Tamás Pál - Váratlan (ellenzéki) győzelmek: valószínűségek és technikák

Publikálás dátuma
2018.02.10 08:45
A MEGMENTŐ SZEREPÉBEN - Merkel és Ciprasz csak asszisztált Orbánnak, aki állítólag hazánkat és Európát is megóvta a veszélyektől
Fotó: /

A közép-európai választásokról a külföldi elemzők mostanában leegyszerűsített sémákban gondolkoznak. Két erő küzd, a Brüsszel-barát liberálisok és a helyi sötét populisták. És nem kétséges, hogy "Európa" kinek az oldalán áll. A negatív Orbán- és Kaczyński-kép állandósult, velük kapcsolatban nincsenek "nyugati" illúziók, de a csehek a régióban mégiscsak demokratikus mintagyerekek. Az aktuális prágai elnökválasztást azonban nem lehetett beilleszteni az európai fekete-fehérbe. Az most teljesen érdektelen, hogy az eredmények nem meglepőek, sőt kiszámíthatóak voltak. Ami most itt Pesten érdekes, s ez nem jó hír, hogy ami kijött (Zeman sikere), nem támogatja a nagy nemzetközi lapokban a hitet, hogy hátha itt, az előrejelzések ellenére is, a jó győzelme mégis benne van, vagy lehet a pakliban.

Nem katonatiszt

A nyugati sajtó Orbánnal foglalkozó anyagai alig változó sztereotípiákkal dolgoznak. Ellenfelei maguk a demokráciát forgalmazzák, de hát demokratikus ellenzéknek annak idején, még 1989 előtt, a hatalom nélküli, pártállammal szembeszálló ellenzéki csoportokat nevezték, később pedg már a rendszer volt demokratikus és most, akármilyen változások után is, de a '89 előtti jelzők egyszerűen nem működnek. Néhány éve egy Orbán-ellenes felszólalásában a nagyszerű lengyel Adam Michnik saját '89 előtti retorikáját, szóhasználatát folytatta, mire körülöttünk a közönség kiröhögte. A korábbi visszhangok egyszerűen nem működtek.

Egyébként egyáltalán nem ismeretlenek a kemény törések, a drámai összeomlások az autoriter rendszerekben. Valamilyen módon feláldozzák a szimbolikus vezetőt, eltávolítják legszűkebb munkatársait, de a rendszer kulcspozícióiba kerülők többsége még hosszabb időre a helyén marad. S azután különböző személyi paktumokból következnek lassan a mélyebb változások. Valami ilyesmi történt a Franco-rendszer bukásánál Spanyolországban, s most a szemünk előtt játszódik le Kubában; Fidel még élt, amikor elindult rendszere lebontása, s azt Raoul Castro sem tudta, vagy akarta megfordítani. S lehet tovább sorolni a latin-amerikai példákat – esetenként váratlan csattanókkal. Pinochet Chilében hosszú évek brutalitása (majd a gazdasági sikerek) után, 1988-ban elnöksége meghosszabbítására népszavazást írt ki. S óriási meglepetésre a közvélemény ellene fordult. A tábornok megbüntette a projektet rosszul szervező tisztviselőket, de elismerte az eredményeket, vagyis 56-44 arányban veszített. A katonák visszatértek a kaszárnyákba, de a gazdasági elit zöme, persze, a helyén maradt. Évekkel később emeltek emlékhelyeket a megkínzott és kivégzett értelmiségieknek.

Szép történet a mexikói. Az ottani Nemzeti Forradalmi Párt viharos idők után hosszú évtizedekig a helyén maradt, rendszeresen váltogatva országos választásokon államelnökeit, amikor jelöltjük egyszer csak kisebbségben maradt. Veszíteni nem akartak, a rendszer összeomlott, más nem jutott az eszükbe, bejelentették, hogy a számlálórendszer működésképtelen.

A váratlanul megbukó rezsimek majdnem mind katonai diktatúrák (is) voltak. A megöregedett tábornokok rendszerei egyszerre csak - már jó sokára - beszakadnak. Orbán azonban nem katonatiszt, s ehhez a modellhez még nem eléggé öreg. 2002-ben elbukott rendszere egyébként még nem volt kész autokrácia, inkább félpuha rendszernek tűnt. És az akkori kudarcból Orbán láthatóan többet tanult ellenfeleinél.

Potenciális megmentő

De a jó győzelmi esélyeinek javításához így - és egyre inkább - fontosabbá válik a kampánytechnika. Az utolsó hetekben talán érdemes erre összpontosítani. Kikerülhetetlen, hogy az ellenzéki sajtó túl sokáig diabolizálta Orbánt, s a kénkőszag nem erősíti az emberek lelkesültségét a demokratikus politikai technikák iránt. A szavazófülke hangulata másmilyen.

Persze, közben Orbán problémája, hogy nincs valódi, éles kontúrú, markáns ellenfele. Nincs kit színpadiasan leszúrni… Ezért próbálkoznak Sorossal, akitől Orbán hívei tarthatnak, sokan tartanak is. Az ellenzéki fiatalemberektől ebben a közegben nem fél senki, nem is kell velük szemben különösebben védekezni, vagy tőlük bárkit megvédeni. Az ellenfél kiszámíthatatlanságát, rémisztő voltát az ellenzékkel szembeni mozgósításra a kormányoldal most nemigen használhatja. A új arcok, a fiatal értelmiségiek vezető politikusként visszafogottak, a kormányszavazó nem hiszi őket veszélyesnek. Azoktól közülük, akik hangosaknak tűntek a hétköznapi politikai csatákban, már megszokták, hogy eddig harapni nem tudtak.

Orbán érvelésmódjában nincs szó arról, hogy mutatná, valamit képes lenne javítani. Egyébként arról sem volt eddig szó, mit tanult saját első kormányzati periódus után, és miben más a mostani két ciklus az 1998-2002 közöttihez képest.

Minden autoriter rendszer hangsúlyozza, hogy ő a rend és előtte a káosz volt. Mugabe a gyarmati rendszerhez mérte magát, ami egyébként a későbbiekhez képest igazán a rendet és nem a káoszt jelentette. Franco azt mondta, hogy békét teremtett és egyesített (mint tudjuk a polgárháború Franco lázadásával kezdődött), Chilébe Pinochet rendet hozott, persze a baloldli kormánypártok fizikai lemészárlását követően. Ezt a posztkáosz beszédmódot gyakran használta Orbán is (természetesen puccsok és polgárháborúk nélkül).

De hát az Orbán-rezsim alapmítosza, a miniszterelnök, mint potenciális megmentő, már igazán két évtizedes, s a megmentés aktusa már elfelejtődött, és a megmentés homogén legendáját mára már sokfélének tartja a közönség, húsz évig végül is nagyon nehéz fekete-fehérben fenntartani az aktuális történelemképet. A 2007-08-as gazdasági válság nem tartott olyan sokáig és a nemzetközi segítségnek köszönhetően sikerült elkerülni a rendszer gazdasági bukását, és így az sem tűnik unikálisan szörnyűnek, s már felejtődik az átlag számára. S ha sokaknak úgy is tűnt egyszer, hogy Orbán megmentette őket a 2010-es évek fordulóján, ezért hányszor, vagy meddig kell hálásnak lenniük?

A fiatal fejekkel az ellenzéki sajtó tulajdonképpen rákényszerítette az ellenzéki pártokat arra, hogy azt állítsák, a gyakorlottság, az államvezetési gyakorlat nem számít (hiszen, ha számítana, lenne még sok nem-öreg szoci vezető is raktáron). Tehát a kormányoldalnak természetszerűen azt kell állítania, hogy igazán használható államvezetője csak neki van, a szocik maguk is lenullázták a saját tapasztalt embereiket. Az igazi különbség a két oldal jelöltjei között ebben az érvelésmódban így a tapasztalat. S ha a különbség a két oldal húzóarcai között e tekintetben ekkora, kire lehet bízni a kormányzást, ha nem a gyakorlottakra?

De hát kinek hiszik el Magyarországon, hogy létezhet nálunk korrupció nélküli, balesetmentes vezetés?

Hiányzó leltár

Érdekes módon nem tudjuk ugyanakkor, hogy ebben a kampányban miért nem használja a kormányoldal "Orbán, a sok éve hatalomban bizonyító történelmi alak" mítoszát. A határon túli magyar szavazók között talán magától is működik. De Magyarországon egyszerűen alig része a diskurzusnak, pedig korábban erről folyamatosan volt szó.

S nem jön össze a Putyin-hatás sem, ami az orosz közegben most jól látható. Az autokrata elnöknek ott két alapszerepe van: ő a jó bíró, igazságot szolgáltat, mérlegel és dönt. Ennek ad és a másiknak nem enged. Ráadásul Putyin esetében aktív geopolitikusról van szó, az egyik nagy játékos, akire a világon mindenki figyel. Vereségei is nagyságáról tanúskodnak. S az orosz közegben ez a második szerep mostanában kiszorítja az elsőt. Orbán geopolitikai feladatai és lehetőségei nem mérhetőek Putyinéhoz, de mert eddig nem akarta a jó bírót alakítani, itt azért nyílhatnak terek. Gondolom, fog is próbálkozni.

Orbánról az ellenzék már sok éve nem készített magának mérleget (azt hiszem, igazán 2010-ben és 2014-ben sem). Hiába hitte az ellenzék, hogy sok éve testközelből ismeri, nem készített mérleget róla. Hol vannak a gyenge pontjai, hol vannak azok a munkatársak, esetleg szövetségesek, akik igazán előreviszik, s hol vannak azok, akik inkább tehernek minősülnek, mert könnyen támadhatóak? Hol fáradt ki, hol ürültek már ki az erőforrásai? És hol nem? S esetleg hol jutott újabb ilyenekhez? Hol lehet könnyen támadni? Merre találhatóak a leginkább kifáradt választók? A törzsgárdát mivel kell lelkesíteni? És mivel a csak az utolsó két hétben odacsapódottakat? Melyiknek szól igazán a Soros-ellenes kampány? Hogyan próbálnak majd meg rasszista-közeli formulákat használni az ázsiaiakkal, észak-afrikaiakkal szemben, anélkül hogy a címkék elérnék a romákat, és ami most külpolitikailag különösen fontos, az idetelepedett kínaiakat? Hol terhelte maga Orbán, vagy kommunikátorai túl a saját képét, amiből következően nehezebben fordul, könnyebben sebezhető?

Vannak-e különbségek az apparátus két, most leginkább érintett része, Rogán propagandistái és Lázár MEH-esei között? Lehet-e valamilyen pontokon komolyabban szembefordítani őket egymással?

Hol vannak Orbán nevében összerakott, de gyakorlatilag nem általa működtetett szakpolitikák, mondjuk szociális ügyekben, vagy az egészségügyben, amelyekből kisebb-nagyobb válságok idején a Fidesz végül is enged? Vagy ezeket is védeni fogják a végtelenségig, sőt annál is tovább? Vannak-e Orbánnak olyan korrupcióval túlterhelt és ügyesen támadott segédei, akiket valamilyen helyzetben feláldozna? Vannak-e a Fideszen belül ebből a szempontból külső és belső körök? S ha igen, akkor állandóak, vagy folyamatosan változnak? S ha ilyesmire, akár csak elvétve sor kerülne, mi következik mindebből most a kampányban?

S közben mit tudnak, akarnak, fognak átalakítani likvid formákba: állásokat, pozíciókat, területeket, fenyegetéseket, embereket és/vagy az infrastruktúrát? S az apparátusok egy része szívesen lebuktatja a más részeket, a központi vezető meg közben úgy tesz, hogy mindez nagyon helyesen történik (mint a putyini segédcsapatokban). Nálunk ez a vezetési kultúra a kormánypártból hiányzott, s akkor ez most így is marad már? Vagy azért valamilyen tisztáldozatra Orbánt, ha nehezen is, de a kampányban rá lehet venni? És fordítva, a kormányoldal apparátusában lesznek olyanok, akik a konfliktusoktól, és helytállásuktól remélik felfelé mozgásukat, s talán az előre végiggondolt taktikákkal szemben ütközéseket produkálnak, hogy a kormányoldal jobban szerepeljen. Ezek elvben még hozhatnak valamit a Fidesznek, de nagyobb a kockázat is és az ilyen posztokon, személyi összeütközésekben az ellenzéknek nem tervezetten is érdemes támadnia.

Persze, ezekhez a technikákhoz az ellenzéknek olyan fogásokkal, információval és személyi körrel kellene bírnia, amilyenekkel leginkább nem, vagy csak elvétve rendelkezik. De egyes pontokon, vagy frontszakaszokon, remélhetően mégiscsak tévedünk.

2018.02.10 08:45

Meglepetések érhetnek, ha tévét nézünk az ünnepen

Publikálás dátuma
2018.08.19 12:33

Fotó: rtlklub.sajtoklub.tv/
„Talán már a mostani hosszú hétvégén is az lehet a nézőknek ünnep, hogy be sem kapcsolják a tévét. A műsorokat elnézve ez sem lenne meglepő.”
Nemzeti ünnep, vagy össznemzeti tévénézés. Ez a dilemma március 15-én, vagy október 23-án éppúgy felbukkan, mint most, augusztus 20-a alkalmából. A hatalmat minden tekintetben kiszolgáló, egykor közszolgálatinak indult, ma már csak annak csúfolt tévéknek persze nincs sok választásuk. Az M1 hírcsatorna, a Duna TV és a Duna World már csak azért is kénytelen nyomon követni az ünnep eseményeit, nehogy a politikusok fontos üzenetei ne jussanak el a széles néprétegekhez. Az más kérdés, hányan nézik ezeket az – általában – élő közvetítéseket, de végül is nekik a nézőszám úgysem számít. A kereskedelmi adók viszont ilyenkor beleadnak apait-anyait, hogy kiszolgálják a közönséget. Úgy tesznek, mintha az egész ország a készülékek előtt ülne, s nekik csak az a dolguk, hogy jobbnál-jobb filmekkel szórakoztassák a nagyérdeműt.
Az alkotmány, az új kenyér egykori, Szent István újjáéledt mostani napja is eme megosztás jegyében telik a tévékben. Jó hazafiak, hívők és Orbán-hívek már reggel fél 9-kor láthatják az ünnepélyes zászlófelvonást, aztán végigkísérhetik a tisztavatást, a légi és vízi parádét, megnézhetik, kik kapják idén a Szent István Rendet, délután szemtanúi lehetnek a Szent Jobb körmenetnek, a nap betetőzését pedig a Budavári Palotakoncert című operett-gála jelenti a Dunán. Amikor meg épp nem történik semmi, az ünnephez méltó filmekkel próbálják maradásra bírni őket. Bizonyára kevesen tudnak ellenállni e kínálatnak. Ha véletlenül mégis kezükbe kerülne a távirányító, bőséggel ütközhetnek magyar filmekbe. A TV2 délután például leadja Várkonyi Zoltán immár klasszikus Egri csillagokját, utána pedig a Macskafogót. Az M3-on este az István király című 1992-es magyar tévéjáték (nem a musical) látható, az RTL Klubon éjszaka pedig a Csak szex és más semmi című vígjáték. A többiek már bevált amerikai filmekkel keresik a nézők kegyeit. Ami azért érthető, hiszen az ünnepnap sem múlhat el reklámok nélkül, márpedig azokat közönségvonzó műsorok között tanácsos leadni.
Csak a sorozatok és szappanoperák hívei maradnak hoppon, ahogy az már ilyesfajta ünnepi alkalmakkor szokásos. Hétfő lévén a Dunán következne a Kártyavár újabb epizódja, de nem jön, egy hetet várni kell rá. Nem lesz Barátok közt, valamint Éjjel-nappal Budapest sem az RTL-n, valamint Jóban-rosszban a Super TV2-n. Még a Cool-on is elmarad az örök délutáni program, a Cobra 11 című, egyébként remekül megcsinált német krimi-sorozat néhány folytatásának ismétlése. Jó hír viszont e film kedvelőinek, hogy a következő vasárnaptól már vadonatúj részek láthatók az RTL Klubon: a 22. évad epizódjait kezdik vetíteni és várhatóan újabb bravúrosan felvett autópályás üldözések és tömegkarambolok színesítik a jól kitalált történeteket.
És nem ez az egyetlen meglepetés a jövő heti kínálatban. Ugyancsak az RTL Klubon szombat és vasárnap kora délutánonként lesz látható egy 1986-ban forgatott és világszerte vetített sorozat. A simlis és a szende hozta meg Bruce Willisnek az első átütő sikert. Pedig akkor még - a Taxisofőr egyik főszereplőjeként - a női főhős, Cybill Shepherd sokkal ismertebb volt nála. Kettejük remek játéka mellett szellemes ötletek, humoros párbeszédek jellemzik ezt a krimit, amely indulása után nem sokkal megkapott szinte minden jelentős tévésorozat-díjat (Emmy, Golden Globe). Ennél is váratlanabb viszont a TV2-ben esedékes változás. A jövő héten ugyanis - a Tények után - főműsoridőben azonnal jó filmeket vetítenek: bevált, sikeres hollywoodi alkotásokat. Látható lesz a Beverly Hills-i zsaru mindhárom része - Eddie Murphyvel. Megismétlik a Krokodil Dundee két részét, sőt műsorra tűzik még a Csonthülye című dél-afrikai vígjátékot is.
Nem valószínű, hogy ezekkel igyekeznek ellensúlyozni az RTL Klubon menő sorozatokat, mert azokkal úgysem tudnak - a jelek szerint talán már nem is akarnak - versenyezni. Viszont úgy látszik, egyelőre feladták az egész nyarat végigkísérő próbálkozásukat, hogy saját gyártású ál-vetélkedőkkel igyekezzenek magukhoz vonzani a nézőket. Előbb Kasza Tibor játékvezetésével két celeb próbálta - általában sikertelenül - hat hosszú fordulón át kitalálni, hány éves az eléjük állított személy. De nem ez volt a mélypont, hanem az utána következő Extrém Activity, amelyben Ábel Anita irányításával ugyancsak celebek szenvedtek a kitalálandó feladatok dzsungelében. Náluk csak a nézők szenvedtek jobban, hiszen ez a játék (?) egy-két este még akár lehet is szórakoztató, de minden hétköznap egy kicsit (nagyon) sok.
Attól tartunk azonban, hogy a pihenő nem tart sokáig. A nagy kereskedelmi tévék egymást felülmúlva - néha egymás orra elől - vesznek külföldön bevált licensz-műsorokat, hogy aztán a hazai környezethez applikálva azokat, szórakoztassák (hülyítsék) a nagyérdeműt. Így azon sem lehetnek meglepve, hogy a nézők lassacskán megtanulnak válogatni a műsorok között és mindig a kezük ügyében van a távirányító. A nagy hírveréssel beharangozott durranásokról meg előbb-utóbb kiderül, hogy nem nagyok és még kevésbé durranások. Talán már a mostani hosszú hétvégén is az lehet a nézőknek ünnep, hogy be sem kapcsolják a tévét. A műsorokat elnézve ez sem lenne meglepő.
2018.08.19 12:33

Nézzünk hátra, hogy lássunk előre!

Publikálás dátuma
2018.08.19 12:14

Fotó: /
Az angol nyelv villámgyorsan fejlődik. Manapság még annál is gyorsabban, mint az elmúlt évszázadokban. A magyar sokkal konzervatívabb.
Valamikor a történelem homályába vesző iskolás koromban, úgy emlékszem,  tanáraink meglehetősen szigorúan vették helyesírásunkat (és természetesen helyes beszédünket). Ma már talán furcsa, de egy írásbeli dolgozatot, vagy írásban megoldott házi feladatot három szempontból értékeltek: fogalmazás, helyesírás, külalak. Az első kettő kapcsolatos a nyelvhelyességgel, vagy hogy ne legyek olyan nagyképűen tudományos: anyanyelvünk tisztességes használatával. Hiszen utódainknak azt a nyelvhasználatot adjuk tovább, amely belénk rögzült. A gyerekek a családban a szülőktől hallott nyelvet beszélik, ezt alakítja tovább az óvodai, iskolai, majd később a munkahelyi közegben hallott és beszélt gyakorlat.
Közhely, hogy az angolok milyen konzervatívak. Mennyi mindenhez ragaszkodnak egyéni és társadalmi életükben, amin más nemzetek már rég túlléptek. Ugyanakkor az angol nyelv, mindenütt, ahol használják, villámgyorsan fejlődik. Manapság még annál is gyorsabban, mint az elmúlt évszázadokban. Az is közhely, hogy az angol nyelvű színházakban, ahol Shakespeare darabokat adnak elő, nem az eredeti szöveget mondják, hanem megújított, a mai angol közönség számára érthetőbb "fordítását" – vagy ha az eredetit, akkor a közönség a mai nyelvű átírásban kinyomtatott változatot olvassa előadás közben. Esetleg a színpadnyílás fölé helyezett kivetítőn olvasható a mai átirat.
Szerintem a magyar nyelv sokkal konzervatívabb. A néhány évtized múlva ezeréves nyelvemlékünk, a Tihanyi Alapítólevél (1055) latin nyelvű sorai közt több tucat magyar szó, rag, névutó mellett egy egész mondatot lehet olvasni, amelyet ma is értünk: feheruuaru-rea meneh hodu-utu-rea. Mai magyarsággal: a Fehérvárra menő hadi útig. Vagy itt a Halotti Beszéd, amely 1192 és 1195 közt keletkezett, és az első, elejétől a végéig magyar nyelvű írásos dokumentum. Több, mint 820 éves szöveg, azonban kis odafigyeléssel jól érthető. Az eredeti, gótbetűs szöveg ilyen volt: „Latiatuc feleym ʒumtuchel mic vogmuc. ýſa pur eſ chomuv uogmuc”. (Amiben az „ʒ” betű a mai „sz” hangnak, az „ſ” betű pedig – amely nem f, nézzük csak meg alaposan! – a mai „s” hangnak felel meg). Tanítják az iskolában is. Ma így mondanánk: Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: íme, por és hamu vagyunk.
Nos, az államalapítás utáni évszázadokból jó ha száz évenként maradt egy-egy ilyen írásos nyelvemlék, (a Halotti Beszéd utáni évszázad végén az Ómagyar Mária-siralom) ami egyebek közt azért is hasznos, mert láthatjuk: miként és mennyit változott hosszabb távon a beszélt nyelvünk. Természetesen változott, de aránylag lassan. Az írni-olvasni tudás elterjedése után pedig a kialakult nyelvtani és helyesírási szabályok megtartása és betartatása tovább fékezte a gyors nyelvváltozásokat (amelyek főként a beszédben utolérhetők). Dokumentálásuk azonban folyamatosan utolérhető a legmagasabb színvonalú szépirodalmi szövegektől kezdve az élő, beszélt nyelvhez legközelebb álló hírlapi szövegekig, mindenütt.
Nekem hasznos szerszámom, kedvelt eszközöm a magyar nyelv, amikor írok. Élvezem munka közben. Simogat, dédelget, miközben anyanyelvem szavait magamhoz ölelem, és ahogy leírom, észre sem veszem, hogy szinte ösztönösen illesztem őket anyanyelvem szerkezetébe, hogy mondataimat lehetőleg minél többen és jobban értsék. Tudom, nem én vagyok az első ebben a műfajban és bizonyára még sokan foglalkoznak majd effélével. Meg azzal, hogy ezt a gyönyörűséget: az anyanyelvünkön kifejezhető szépséget hogyan törik kerékbe, naponta ezerszer. A tréfa az, hogy nem tudatosan teszik. Csak úgy jön a szájukra, mint fejükre a galambfos.
De hogy ne meneküljek DURVA általánosításba, legközelebb folytassuk ezzel a durvasággal.
2018.08.19 12:14