Tamás Pál - Váratlan (ellenzéki) győzelmek: valószínűségek és technikák

Publikálás dátuma
2018.02.10 08:45
A MEGMENTŐ SZEREPÉBEN - Merkel és Ciprasz csak asszisztált Orbánnak, aki állítólag hazánkat és Európát is megóvta a veszélyektől
Fotó: /

A közép-európai választásokról a külföldi elemzők mostanában leegyszerűsített sémákban gondolkoznak. Két erő küzd, a Brüsszel-barát liberálisok és a helyi sötét populisták. És nem kétséges, hogy "Európa" kinek az oldalán áll. A negatív Orbán- és Kaczyński-kép állandósult, velük kapcsolatban nincsenek "nyugati" illúziók, de a csehek a régióban mégiscsak demokratikus mintagyerekek. Az aktuális prágai elnökválasztást azonban nem lehetett beilleszteni az európai fekete-fehérbe. Az most teljesen érdektelen, hogy az eredmények nem meglepőek, sőt kiszámíthatóak voltak. Ami most itt Pesten érdekes, s ez nem jó hír, hogy ami kijött (Zeman sikere), nem támogatja a nagy nemzetközi lapokban a hitet, hogy hátha itt, az előrejelzések ellenére is, a jó győzelme mégis benne van, vagy lehet a pakliban.

Nem katonatiszt

A nyugati sajtó Orbánnal foglalkozó anyagai alig változó sztereotípiákkal dolgoznak. Ellenfelei maguk a demokráciát forgalmazzák, de hát demokratikus ellenzéknek annak idején, még 1989 előtt, a hatalom nélküli, pártállammal szembeszálló ellenzéki csoportokat nevezték, később pedg már a rendszer volt demokratikus és most, akármilyen változások után is, de a '89 előtti jelzők egyszerűen nem működnek. Néhány éve egy Orbán-ellenes felszólalásában a nagyszerű lengyel Adam Michnik saját '89 előtti retorikáját, szóhasználatát folytatta, mire körülöttünk a közönség kiröhögte. A korábbi visszhangok egyszerűen nem működtek.

Egyébként egyáltalán nem ismeretlenek a kemény törések, a drámai összeomlások az autoriter rendszerekben. Valamilyen módon feláldozzák a szimbolikus vezetőt, eltávolítják legszűkebb munkatársait, de a rendszer kulcspozícióiba kerülők többsége még hosszabb időre a helyén marad. S azután különböző személyi paktumokból következnek lassan a mélyebb változások. Valami ilyesmi történt a Franco-rendszer bukásánál Spanyolországban, s most a szemünk előtt játszódik le Kubában; Fidel még élt, amikor elindult rendszere lebontása, s azt Raoul Castro sem tudta, vagy akarta megfordítani. S lehet tovább sorolni a latin-amerikai példákat – esetenként váratlan csattanókkal. Pinochet Chilében hosszú évek brutalitása (majd a gazdasági sikerek) után, 1988-ban elnöksége meghosszabbítására népszavazást írt ki. S óriási meglepetésre a közvélemény ellene fordult. A tábornok megbüntette a projektet rosszul szervező tisztviselőket, de elismerte az eredményeket, vagyis 56-44 arányban veszített. A katonák visszatértek a kaszárnyákba, de a gazdasági elit zöme, persze, a helyén maradt. Évekkel később emeltek emlékhelyeket a megkínzott és kivégzett értelmiségieknek.

Szép történet a mexikói. Az ottani Nemzeti Forradalmi Párt viharos idők után hosszú évtizedekig a helyén maradt, rendszeresen váltogatva országos választásokon államelnökeit, amikor jelöltjük egyszer csak kisebbségben maradt. Veszíteni nem akartak, a rendszer összeomlott, más nem jutott az eszükbe, bejelentették, hogy a számlálórendszer működésképtelen.

A váratlanul megbukó rezsimek majdnem mind katonai diktatúrák (is) voltak. A megöregedett tábornokok rendszerei egyszerre csak - már jó sokára - beszakadnak. Orbán azonban nem katonatiszt, s ehhez a modellhez még nem eléggé öreg. 2002-ben elbukott rendszere egyébként még nem volt kész autokrácia, inkább félpuha rendszernek tűnt. És az akkori kudarcból Orbán láthatóan többet tanult ellenfeleinél.

Potenciális megmentő

De a jó győzelmi esélyeinek javításához így - és egyre inkább - fontosabbá válik a kampánytechnika. Az utolsó hetekben talán érdemes erre összpontosítani. Kikerülhetetlen, hogy az ellenzéki sajtó túl sokáig diabolizálta Orbánt, s a kénkőszag nem erősíti az emberek lelkesültségét a demokratikus politikai technikák iránt. A szavazófülke hangulata másmilyen.

Persze, közben Orbán problémája, hogy nincs valódi, éles kontúrú, markáns ellenfele. Nincs kit színpadiasan leszúrni… Ezért próbálkoznak Sorossal, akitől Orbán hívei tarthatnak, sokan tartanak is. Az ellenzéki fiatalemberektől ebben a közegben nem fél senki, nem is kell velük szemben különösebben védekezni, vagy tőlük bárkit megvédeni. Az ellenfél kiszámíthatatlanságát, rémisztő voltát az ellenzékkel szembeni mozgósításra a kormányoldal most nemigen használhatja. A új arcok, a fiatal értelmiségiek vezető politikusként visszafogottak, a kormányszavazó nem hiszi őket veszélyesnek. Azoktól közülük, akik hangosaknak tűntek a hétköznapi politikai csatákban, már megszokták, hogy eddig harapni nem tudtak.

Orbán érvelésmódjában nincs szó arról, hogy mutatná, valamit képes lenne javítani. Egyébként arról sem volt eddig szó, mit tanult saját első kormányzati periódus után, és miben más a mostani két ciklus az 1998-2002 közöttihez képest.

Minden autoriter rendszer hangsúlyozza, hogy ő a rend és előtte a káosz volt. Mugabe a gyarmati rendszerhez mérte magát, ami egyébként a későbbiekhez képest igazán a rendet és nem a káoszt jelentette. Franco azt mondta, hogy békét teremtett és egyesített (mint tudjuk a polgárháború Franco lázadásával kezdődött), Chilébe Pinochet rendet hozott, persze a baloldli kormánypártok fizikai lemészárlását követően. Ezt a posztkáosz beszédmódot gyakran használta Orbán is (természetesen puccsok és polgárháborúk nélkül).

De hát az Orbán-rezsim alapmítosza, a miniszterelnök, mint potenciális megmentő, már igazán két évtizedes, s a megmentés aktusa már elfelejtődött, és a megmentés homogén legendáját mára már sokfélének tartja a közönség, húsz évig végül is nagyon nehéz fekete-fehérben fenntartani az aktuális történelemképet. A 2007-08-as gazdasági válság nem tartott olyan sokáig és a nemzetközi segítségnek köszönhetően sikerült elkerülni a rendszer gazdasági bukását, és így az sem tűnik unikálisan szörnyűnek, s már felejtődik az átlag számára. S ha sokaknak úgy is tűnt egyszer, hogy Orbán megmentette őket a 2010-es évek fordulóján, ezért hányszor, vagy meddig kell hálásnak lenniük?

A fiatal fejekkel az ellenzéki sajtó tulajdonképpen rákényszerítette az ellenzéki pártokat arra, hogy azt állítsák, a gyakorlottság, az államvezetési gyakorlat nem számít (hiszen, ha számítana, lenne még sok nem-öreg szoci vezető is raktáron). Tehát a kormányoldalnak természetszerűen azt kell állítania, hogy igazán használható államvezetője csak neki van, a szocik maguk is lenullázták a saját tapasztalt embereiket. Az igazi különbség a két oldal jelöltjei között ebben az érvelésmódban így a tapasztalat. S ha a különbség a két oldal húzóarcai között e tekintetben ekkora, kire lehet bízni a kormányzást, ha nem a gyakorlottakra?

De hát kinek hiszik el Magyarországon, hogy létezhet nálunk korrupció nélküli, balesetmentes vezetés?

Hiányzó leltár

Érdekes módon nem tudjuk ugyanakkor, hogy ebben a kampányban miért nem használja a kormányoldal "Orbán, a sok éve hatalomban bizonyító történelmi alak" mítoszát. A határon túli magyar szavazók között talán magától is működik. De Magyarországon egyszerűen alig része a diskurzusnak, pedig korábban erről folyamatosan volt szó.

S nem jön össze a Putyin-hatás sem, ami az orosz közegben most jól látható. Az autokrata elnöknek ott két alapszerepe van: ő a jó bíró, igazságot szolgáltat, mérlegel és dönt. Ennek ad és a másiknak nem enged. Ráadásul Putyin esetében aktív geopolitikusról van szó, az egyik nagy játékos, akire a világon mindenki figyel. Vereségei is nagyságáról tanúskodnak. S az orosz közegben ez a második szerep mostanában kiszorítja az elsőt. Orbán geopolitikai feladatai és lehetőségei nem mérhetőek Putyinéhoz, de mert eddig nem akarta a jó bírót alakítani, itt azért nyílhatnak terek. Gondolom, fog is próbálkozni.

Orbánról az ellenzék már sok éve nem készített magának mérleget (azt hiszem, igazán 2010-ben és 2014-ben sem). Hiába hitte az ellenzék, hogy sok éve testközelből ismeri, nem készített mérleget róla. Hol vannak a gyenge pontjai, hol vannak azok a munkatársak, esetleg szövetségesek, akik igazán előreviszik, s hol vannak azok, akik inkább tehernek minősülnek, mert könnyen támadhatóak? Hol fáradt ki, hol ürültek már ki az erőforrásai? És hol nem? S esetleg hol jutott újabb ilyenekhez? Hol lehet könnyen támadni? Merre találhatóak a leginkább kifáradt választók? A törzsgárdát mivel kell lelkesíteni? És mivel a csak az utolsó két hétben odacsapódottakat? Melyiknek szól igazán a Soros-ellenes kampány? Hogyan próbálnak majd meg rasszista-közeli formulákat használni az ázsiaiakkal, észak-afrikaiakkal szemben, anélkül hogy a címkék elérnék a romákat, és ami most külpolitikailag különösen fontos, az idetelepedett kínaiakat? Hol terhelte maga Orbán, vagy kommunikátorai túl a saját képét, amiből következően nehezebben fordul, könnyebben sebezhető?

Vannak-e különbségek az apparátus két, most leginkább érintett része, Rogán propagandistái és Lázár MEH-esei között? Lehet-e valamilyen pontokon komolyabban szembefordítani őket egymással?

Hol vannak Orbán nevében összerakott, de gyakorlatilag nem általa működtetett szakpolitikák, mondjuk szociális ügyekben, vagy az egészségügyben, amelyekből kisebb-nagyobb válságok idején a Fidesz végül is enged? Vagy ezeket is védeni fogják a végtelenségig, sőt annál is tovább? Vannak-e Orbánnak olyan korrupcióval túlterhelt és ügyesen támadott segédei, akiket valamilyen helyzetben feláldozna? Vannak-e a Fideszen belül ebből a szempontból külső és belső körök? S ha igen, akkor állandóak, vagy folyamatosan változnak? S ha ilyesmire, akár csak elvétve sor kerülne, mi következik mindebből most a kampányban?

S közben mit tudnak, akarnak, fognak átalakítani likvid formákba: állásokat, pozíciókat, területeket, fenyegetéseket, embereket és/vagy az infrastruktúrát? S az apparátusok egy része szívesen lebuktatja a más részeket, a központi vezető meg közben úgy tesz, hogy mindez nagyon helyesen történik (mint a putyini segédcsapatokban). Nálunk ez a vezetési kultúra a kormánypártból hiányzott, s akkor ez most így is marad már? Vagy azért valamilyen tisztáldozatra Orbánt, ha nehezen is, de a kampányban rá lehet venni? És fordítva, a kormányoldal apparátusában lesznek olyanok, akik a konfliktusoktól, és helytállásuktól remélik felfelé mozgásukat, s talán az előre végiggondolt taktikákkal szemben ütközéseket produkálnak, hogy a kormányoldal jobban szerepeljen. Ezek elvben még hozhatnak valamit a Fidesznek, de nagyobb a kockázat is és az ilyen posztokon, személyi összeütközésekben az ellenzéknek nem tervezetten is érdemes támadnia.

Persze, ezekhez a technikákhoz az ellenzéknek olyan fogásokkal, információval és személyi körrel kellene bírnia, amilyenekkel leginkább nem, vagy csak elvétve rendelkezik. De egyes pontokon, vagy frontszakaszokon, remélhetően mégiscsak tévedünk.

2018.02.10 08:45

„Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek”

Publikálás dátuma
2018.11.17 13:00
MARABU RAJZA
Fotó: /
A magyarországi ellenforradalmi és ellen-reform rendszer nem társadalom központú, hanem államközpontú szisztéma. A politika célja, hogy a központosított nemzetállam integrálja a társadalmat, és ne jöhessen létre autonóm politikai, gazdasági és civil intézményeken keresztüli társadalmi integráció.

Központban a nemzetállam

Az állami integrációhoz állampárti megoldás a leghatékonyabb út: 1867 és 1990 között soha nem létezett politikai váltógazdaság, mindig kvázi- vagy valóságos egypártrendszer működött. A parlamentáris fél-autokráciákban a választási törvényeken, a politikai paktumokon keresztül 1867 és 1944 között elérhetővé vált a kvázi-egypártrendszer – a hatalompárt parlamenti választásokon nem volt leváltható. A parlamentáris rendszernek nem a szabad választás, hanem az a próbája, hogy érvényesül-e a választók akarata a kormány megalakításában. Ez soha nem érvényesült se a dualizmus, se a két világháború közötti korban. A Rákosi-, majd a Kádár-egypártrendszerű politikai diktatúrában nem létezhetett politikai ellenzék. Az 1990 és 2010 közötti, váltógazdaságon alapuló többpárti parlamenti demokrácia a magyar politikatörténet viszonylag hosszúra nyúlt kivétele, az általános történeti szabály a leválthatatlan hatalompárt.
A 2010 óta működő politikai rezsim, minden lehetséges politikai és jogi eszközzel azon dolgozik, hogy hatalompártja révén megvalósítsa a centrális erőteret, vagyis a kvázi egypártrendszert, ahol ellenzék választási úton nem juthat hatalomra. Ezzel visszatér a hosszú magyar útra, a kivételes, többpárti váltógazdaságon alapuló rövid utcácskákkal, közökkel szemben. Nálunk a parlament, a központi igazgatás és a végrehajtó hatalom (király, kormányzó, pártvezető) hármasában a parlament mindig alárendelt szerepet játszik, vagy a bürokratikus igazgatással, vagy a végrehajtó hatalommal szemben. A magyar politikatörténetben nem, vagy korlátok között léteztek alkotmányos ellensúlyok, független igazságszolgáltatás, jegybank. Túlsúlyban volt, miként ma is, a központosított nemzetállam és hatalompártjának gépezete. Teremti és védi a zárt társadalmat, a nemi, faji, etnikai és vallási megkülönböztetést, képviseli az életforma-ellenforradalmon alapuló kultúrharcot. A nemzetállam központú, nem jogállami rend egy kisebbségellenes rendszer. A politikai nacionalizmus erősíti az etatizmust, ahogy az etatizmus a politikai nacionalizmust. Alapja: „mindig a többségi nemzetnek van igaza”.
A központosított politikai állam könyörtelen hierarchiát teremt, amelyet foggal-körömmel véd. Az állam, és a kényszerközösség mindig fölötte áll az állampolgárnak és az önkéntes közösségnek. A fehér ember fölötte a színes bőrűnek, a magyar a nem-magyarnak, a keresztény a nem-hívőnek, a zsidónak vagy muszlimnak, a migráns vagy a „belső migránsnak” nevezett cigánynak. A férfi mindig megelőzi a nőt, a heteroszexuális a homoszexuálist, a családos az egyedülállót. A gazdag megérdemelten gazdag, a szegény maga tehet arról, hogy szegény. A főorvos fölötte az alorvosnak, az orvos a betegnek, az igazgató a tanári karnak, a tanárok a diákoknak. Az új kasztnak minden cím, rang, jövedelem, vagyon jár, a régi elitnek el kell tűnnie. Védenünk kell a tisztes – focizó, disznóvágó, kolbásztöltő, ultizó –, hagyományos felcsúti, vidéki életet a tisztességtelen, kozmopolita nagyvárosi, budapesti élettel szemben. Előnyben kell részesítenünk az itthon maradó, nemzeti fiatalt az idegenbe gazdasági migránsként menő fiatalokkal szemben. Hitet és lojalitást akarunk tudás és autonómia helyett.
A magyar nemzetállami rendszer európai szinten a konföderáció zászlaja alatt, az államok Európájának eszméjével harcol az unionista, föderációs Európa eszméjével és gyakorlatával. Az orbáni Magyarország a 2015-ös menekültválság óta azon is igyekszik, hogy maga mellé állítsa a menekült- és jogállam-ellenes konföderacionistákat, és megakadályozza az EU további politikai, gazdasági és társadalmi föderalizálását. Miként az amerikai Dél Konföderációja sem csak a rabszolgatartásban különbözött az Észak Uniójától, az európai Kelet és Dél konföderációsai sem csak a migrációs kérdésben az európai Nyugattól, hanem a politikai, gazdasági és társadalmi zártságban vagy nyitottságban, a jogállamiságban, az életformában. A bal és jobboldal konfliktusa helyett az illiberális és autokrata zárt rendszerek összeütközése a liberális és versengő nyitott rendszerekkel az Unió jövőjének a tétje. Soha ennyire nem volt szükségünk egy szabadelvű és nyitott Európára és egy európai Magyarországra!

Győzni két választáson

A 2019-es év a fordulat éve. Ha kétharmaddal győz a Fidesz az Európa Parlament választásán és újra megnyeri Budapestet és a nagyvárosokat, akkor a magyar választó azt üzeni a világnak: nekünk az orbáni zárt Magyarország kell, a nyitott és fejlett Európa, világ nem kell. És akkor Európa és a világ nem üzenhet nekünk mást: nem mi, ti zártátok magatokat ki.
Ez egy összefonódó, kétfordulós, tavaszi-őszi választás. A nyitott, európai Magyarország, a civilek és a politikai ellenzék, társadalmilag, politikailag és gazdaságilag csak akkor tud intézményes ellenállást kialakítani, ha a két választást együtt kezeli. A harc, amit európai pozíciónkért, a jogállamért, a versenyképes piaci növekedésért és a társadalmi esélyegyenlőségért, a minőségi egészségügyért és oktatásért folytatunk, egyben harc azért, hogy Budapest és a nagyvárosok, a kisvárosok és a falvak ne záródjanak ki Európából. Európa ügye szorosan összefügg Hernádszentandrás és Pécs, Edelény és Budapest fejlődésének ügyével. Ha nem lépünk tovább az euró-övezet felé, ha nem részesülünk az európai fejlesztésekből, ha nem ellenőrzi korrupt kormányzatunkat az európai ügyészség, ha nem kapcsolnak be a nagy informatikai, kereskedelmi, közlekedési hálózatokba, ha nem jutunk hozzá Európa szellemi javaihoz, csak kerítésünk és stadionunk, Tiborcz-sötét városaink és uzsorásoknak kiszolgáltatott falvaink lesznek. A városainkért és a falvainkért küzdünk, amikor Európára szavazunk, ennek semmi köze a migránsokhoz.
Az EP-kampánynak mindenütt az európai városért és faluért folytatott kampánynak kell lennie. Valamennyi civil és minden önkormányzati ember azon mérődik le, hogy a tavaszi választáson bizonyítani tudja, hogy képes lesz az EP-képviselőkön keresztül városát és faluját képviselni, programot csinálni, nyitni, összefogni. Civil közös lista, amelyhez fölcsatlakozhatnak, és föl is kell csatlakozniuk a politikai pártoknak. Már nincs érdemi Jobbik és LMP. Az MSZP-nek, a DK-nak, a Momentumnak és a Kétfarkú Kutya Pártnak külön-külön és együtt az az érdekük, hogy közösen megerősítsék magukat az önkormányzatokban. Nemzeti érdek, hogy megszerezzék Budapestet, amelyet a teljes összefogás hiánya miatt nem sikerült egészében elnyerni a parlamenti választásokon. A közös lista Budapesten a kerületekben, a közös főpolgármester-jelölt, a közös program egyenesen megköveteli, hogy az EP-választáson se legyen másként. Közös lista, civil, nagy tekintélyű bal- és jobboldali személyiségekkel, mögöttük pártpolitikusokkal, és azzal az üzenettel, hogy létezik egy európai Magyarország.

Európai Magyarország

Hitetlenként írom, hogy bizony létezik egy európai Magyarország a hívő, ezeréves csodában, Pannonhalmán épp úgy, mint az edelényi görög-katolikus Szent Miklós általános iskolában, ahol hatszáz szegény sorsú gyerek egy halott vidék közepén magyarul és angolul robotikát tanul, ahol legó-kockákkal tanítják a matematikát, ahol az igazgató hitelesen beszél, a hitoktató gitározik és számítógépes programmal hitoktat. Itt minden diák és tanár átérzi, hogy mit köszönhet önmagának és saját európaiságának: az angyal, aki megérintette őket, több nyelven, de leginkább a megértés és a szeretet nyelvén szól. Létezik európai Magyarország, ahol apró falvakban, mindenre elszánt polgármesterek tíz-tizenöt millió forintokból próbálnak kimászni a nyomorúságból, miközben százmilliárdokat rabolnak el kormányzati uramék. Létezik európai, jól vezetett Szeged és Angyalföld, miért ne vezethetné valaki tisztességesen és hozzáértőn Budapestet és Szombathelyt.
Van európai Magyarország, ahol civilek és ügyvédek összefogtak a hajléktalanokért, s remélem lesz, hogy összefogjunk a független igazságszolgáltatásért. Lesz még egyszer olyan Magyarország, ahol nem üldözik el az egyik legkiválóbb egyetemet, ahol nem támadják meg a Tudományos Akadémiát, ahol nem darálják le a független sajtót, ahol nemcsak egyszer emeljük fel a fejünket, egyenesítjük ki a gerincünket, fogunk össze, hanem talán egy életre. Ha nem, akkor majd…
„Egy végkép betört állat hátán
egy végkép betört állat lovagol.”
(A szabadság törékeny óraszerkezete című írás - Népszava 2018. 10. 20. - második része)
2018.11.17 13:00
Frissítve: 2018.11.17 13:00

Minden sejtben ott lapul egy rákgyilkos kód

Publikálás dátuma
2018.11.15 12:45
Fotó: Thinkstock
Fotó: /
A chicagói Northwestern Egyetem Rákkutató Központjának kutatásai szerint a daganatokat maguk a sejtek képesek likvidálni.
Minden sejtben kódolva van egy önpusztító program, amelynek feladata megölni magát a sejtet, ha rákossá válik. Amikor a sejt belső testőrei jelzik, rákos mutálódás történt, bekapcsolják a gyilkoló kódot is, hogy likvidálják a sejtet. A kód a ribonukleinsavban és kis ribonukleinsavban - mikro-RNS - helyezkedik el, ezek bonyolult egyszálú fehérjelánc molekulák. A mikro-RNS azért is hatásos, mert a rák nem tud adaptálódni, vagy rezisztenssé válni ellene, és így leküzdhetetlen ellenfél lehet, ha a kezeléshez sikerül a kódot szintetikusan előállítani. „Most, hogy megismertük a gyilkos kódot, kemoterápia nélkül be tudjuk kapcsolni, és nem kell belenyúlnunk a genomba, az az a szervezet génkészletébe. A mikro-RNS-eket közvetlenül bejuttathatjuk a sejtekbe, hogy elfordítsák a pusztítás kapcsolóját” - mondta Marcus Peter, a felfedezésről szóló tanulmány vezető szerzője. A mikro-RNS molekulákat – amelyek 800 millió éve alakultak ki a rákos sejtek eltüntetése érdekében - kemoterápiával már eddig is működésre késztették, de mint ismert, a kezelésnek számos, súlyos mellékhatása van, másodlagos rákot is tud okozni, mert megtámadja és megváltoztatja a genomot. Egy 2017-ben közzétett tanulmányban Peter bemutatta, hogy a rákos sejtek elhalnak, ha bizonyos mikro-RNS mulekulákat juttat beléjük. Azt is felfedezte, a sejtek sohasem válnak rezisztensé az RNS molekulákkal szemben, mert azok azokat a géneket is eltüntetik, amelyekre a túlélésükhöz lenne szükségük. „Olyan, mint ha egy öngyilkos mérget venne be, szíven szúrná magát és leugrana a tizedikről” - jellemezte a helyeztet a tudós, aki nem új mesterséges mérget akart alkotni, hanem a természet által kifejlesztett mechanizmust hasznosítani. Tanulmányozták a mikro-RNS-ek molekuláris felépítését, és most már tudnak olyanokat is tervezni, amelyek sokkal hatékonyabbak, mint azok, amelyeket maga a természet állított elő. A következő lépés, hogy a megszerzett tudásukat egy újfajta terápiává fejlesszék, de ez még évekig tarthat. 

Támadásban az immunsejtek

Az idei Nobel-díjasok is molekuláris szinten közelítettek a rákos sejtek elpusztításához. A két díjazott arra koncentrált, hogy egyes fékek feloldásával az immunrendszer sejtjei képesek megtámadni a rákos sejteket. Egyikük, James Allison a CTLA-4 nevű fehérjemolekulát tanulmányozta és megfigyelte, hogy az fékezi az immunsejteket azért, hogy ne támadják meg a szervezet egészséges sejtjeit. Megalkotott egy antitestet, amely képes volt gátolni a CTLA-4 működését. Kollégáival látványos eredményeket értek el: egereknél gyógyítani tudták a rákot az antitest segítségével. 2010-ben egy klinikai kísérletben embereknél is jó eredményeket értek el előrehaladott melanomás - bőrrákos – betegeknél, több résztvevőnél is eltűntek a rák tünetei. Hondzso Taszuku, a Kiotói Egyetem kutatója 1992-ben fedezte fel a PD-1 nevű fehérjemolekulát, amely szintén az immunsejteken (T-sejteken) fejeződik ki. Rájött, hogy a PD-1 is fékként működik, mechanizmusa azonban eltérő. Klinikai kísérleteket követően 2012-ben egy tanulmány igazolta a japán tudós által kifejlesztett terápia hatékonyságát a rák különböző fajtáiban szenvedőknél, olyanoknál is, akiknek betegségét korábban gyógyíthatatlannak tartották.   

Szerző
2018.11.15 12:45
Frissítve: 2018.11.15 12:46