N. Kósa Judit: Tower atya illemtana

M. Nagy Veszprém – ez van ráírva a kerek kis papírra, amelyet egykori tulajdonosa a könyv belső címlapjára ragasztott. Mater? – találgat az ember, de aztán elveti az ötletet, hiszen egy apáca esetében a rendben kapott keresztnév állna a szó mögött. Pedig, hogy egyházi személy volt a könyv birtokosa, az igencsak valószínű, hiszen az 1939-ben megjelent mű speciális olvasóközönséget célzott: az Illemkódex papok és szerzetesek számára címet viseli.

Az egykori pap vagy szerzetes a nevén kívül csak egy kockás füzetből kitépett, üres cetlit hagyott a Tower Vilmos által írott könyvben, a 266. és a 267. oldal között. Ezeken a lapokon „a társadalmi érintkezés általános szabályait” taglalja a szerző, meglehetősen erős felütéssel: „Már első fellépésünkön vagy első megjelenésünkön lássa és érezze meg mindenki, hogy Isten kiválasztott papjai vagyunk és nem papi iparosok, szatócsok, pénzbeszedők, földbirtokosok, illetve hogy igazi szerzetesek vagyunk és nem szerzetesi ruhát öltött világfiak”. Arra ösztönözte olvasóit, hogy adják meg mindenkinek a kellő tiszteletet, viselkedjenek szerényen, de határozottan, ruházatuk rendezett, megjelenésük tiszta legyen, s hogy arcuk "legyen mindig kedves, derűs, barátságos, megnyugtató. Sugározzék le róla az életszentség fénye, a jóság melege, a kegyelem bája, a megelégedés nyugalma, az önfegyelmezettség kiegyensúlyozottsága”.

Eltekintve egyébként attól, hogy Tower Vilmos igen nagy terjedelemben taglalta: a különféle papi díszöltözeteket milyen alkalmakkor helyénvaló és mikor kirívó felölteni, műve általános életmód-tanácsadóként is haszonnal volt forgatható. Végigvette az otthon helyes és célszerű berendezését, hozzáfűzve, hogy plébániák esetében különösen nagy körültekintéssel kell kiválasztani a falra kerülő képeket. Írt a ruházat rendben és tisztán tartásának fontosságáról, jelezve, hogy „szerzetházakban, ahol a cellákban nincs tükör, a kapust kérhetjük meg, hogy egy pillantással ellenőrizze öltözékünket”.

Írt persze az asztali etikettről is, és alaposságának köszönhetően a könyvet forgatók nemcsak azt tudhatták meg, hogyan kell illedelmesen enni a csigát vagy a spárgát, hanem a pezsgőnyitás rejtelmeibe is beavatást nyertek. A szerző azonban sietett megjegyezni: „papi és szerzetesi házban ne igen szerepeljen a pezsgő, mert az ellenkezik állásunk megkövetelte egyszerűséggel és szerénységgel, nemkülönben könnyelműségünk és tékozlásunk hírét is költheti”.

Szó esett emellett a szenvedélyek elutasításának fontosságáról – Tower büszkén említette, hogy még Prohászka püspök elismerését is kivívta, amikor felhagyott a dohányzással –, akárcsak arról, hogy „súlyosbítja az egyházi személy korcsmázását, ha a korcsma egy keresztényellenes egyesületnek vagy pártnak hivatalos helyisége”. Intette olvasóit, hogy ha újságot olvasnak, csak állva tegyék, mert így a valóban fontos, a munkájukban felhasználható közleményeknek szentelnek majd időt; ha pedig végképp nem tudnak lemondani a mozifilmekről, hát vásároljanak maguknak vetítőkészüléket. A népkönyvtárak gyarapításának fontosságáról írva hangsúlyozta: „Szakemberek szerint csupán papok elhalálozása révén évente legalább 10-15 ezer könyv megy át antiquariusok kezébe. (Ha legalább volna elég katolikus antiquariusunk!)”

Tower Vilmos, aki még a Szentatyánál, illetve Horthy kormányzónál abszolvált esetleges látogatás tudnivalóiba is beavatta olvasóit, kereken hatvan éves volt, amikor e kötete megjelent. Másodjára, mert a magánkiadásban napvilágot látott illemtan első példányait egy hónap alatt elkapkodták – ezt a tényt az előszó tanúsága szerint az „egyik budapesti katolikus könyvkereskedés irodalmi csodának minősítette”. Igaz, Magyarországon ekkor már tízezernél több világi pap, illetve szerzetes tevékenykedett.

A szerző amúgy igen termékeny volt. Írt számos tankönyvet, pedagógiai értekezést, Kit vegyek el feleségül?, illetve Kihez menjek feleségül? címmel katolikus házassági tanácsadót, történészi munkát jegyzett a pápaságról és Napóleonról, értekezett a hipnózisról és a spiritizmusról, az egyházi személyeknek szánt illemtankönyvek sorát pedig egy étkezési tanácsadóval is kiegészítette. Úgy tartotta ugyanis, hogy „a kövérség betegség”, amin önfegyelemmel lehet segíteni. Ezen egyébként aligha csodálkozhatunk annak fényében, hogy mindkét öccse hivatásos katonatiszt volt, ő pedig pár éves nyugat-dunántúli plébánoskodás után, harmincéves kora körül, 1910-ben tábori lelkészként a traiskircheni katonai akadémia hittanára lett. A háborút követően végül egy évtizedre a kőszegi katonai reáliskolába szegődött.

1935-ben, tábori főesperesként és pápai prelátusként vonult nyugdíjba, és ekkortól minden idejét az írásnak szentelhette. Budára költözött, a Logodi utca 9-ben vásárolt lakást, és hamarosan felügyelőbizottsági taggá választotta őt a házszövetkezet. Ez a cím szerepel a magánkiadásban megjelent könyvek kolofonjában is: a szerzőnél tíz százalék kedvezményt kaphatott a vásárló a katolikus könyvesboltok áraihoz képest.

Tower Vilmos műveiről elismeréssel, az olvasmányos nyelvezetet és a nagy tárgyi tudást értékelve írtak méltatói; igaz, az Illemkódex második kötete kapcsán – amelyben a hivatását gyakorló egyházi ember illemtanáról és a tisztaság erényéről értekezett a szerző – talányosan jegyezte meg 1940-ben a Magyar Kultúra: „Félünk azonban, hogy inkább mulattatásra, mint tanulásra fogják felhasználni”. A valódi baj viszont csak 1946. november 10-én következett be, amikor is a „tankönyvek államosítását” követelve Losonczy Géza a Szabad Nép címlapján szedte ízekre Tower katolikus erkölcstanát, külön nehezményezve, hogy a szerző vallásos parlamenti képviselők megválasztását pártolja. Két évvel később pedig így élcelődött a lap: „a kitűnő Tower Vilmos atya csekély 210 oldalon (elvégre papírhiány van), szerény 25 forintért bárkit bevezet a spiritizmus rejtelmeibe”.

Ezt követően egészen 1952-ig nincs is semmi hír a nyugalmazott főesperesről. Elképzelhető, hogy bebörtönözték – három év után az első információ, hogy ’52 májusában az Új Ember szerint ismét részt vett a Szent István Társulat közgyűlésén.

További sorsáról sincsen más tudomásunk, csak annyi, amennyi az 1958 januárjában kelt gyászjelentéséből kiderül. A „betegség keresztjét példás alázatossággal viselvén” hunyt el 79 éves korában. A Logodi utcai lakásáról kísérte a Farkasréti temetőbe öccse, sógornője, unokaöccse és egy bizonyos Kiss Borbála.