Phjongcshangi síversenyek - Se hangulat, se néző

Publikálás dátuma
2018.02.17. 09:28
Azért magyarok ott is vannak. FOTÓ: Szalmás Péter
A phjongcshangi téli olimpia egyik nagy hiányossága, hogy a síversenyek többségén se hangulat, se néző nincsen.

A klasszikus európai helyszíneken tízezrek járnak az alpesi sí, a sífutás, a síugrás vagy éppen a biatlon világkupa-versenyeire, ezzel szemben a dél-koreaiakat egyáltalán nem hozzák lázba a havas sportok. Emiatt még az olyan kiemelt számok esetében is, mint például a férfi lesiklás, csak üres széksorokat látni. Pedig itt nem több tízezres lelátót kellene megtölteni, mint Nyugat- vagy Észak-Európában, a gyorsasági számok dzsongszoni pályáján ugyanis mindössze 6500 férőhelyes a mobillelátó. Ehhez képest legfeljebb negyedháznyian nézték a helyszínen a királyszámot, de a férfi szuperóriás-műlesiklás ennél is kiábrándítóbb volt a néhány száz fős közönséggel. Értelemszerűen ilyen körülmények között a hangulat is olyan, mintha egy harmadik kategóriás verseny zajlana, legfeljebb a maroknyi norvég és svájci szurkoló próbálja magát jól érezni vagy szórakoztatni.

A síugráson sem jobb a helyzet, pedig olyan helyszíneken, ahol hagyománya van a sportágnak, jószerivel ünnepnapnak számít, amikor világkupa-fordulót rendeznek. Ehhez képest az egyik leglátványosabb sportág normálsáncos viadalán egy iskoláscsoport volt a közönség, de a második sorozat előtt az is távozott vélhetően a fogvacogtató hideg miatt. Onnantól pedig nézők nélkül zajlott az amúgy népszerű sportág olimpiai döntője.

Sífutáson, sílövészeten vagy szabadstílusú sízők és hódeszkások egyes számain azért olyan félház össze szokott verődni, de a hangulat ott sem fergeteges. Egy tapsvihart vagy felhördülést leszámítva csendben szemlélődnek az érdeklődők.

A kangnungi korcsolyaközpontban viszont teljesen más a helyzet. A műkorcsolyán közel telt ház, több mint tízezres publikum várja a sportolókat, de a gyorskorcsolyázók 8500 férőhelyes Ovaljában is jóval több széket foglalnak el, mint amennyi üresen marad, ahogy jégkorongon is szépszámú a közönség. A jégfelújítások, szünetek során pedig helyi művészek szórakoztatják a közönséget, amit a hazai szurkolók nagy tapssal és ujjongással fogadnak.

A csúcs viszont minden tekintetben a dél-koreaiak nemzeti sportján, a rövidpályás gyorskorcsolyán van. A 12 ezres csarnokban - amelyen a műkorcsolyázókkal osztoznak a sportág képviselői - olimpiához méltó a körítés és a hangulat is.

Csordultig teltek a lelátók, amikor pedig hazai versenyző szerepel, a decibelmérő is kiakadna, ha pedig éppen élre tör egy dél-koreai, az valóságos hangrobbanást eredményez. A jégfelújítás során lemezlovas keveri a zenéket és a külföldiek örömére nemzetközi slágerekkel próbálja fokozni az amúgy is emelkedett hangulatot. A kamera pásztázza a nézőteret, és amint kiszúr egy vehemensen táncoló szurkolót, ráközelít, az illető pedig örömében rátesz még egy lapáttal, miközben a közönség üdvrivalgással fogadja a rögtönzött bemutatót. Mintha csak NBA-meccsen lennének.

Általános vélekedés, hogy ez a helyzet négy év múlva sem lesz jelentősen más, amikor Peking látja vendégül a téli sportágak legjobbjait, mivel ott sem népszerűek a havas sportágak, amelyekben nincsenek is jó versenyzőik. Talán 2026-ban ismét Európára kerül sor, ha lesz olyan jelentkező, amely végigviszi a pályázatát, ugyanis a 2022-es helyszínkijelöléskor a sorozatos visszalépések miatt a kínai főváros mellett már csak a kazahsztáni Almati maradt versenyben.

Szerző

Magyar spirál

A statisztika leggyakrabban használt mutatói közül a bruttó hazai termék (GDP) fogalma tűnik a legmanipulálhatóbbnak. Világszerte fel is használják ezt a tulajdonságát a kormányzati pozícióban lévők. A gazdaság bővülésére ugyanis kellemes hivatkozni, és nem csak a választási kampányok idején.

A tételes gazdasági programját - akárcsak négy esztendeje, most is - nélkülöző Fidesz, és mindenekelőtt Varga Mihály gazdaságért felelős miniszter meg is veregette a saját vállát, amikor bejelentette a 2017-es 4,2 százalékos GDP-emelkedést. Még azt az unortodox gazdaságpolitikai szótárból is kilógó, a szó szoros értelmében szédületes képtelenséget sem átallott parttalan eufóriájában kijelenteni, hogy "olyan pozitív spirálba került a magyar gazdaság tavaly, amely ha folytatódik, akkor idén is 4 százalék körüli lesz a növekedés."

Persze, ha nem akarunk egy helyben toporogni, akkor a spirálhoz hely is kell, amit a tárcavezető is konstatált, mondván: "a kedvező GDP-adat a kormány mozgásterét is bővíti." Szűk két hónappal az országgyűlési választások előtt belengette, hogy többet tudnak majd költeni egészségügyre, oktatásra, közbiztonságra és honvédelemre.

De a költségvetések készítésében kellő jártasságot szerzett Vargánál ki ne tudná jobban, hogy ha valóban többet szeretnének költeni az egyre katasztrofálisabb helyzetbe kerülő egészségügyre és az ezer sebből vérző oktatásra, akkor elkéstek, mert ennek a szándéknak már látszania kellene az idei büdzsében. De nincs nyoma! Márpedig azért, mert az Orbán-kormány monomániája, hogy a következő évi költségvetést már egy évvel korábban, a nyári szünetek előtt elfogadtatja az Országgyűléssel; egy olyan időszakban, amikor még az öreg pénzügyi rókák sem sejtik, mit hoz az az esztendő, amelynek még csak a felénél tartanak. Nem is beszélve arról, hogy akkor még a korábbi év zárszámadására is várni kell, többnyire szeptemberig.

A felelőtlen ígérgetések közepette sem ajánlatos megfeledkezni egy bizonyos Simon Kuznets intelmeiről. Ez a név talán még a szakemberek körében sem cseng ismerősen, pedig bizton állíthatjuk, hogy ott csillog a közgazdaság történetének fényes lapjain. Nem csak azért, mert Nobel-díját örökösei 300 ezer dollárért bocsátották árverésre - sokkal inkább azáltal, hogy nevéhez fűződik a GDP mint mérőszám megalkotása.

A belarusz születésű amerikai tudós sem tagadta, hogy találmányát hiba lenne egy ország fejlettségét vagy a lakosság gazdagságát összegző mutatószámként értelmezni. A GDP ugyanis nem ezt, hanem a gazdaság éves kibocsátását méri, a lakosságszámra vetítve. Amikor a magyar kormány leszólja a nyugat-európaiak 2,5 százalékos gazdasági bővülését, megfeledkezik arról, hogy sokkal többet érhet egy gazdag ország alacsony mértékű növekedése a szegényebbek relatíve magasabb nemzeti össztermékénél.

A világ boldogabb fele ugyanis már végigment azon az úton, amelynek mi talán a 60 százalékánál járunk. Ahhoz, hogy számottevően fejlődjünk, nemcsak a támogatások képét öltő tőkére, de további 20 évre is szükség lehet. A pozitív spirálról pedig meg is feledkezhetünk.

Szerző
GDP

Magyar spirál

A statisztika leggyakrabban használt mutatói közül a bruttó hazai termék (GDP) fogalma tűnik a legmanipulálhatóbbnak. Világszerte fel is használják ezt a tulajdonságát a kormányzati pozícióban lévők. A gazdaság bővülésére ugyanis kellemes hivatkozni, és nem csak a választási kampányok idején.

A tételes gazdasági programját - akárcsak négy esztendeje, most is - nélkülöző Fidesz, és mindenekelőtt Varga Mihály gazdaságért felelős miniszter meg is veregette a saját vállát, amikor bejelentette a 2017-es 4,2 százalékos GDP-emelkedést. Még azt az unortodox gazdaságpolitikai szótárból is kilógó, a szó szoros értelmében szédületes képtelenséget sem átallott parttalan eufóriájában kijelenteni, hogy "olyan pozitív spirálba került a magyar gazdaság tavaly, amely ha folytatódik, akkor idén is 4 százalék körüli lesz a növekedés."

Persze, ha nem akarunk egy helyben toporogni, akkor a spirálhoz hely is kell, amit a tárcavezető is konstatált, mondván: "a kedvező GDP-adat a kormány mozgásterét is bővíti." Szűk két hónappal az országgyűlési választások előtt belengette, hogy többet tudnak majd költeni egészségügyre, oktatásra, közbiztonságra és honvédelemre.

De a költségvetések készítésében kellő jártasságot szerzett Vargánál ki ne tudná jobban, hogy ha valóban többet szeretnének költeni az egyre katasztrofálisabb helyzetbe kerülő egészségügyre és az ezer sebből vérző oktatásra, akkor elkéstek, mert ennek a szándéknak már látszania kellene az idei büdzsében. De nincs nyoma! Márpedig azért, mert az Orbán-kormány monomániája, hogy a következő évi költségvetést már egy évvel korábban, a nyári szünetek előtt elfogadtatja az Országgyűléssel; egy olyan időszakban, amikor még az öreg pénzügyi rókák sem sejtik, mit hoz az az esztendő, amelynek még csak a felénél tartanak. Nem is beszélve arról, hogy akkor még a korábbi év zárszámadására is várni kell, többnyire szeptemberig.

A felelőtlen ígérgetések közepette sem ajánlatos megfeledkezni egy bizonyos Simon Kuznets intelmeiről. Ez a név talán még a szakemberek körében sem cseng ismerősen, pedig bizton állíthatjuk, hogy ott csillog a közgazdaság történetének fényes lapjain. Nem csak azért, mert Nobel-díját örökösei 300 ezer dollárért bocsátották árverésre - sokkal inkább azáltal, hogy nevéhez fűződik a GDP mint mérőszám megalkotása.

A belarusz születésű amerikai tudós sem tagadta, hogy találmányát hiba lenne egy ország fejlettségét vagy a lakosság gazdagságát összegző mutatószámként értelmezni. A GDP ugyanis nem ezt, hanem a gazdaság éves kibocsátását méri, a lakosságszámra vetítve. Amikor a magyar kormány leszólja a nyugat-európaiak 2,5 százalékos gazdasági bővülését, megfeledkezik arról, hogy sokkal többet érhet egy gazdag ország alacsony mértékű növekedése a szegényebbek relatíve magasabb nemzeti össztermékénél.

A világ boldogabb fele ugyanis már végigment azon az úton, amelynek mi talán a 60 százalékánál járunk. Ahhoz, hogy számottevően fejlődjünk, nemcsak a támogatások képét öltő tőkére, de további 20 évre is szükség lehet. A pozitív spirálról pedig meg is feledkezhetünk.

Szerző
GDP