználatát folytatta, mire körülöttünk a közönség kiröhögte. A korábbi visszhangok egyszerűen nem működtek.

Egyébként egyáltalán nem ismeretlenek a kemény törések, a drámai összeomlások az autoriter rendszerekben. Valamilyen módon feláldozzák a szimbolikus vezetőt, eltávolítják legszűkebb munkatársait, de a rendszer kulcspozícióiba kerülők többsége még hosszabb időre a helyén marad. S azután különböző személyi paktumokból következnek lassan a mélyebb változások. Valami ilyesmi történt a Franco-rendszer bukásánál Spanyolországban, s most a szemünk előtt játszódik le Kubában; Fidel még élt, amikor elindult rendszere lebontása, s azt Raoul Castro sem tudta, vagy akarta megfordítani. S lehet tovább sorolni a latin-amerikai példákat – esetenként váratlan csattanókkal. Pinochet Chilében hosszú évek brutalitása (majd a gazdasági sikerek) után, 1988-ban elnöksége meghosszabbítására népszavazást írt ki. S óriási meglepetésre a közvélemény ellene fordult. A tábornok megbüntette a projektet rosszul szervező tisztviselőket, de elismerte az eredményeket, vagyis 56-44 arányban veszített. A katonák visszatértek a kaszárnyákba, de a gazdasági elit zöme, persze, a helyén maradt. Évekkel később emeltek emlékhelyeket a megkínzott és kivégzett értelmiségieknek.

Szép történet a mexikói. Az ottani Nemzeti Forradalmi Párt viharos idők után hosszú évtizedekig a helyén maradt, rendszeresen váltogatva országos választásokon államelnökeit, amikor jelöltjük egyszer csak kisebbségben maradt. Veszíteni nem akartak, a rendszer összeomlott, más nem jutott az eszükbe, bejelentették, hogy a számlálórendszer működésképtelen.

A váratlanul megbukó rezsimek majdnem mind katonai diktatúrák (is) voltak. A megöregedett tábornokok rendszerei egyszerre csak - már jó sokára - beszakadnak. Orbán azonban nem katonatiszt, s ehhez a modellhez még nem eléggé öreg. 2002-ben elbukott rendszere egyébként még nem volt kész autokrácia, inkább félpuha rendszernek tűnt. És az akkori kudarcból Orbán láthatóan többet tanult ellenfeleinél.

Potenciális megmentő

De a jó győzelmi esélyeinek javításához így - és egyre inkább - fontosabbá válik a kampánytechnika. Az utolsó hetekben talán érdemes erre összpontosítani. Kikerülhetetlen, hogy az ellenzéki sajtó túl sokáig diabolizálta Orbánt, s a kénkőszag nem erősíti az emberek lelkesültségét a demokratikus politikai technikák iránt. A szavazófülke hangulata másmilyen.

Persze, közben Orbán problémája, hogy nincs valódi, éles kontúrú, markáns ellenfele. Nincs kit színpadiasan leszúrni… Ezért próbálkoznak Sorossal, akitől Orbán hívei tarthatnak, sokan tartanak is. Az ellenzéki fiatalemberektől ebben a közegben nem fél senki, nem is kell velük szemben különösebben védekezni, vagy tőlük bárkit megvédeni. Az ellenfél kiszámíthatatlanságát, rémisztő voltát az ellenzékkel szembeni mozgósításra a kormányoldal most nemigen használhatja. A új arcok, a fiatal értelmiségiek vezető politikusként visszafogottak, a kormányszavazó nem hiszi őket veszélyesnek. Azoktól közülük, akik hangosaknak tűntek a hétköznapi politikai csatákban, már megszokták, hogy eddig harapni nem tudtak.

Orbán érvelésmódjában nincs szó arról, hogy mutatná, valamit képes lenne javítani. Egyébként arról sem volt eddig szó, mit tanult saját első kormányzati periódus után, és miben más a mostani két ciklus az 1998-2002 közöttihez képest.

Minden autoriter rendszer hangsúlyozza, hogy ő a rend és előtte a káosz volt. Mugabe a gyarmati rendszerhez mérte magát, ami egyébként a későbbiekhez képest igazán a rendet és nem a káoszt jelentette. Franco azt mondta, hogy békét teremtett és egyesített (mint tudjuk a polgárháború Franco lázadásával kezdődött), Chilébe Pinochet rendet hozott, persze a baloldli kormánypártok fizikai lemészárlását követően. Ezt a posztkáosz beszédmódot gyakran használta Orbán is (természetesen puccsok és polgárháborúk nélkül).

De hát az Orbán-rezsim alapmítosza, a miniszterelnök, mint potenciális megmentő, már igazán két évtizedes, s a megmentés aktusa már elfelejtődött, és a megmentés homogén legendáját mára már sokfélének tartja a közönség, húsz évig végül is nagyon nehéz fekete-fehérben fenntartani az aktuális történelemképet. A 2007-08-as gazdasági válság nem tartott olyan sokáig és a nemzetközi segítségnek köszönhetően sikerült elkerülni a rendszer gazdasági bukását, és így az sem tűnik unikálisan szörnyűnek, s már felejtődik az átlag számára. S ha sokaknak úgy is tűnt egyszer, hogy Orbán megmentette őket a 2010-es évek fordulóján, ezért hányszor, vagy meddig kell hálásnak lenniük?

A fiatal fejekkel az ellenzéki sajtó tulajdonképpen rákényszerítette az ellenzéki pártokat arra, hogy azt állítsák, a gyakorlottság, az államvezetési gyakorlat nem számít (hiszen, ha számítana, lenne még sok nem-öreg szoci vezető is raktáron). Tehát a kormányoldalnak természetszerűen azt kell állítania, hogy igazán használható államvezetője csak neki van, a szocik maguk is lenullázták a saját tapasztalt embereiket. Az igazi különbség a két oldal jelöltjei között ebben az érvelésmódban így a tapasztalat. S ha a különbség a két oldal húzóarcai között e tekintetben ekkora, kire lehet bízni a kormányzást, ha nem a gyakorlottakra?

De hát kinek hiszik el Magyarországon, hogy létezhet nálunk korrupció nélküli, balesetmentes vezetés?

Hiányzó leltár

Érdekes módon nem tudjuk ugyanakkor, hogy ebben a kampányban miért nem használja a kormányoldal "Orbán, a sok éve hatalomban bizonyító történelmi alak" mítoszát. A határon túli magyar szavazók között talán magától is működik. De Magyarországon egyszerűen alig része a diskurzusnak, pedig korábban erről folyamatosan volt szó.

S nem jön össze a Putyin-hatás sem, ami az orosz közegben most jól látható. Az autokrata elnöknek ott két alapszerepe van: ő a jó bíró, igazságot szolgáltat, mérlegel és dönt. Ennek ad és a másiknak nem enged. Ráadásul Putyin esetében aktív geopolitikusról van szó, az egyik nagy játékos, akire a világon mindenki figyel. Vereségei is nagyságáról tanúskodnak. S az orosz közegben ez a második szerep mostanában kiszorítja az elsőt. Orbán geopolitikai feladatai és lehetőségei nem mérhetőek Putyinéhoz, de mert eddig nem akarta a jó bírót alakítani, itt azért nyílhatnak terek. Gondolom, fog is próbálkozni.

Orbánról az ellenzék már sok éve nem készített magának mérleget (azt hiszem, igazán 2010-ben és 2014-ben sem). Hiába hitte az ellenzék, hogy sok éve testközelből ismeri, nem készített mérleget róla. Hol vannak a gyenge pontjai, hol vannak azok a munkatársak, esetleg szövetségesek, akik igazán előreviszik, s hol vannak azok, akik inkább tehernek minősülnek, mert könnyen támadhatóak? Hol fáradt ki, hol ürültek már ki az erőforrásai? És hol nem? S esetleg hol jutott újabb ilyenekhez? Hol lehet könnyen támadni? Merre találhatóak a leginkább kifáradt választók? A törzsgárdát mivel kell lelkesíteni? És mivel a csak az utolsó két hétben odacsapódottakat? Melyiknek szól igazán a Soros-ellenes kampány? Hogyan próbálnak majd meg rasszista-közeli formulákat használni az ázsiaiakkal, észak-afrikaiakkal szemben, anélkül hogy a címkék elérnék a romákat, és ami most külpolitikailag különösen fontos, az idetelepedett kínaiakat? Hol terhelte maga Orbán, vagy kommunikátorai túl a saját képét, amiből következően nehezebben fordul, könnyebben sebezhető?

Vannak-e különbségek az apparátus két, most leginkább érintett része, Rogán propagandistái és Lázár MEH-esei között? Lehet-e valamilyen pontokon komolyabban szembefordítani őket egymással?

Hol vannak Orbán nevében összerakott, de gyakorlatilag nem általa működtetett szakpolitikák, mondjuk szociális ügyekben, vagy az egészségügyben, amelyekből kisebb-nagyobb válságok idején a Fidesz végül is enged? Vagy ezeket is védeni fogják a végtelenségig, sőt annál is tovább? Vannak-e Orbánnak olyan korrupcióval túlterhelt és ügyesen támadott segédei, akiket valamilyen helyzetben feláldozna? Vannak-e a Fideszen belül ebből a szempontból külső és belső körök? S ha igen, akkor állandóak, vagy folyamatosan változnak? S ha ilyesmire, akár csak elvétve sor kerülne, mi következik mindebből most a kampányban?

S közben mit tudnak, akarnak, fognak átalakítani likvid formákba: állásokat, pozíciókat, területeket, fenyegetéseket, embereket és/vagy az infrastruktúrát? S az apparátusok egy része szívesen lebuktatja a más részeket, a központi vezető meg közben úgy tesz, hogy mindez nagyon helyesen történik (mint a putyini segédcsapatokban). Nálunk ez a vezetési kultúra a kormánypártból hiányzott, s akkor ez most így is marad már? Vagy azért valamilyen tisztáldozatra Orbánt, ha nehezen is, de a kampányban rá lehet venni? És fordítva, a kormányoldal apparátusában lesznek olyanok, akik a konfliktusoktól, és helytállásuktól remélik felfelé mozgásukat, s talán az előre végiggondolt taktikákkal szemben ütközéseket produkálnak, hogy a kormányoldal jobban szerepeljen. Ezek elvben még hozhatnak valamit a Fidesznek, de nagyobb a kockázat is és az ilyen posztokon, személyi összeütközésekben az ellenzéknek nem tervezetten is érdemes támadnia.

Persze, ezekhez a technikákhoz az ellenzéknek olyan fogásokkal, információval és személyi körrel kellene bírnia, amilyenekkel leginkább nem, vagy csak elvétve rendelkezik. De egyes pontokon, vagy frontszakaszokon, remélhetően mégiscsak tévedünk.

2018.02.10 08:45

Égető emlék – égető kérdések

Publikálás dátuma
2018.08.20 17:00
A szerző édesapja, Fraknói Vilmos és Frankel Leó
Fotó: Szentgyörgyi család archívuma/
”De hát mi voltaképpen rendes, keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak.”
Szentgyörgyiék! Szentgyörgyiééék!!! 1945 tavaszán nincs még nagy meleg, ezért a házmesterné hangja nehezen hatol át a frissen üvegezett, bezárt konyhaablakon. A három emelet mélységű udvar közepén áll a kövér asszony és kiált: "Zsuzsika, jöjjön le, magukat keresik!" Mellette egy idegen ember áll. Anyu nincs itthon, elutazott Temesvárra Nagyika testvéreihez élelemért, mert ott puskalövés se dördült és nekik, bár persze ők is zsidók, Romániában semmi bántódásuk nem esett. Nagyika gyakorlatilag teljesen vak, épp csak egy kis fényt lát (ma már tudom, szürke hályog volt a szemein, amit énnálam mostanság, egy-két éve, két tízperces műtéttel korrigáltak, no de akkor, a háború alatt és közvetlenül utána…). Pici öcsém, Gusztika még csak kétéves – tehát most én vagyok a családfő. Hiszen már nagylány vagyok, a jövő hónap végén tízéves leszek.
Leszaladok a három emeleten. Az udvar közepén álló férfi visszataszító. Nagy hasú, borzas szakállú, nem túl tiszta, sápadt öregember, félig katonai, félig vedlett civil ruhában, hátizsákkal.
- Zsuzsikám! Nem ismersz meg? Én vagyok apukád!
Az lehetetlen. Apu magas, karcsú, elegáns, a haja szőke és hullámos, az arca simára borotvált, és szép, nagyon szép.
- Zsuzsikám, nagyon beteg vagyok, segíts felmenni!
Apuval öröm volt sétálni vasárnaponként, míg készült otthon az ebéd, én fogtam a mutatóujját, néha felnéztem rá a magasba, ő mesélt, felelt a kérdéseimre, csuda okosan, mindent tudott. Az öregembernek hordónyi a hasa (később megtudtam, a keretlegények összerugdosták, eltört a mája, attól lett "hasvízkóros", hiába csapolták a folyadékot kilencszer is a kórházban), büdös is és rám nehezedik már a második emelet után. Nem csoda, hogy elfáradt, hiszen a 19—20. századforduló táján épült, egyébként nem is csúnya házban nincs lift, a szobák belmérete pedig jó négyméteres.
Nagyika rögtön ráismer a hangjáról: Imre, hát visszajöttél? Gusztika rettegve bújik mögém, Apám, szegény, a halálos ágyán is emlegeti, hogy a kisfia félt tőle. Vizet melegítek, ágyat húzok a rekamiéra a nagyszobában. Megtisztulva, megborotválkozva már tényleg hasonlít Apura, de az az iszonyú has! A szomszéd házban lakik egy orvos, elhívom. Kiküldenek a szobából, sokáig beszélnek. Amikor az orvos kijön, rám néz, felmér, majd nyilatkozik: Apádnak kórházba kell mennie. Itt a papír, menj holnap az elöljáróságra!
A hivatalokban meglepően jóindulatúak. Két napon belül meglesz a beutaló, de reggel megérkezik Anyu Temesvárról. A hozott ennivaló diadalmas öröme rettenetes sírásba fullad. Anyu egy nap alatt elintézi, hogy felvegyék Aput az egyik legjobb orvos, Dr. Szamek osztályára a Szent István kórházba. Tőlünk a Nagyvárad tér iszonyúan messze van, villamos még nem jár, hiszen alig múlt el a háború. Furcsa, de, egyáltalán nem emlékszem, hogyan vitték oda Aput. Nem emlékszem, hiszen azért mégiscsak kisgyerek voltam. Pár nap, vagy talán hét múlva aztán megindul a villamos közlekedés a rommá lőtt Budapesten, talán a körúton, istenem, micsoda mámoros örömünk volt!
Apu 1945. július 10-én délután négy órakor halt meg. Még benn voltunk nála Anyuval, de engem a nővér (irgalmas rendi apácák az ápolónők) szelíden kituszkol. "Menj haza, kislányom és imádkozz!" Még látom, Szentgyörgyi nagymama jön görbe lábain, nem sír, nem jajong, ez még rettenetesebb. Istenem, őt nem igazán szeretem, mindig idegen maradt nekem. Korán meg is halt, még abban az évben. Súlyos cukorbajos volt és nem jutott inzulinhoz. Anyu ott maradt végig. Végig. Apu, a racionális, a nagyon okos, a fölényes, gunyoros, felvette a halotti szentséget. Azt mondta Anyu, megbékélve halt meg. Nagyon-nagyon sokáig nem tudtam megbocsátani a nővéreknek, hogy visszatérítették apámat. Ma már, apámnál jóval több mint kétszer annyi idősen megbékéltem velük és apámat is felmentem a gyávaság alól.
Ám sorsával halálomig nem békülök! Azt mondják azok, akik szerencsésen kimaradtak az egészből -- derék keresztények, olyik lelkes hívő is --, hogy a zsidóknak egyszer már el kellene felejteniök azt a kellemetlenséget, ami őket érte. Kellemetlenség ugye, nem szörnyű megaláztatás, gyilkolással tetézve? De hát mi voltaképpen rendes keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak, még e buzgó törekvés ellenére is pusztulásra lettünk ítélve. És aki megmaradt zsidónak, az rosszabb, az rászolgált? Még a kérdés is galád. Nekem még nagyapám vette fel a katolikus vallást a 20. század elején és magyarosította jól hangzó Frankel nevét erre a hosszú, fellengzős névre. Bezzeg nagypapa két unokatestvére bölcsebben járt el. Az egyik, Leó megtartotta a németes nevet, e néven lett híres ember, a párizsi kommün munkaügyi megbízottja, Marx munkatársa. A másik unokatestvér, Vilmos magyarosított ugyan, de a jól hangzó és rövid Fraknói nevet vette föl. Ezen ismerik, mint nagy történészt, egyházi embert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori titkárát. A harmadik unokatestvér, az én nagyapám semmiről sem híres és ráadásul unokája is elmarasztalja a hosszú, fellengzős névért.
Édesapám tehát felvette az utolsó kenetet. Igen, őt meg testvéreit nagyapám vallásos katolikusnak nevelte. Neofitaként túlbuzgón. A múlt század elején kitérvén – az 1867-es emancipációs törvény hatására – teljesen integrálódni akart, valószínűleg főleg a híres történész-főpap unokatestvér hatására. Nos, ennek a beépülésnek semmi haszna nem volt, hiszen gyermekeit éppúgy elvitték munkaszolgálatosnak, unokái éppúgy rákerültek a halál-listákra, mint azok, akik megtartották hitüket.
És ma, több mint hét évtizeddel mindezek után? Ma vajon mennyire hazám ez az ország? Ma mennyire érvényesek az integrálódási törekvések? Sok évtizedig azt hittem, azt akartam hinni, igen, érdemes itt élni. De most, az újraéledt, az állampárt és kormány szintjén is elő-előtörő, már alig rejtett antiszemitizmus idején mit gondoljak? Én, öregember, már nem számítok, nem fontos, mit gondolok. Ám mit gondoljanak az unokáink?
2018.08.20 17:00
Frissítve: 2018.08.20 17:00

Gyönyörűség és borzalom

Publikálás dátuma
2018.08.20 16:00

Fotó: /
„A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész (...) halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is.”
Az embert érik néha nagyszerű meglepetések, ha mind ritkábban is. Az az igazság, meg sem fordult a fejemben, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttesének két produkciója is elbűvöl majd, a Gyulai Várszínház Erdélyi hét című programsorozatában. Az egyik a VANmeSe, amit a magyar néptánc jeles, Kossuth-díjas tudója, Foltin Jolán rendezett és szerkesztett, a parádés folklórkincs, de kortárs költők verseinek felhasználásával is. Egybeolvad múlt és jelen, ének, tánc, próza, költészet, és boldogsághormonok tömkelegét termelő, napsugarasan gyönyörű örömjáték kerekedik belőle.
A másik produkció viszont, ami Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán készült, lidércesen sötét tónusú, megmutatja az elviselhetetlen, akár gyilkosságra késztető, agresszivitással teli magyar rögvalót, a sárba taszítót, azt a mocsárt, gazt, ami "lehúz, altat, befed", nem enged egyről a kettőre jutni. A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész, mert olyan odaadással van jelen a deszkákon mindenki, annyira nem kíméli magát senki, halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is. Valami ilyesmit nevezhetnek katarzisnak.
Vásott gyerkőcöket alakítanak a színészek, akik végeérhetetlenül képesek hancúrozni, egymást megtréfálni, kincseknek számító tárgyakat csereberélni, kergetőzni, veszekedni, örömködni, elkenődni, hatalmasakat nevetni és elkámpicsorodni, a VANmeSe előadásában. Nem férnek a bőrükbe. Szinte pillanatnyi nyugtuk sincs. Örök mozgásban vannak, és be nem áll a szájuk. Szövegelés közben is képesek táncolni, énekelni. Huncutok. Örökösen eszükbe jut valami rafináltság. Zene nélkül ugyanúgy dalra fakadnak, mint muzsikával, amit Bartalis Botond, Dallos Levente, Székely István, Szukits Éva jókora vehemenciával, fergeteges ritmusban szolgáltatnak. A táncosok pedig szédületes iramban ropják. Valamennyiükből felfakad a fékezhetetlen játékkedv. Miközben képesek az intencióknak megfelelően tökéletesen egyszerre lépni, mindenkiből sugárzik saját egyénisége. Karakterek, figurák, fazonok. Szerethetőek, sőt akár imádni valók. Olykor túl sokak, hangosak, leállíthatatlanok, akár kibírhatatlanok, dől belőlük az élet. Én bizony ideírom valamennyiük nevét, ennyi a minimum, amit megérdemelnek: Brugós Sándor Csaba, Forgács Zsombor, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint, Kerekes Dalma, Pintea Carmen-Theodora, Schmith Nándor Gyula, Szabó Enikő Ágnes, Szabó Mercédesz, Szőnyi József, Tőkés Imola, Vizeli Daniel. Közéjük vegyül Jerovszky Tímea, Szotyori József, színész, igencsak pörgő nyelvvel mondanak verseket, és Szerefi Ilona szépséges hangú énekes, amúgy ők is igencsak táncos lábúak. Színesen mesések, mint Cristina Breteanu jelmezei. Ezt játszotta délután az együttes kicsiknek és nagyoknak, akik még némi interaktív játékba és éneklésbe is szívesen bekapcsolódtak az Erkel Ferenc Művelődési Házban.
Este viszont a Tószínpadon, a színészeket leszámítva, ugyanezzel a szereplőgárdával, kibővített zenekarral került színre a Barbárok. Ha a VANmeSE nevezhető roppant színes előadásnak, akkor ez vészjósló tónusú, feszülten fojtó légkörű, az elviselhetetlenségig fokozódó, idegborzoló. Nem kicsiknek való. Borzalmak befogadására képes felnőtteknek, akik rekkenő nyári napon képesek szembesülni az iszonyattal, és nem csupán fagylaltra, sörre, hűsölésre, vízre vágynak. Ez az előadás bizony drasztikus, olyan mint a folyamatosan ömlő, elállíthatatlan szennyvíz, eláraszt mindent, ahogy a Zsámbéki Gábor által a Katonában rendezett A nép ellensége végén tényleg elárasztotta a színpadot a szennyvíz. Itt sárszerű, csúszós, tapadós, kosz-szürke anyaggal borította be a deszkákat Cristina Breteanu tervező. A sár persze jelkép, ahogy az volt csaknem 30 évvel ezelőtt is, a Csiszár Imre rendezte, szolnoki Macbeth előadásban. Menekülnünk kellett az első sorból, mert összefröcsköltek bennünket a színészek. Most ilyen veszély nincs, a nézőtér és a színpad között ott a tó egy része, ami szép ugyan, de túlzottan eltávolítja az eseményeket, még úgy is, hogy ugyancsak az első sorban ülünk. Szeretném, mint a VANmeSe nézésekor, jól látni a fölöttébb kifejező mimikát, ami így kissé elmosódik. Azért kiveszem a gyakran holtra vált, kővé dermedt arcokat, a megmerevedett, jegeces tekinteteket, vagy épp az olyan nézéseket, amelyekkel ölni is lehetne.
Cári Tibor zenéje zsigerekből felfakadó, a lélek égzengését-földrengését megjelenítő, nem ritkán fültépő, annyira erőteljes, hogy tán önmagában is megállná a helyét. Györfi Csaba rendezése-koreográfiája egymásba olvasztja a kortárs táncot és a néptáncot, amit a társulat anyanyelvi szinten "beszél". Az előadás nem realista módon követi Móricz történetét, de azért látjuk a gyilkosságot, a halottak kiásását, érezzük a borzadályos hangulatot, megjelenik előttünk az eldurvult világ. Mit mondjak, nem könnyed, nyáresti szórakozás. De nem is szánták annak. Ütős, drasztikus produkció, amiben igen magas hőfokon égnek, csaknem elégnek a szereplők, és mutatnak egy kis fénysugarat az alagút végén, hogy csak lehetne legalább kicsit máshogyan élni. Nehéz, nehéz, szinte lehetetlen, de mégiscsak rugaszkodjunk neki, próbálkozzunk vele.
2018.08.20 16:00
Frissítve: 2018.08.20 16:00