Előfizetés

Patthelyzet

Olaszországban Sergio Mattarella elnök a legfontosabb politikai szereplővé lépett elő. Azután, hogy patthelyzet alakult ki a választáson – sem a jobboldali szövetség, sem a populista Öt Csillag Mozgalom nem tud a kormányzó többséget felmutatni –, az államfő határozhatja meg, merre induljon az ország: hiszen ő dönti el, kinek ad kormányalakítási megbízást. Hasonló helyzet alakult ki, mint tavaly Németországban, miután kudarcot vallottak a Jamaica-koalícióról szóló tárgyalások. Akkor Frank-Walter Steinmeier államfő intette a szociáldemokratákat arra, folytassák a nagykoalíciót a kereszténydemokratákkal, mivel az előrehozott választással nemcsak Németország, hanem Európa is sokat veszítene.

Olaszországban most Mattarella válhat ilyen integráló erővé, és megpróbálhat egy Európa-párti koalíciót életre hívni. Ebben elvileg bárki szóhoz juthat, aki elkötelezi magát az uniós, illetve az euróövezeti tagság mellett. Ám sokkal nehezebb helyzetben van a német elnöknél, az olasz választáson ugyanis drámai módon az euroszkeptikusok több voksot kaptak az uniópárti erőknél. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy az olaszok kiábrándultak az EU-ból, inkább saját politikusaikról állítottak ki nem éppen hízelgő bizonyítványt.

A még kormányzó Demokrata Pártot vezetője, Matteo Renzi volt kormányfő megannyi rossz döntéséért büntették. Hiába szerezte meg a legtöbb mandátumot a jobboldali szövetség, Berlusconi Forza Italiája a várakozások alatt szerepelt. Sokan még nem felejtették el a volt kormányfőnek azt a káoszt, amely miniszterelnökségét jellemezte. Az M5S pedig annak köszönhette jó eredményét, hogy még nem tartják (annyira) korruptnak. Igaz, az egyes önkormányzatokban nem bizonyította, hogy alkalmas lenne a kormányzásra.

Ha az M5S elkötelezné magát Európa mellett, akkor nem kizárt, hogy e párt a balközéppel és a szintén uniópárti Szabadok és Egyenlőek nevű kis párttal lép koalícióra. Más kérdés, mennyire lesznek képesek négy éven át együttműködni egymással. Még jó, hogy az olaszok hozzá vannak szokva a belpolitikai káoszhoz.

Hosszú oldal - Kívánlak

Áj vant ju szóóó hárd bébi – hallom jobb kéz felől, összetéveszthetetlen szláv akcentussal. Nem nézek a hang irányába, de pontosan tudom, honnan jön: mintegy két méterre tőlem ötvenes magyar férfi enyeleg fiatal, ukrán barátnőjével. A gyógyvíz 38 fokos, gőzölög a téli hidegben, de annyira azért nem, hogy ne láttam volna őket, amikor beléptem a medencébe.

Kétféle ember van: akinek eszébe sem jutna tél közepén szabadtéri gyógyfürdőben ücsörögni – és aki alig várja, hogy beülhessen sapkában a tejszerű gőzt kilehelő vízbe. A hotelben üdülő kelet-magyarországi üzletemberek jellemzően a második csoportba tartoznak. Mindig találni párat belőlük, jellemzően csúnya fürdőnadrágban, vaskos aranyneművel a nyakban és az ujjakon. Soha nem azonos korú nővel.

Hála az égnek, a beszélgetés további részéből csupán foszlányok jutnak el hozzám. De azért hallom, ahogy a férfi csábereje teljes tudatában osztja az észt a kellékbarátnőnek autókról, külföldi nyaralásról, az meg néha közbevet egy-egy olyan – Isten tudja, hol betanult – mondatot, mint a fenti. Áj vant ju szó hárd. Annyira kívánlak. Kiráz a hideg.

Kicsivel később feltűnik a parton Tánya. Gyönyörű. Nem lehet nem észrevenni. Nehéz eldönteni, hogy azért húzza-e össze magát ilyen kicsire, mert fázik az öt fokban, vagy azért, mert annyira fél. Jól ismerem ezt a fajta alattomos félelmet: az ember akkor érez ilyet, ha számára teljesen szokatlan helyzetben találja magát. Én például ugyanilyen képet vághattam, amikor életemben először mentem át a repülőtéri biztonsági ellenőrzésen. Tánya toporog, akár egy riadt őz, reszketve összehúzza magán a fürdőköntöst, én meg ebben a pillanatban megpillantom a férfit, akivel érkezik: ronda, mint az ördög. Ötven körüli, hatalmas sörhasa van, és olyan szőrös, hogy kikerekedik a szemem.

A férfi nagy garral magyaráz Tányának reggel óta, látványos mozdulatokkal, hogy lehetőleg mindenki észrevegye: neki ilyen fiatal és szép barátnője van. Összetéveszthetetlen magyar akcentussal teszi fel harmadszor a kérdést Tányának angolul: itt vegyék-e le a köntöst vagy menjenek át a túlsó oldalra. Tánya nem érti az egészet. Se a kérdést, se azt, hogy mit keresnek idekint. Hideg van. Miért akar valaki télen kültéri medencében fürdeni? A férfi kezdi elveszíteni a türelmét, de mivel mindenki őket bámulja, próbál kedves maradni, és negyedszer is megkérdezi. Tánya zavartan mosolyog, aztán – mint akinek hatalmas gyakorlata van a behódolásban – elindul a medence felé. Köntösben.

A férfi az utolsó pillanatban állítja meg, épp, mielőtt a frottír belemerülne a gyógyvízbe. Vöröslő fejjel belekarol a lányba, és elviszi oldalra, ahol nem volt mindenki szemtanúja a jelenetnek. Megfordulva még látom, amint Tánya bátortalanul lemászik a lépcsőn, immár köntös nélkül, dideregve. Még mindig nem ért semmit, de legalább a víz meleg.

Jobb kéz felől az iménti párocska elindul kifelé a medencéből. Sejthető, hová. A férfi sürgetni akarja a nőt, úgyhogy sikerül azt mondania: mór faszt. Úgy érti, gyorsabban.

Hosszú oldal - Kívánlak

Áj vant ju szóóó hárd bébi – hallom jobb kéz felől, összetéveszthetetlen szláv akcentussal. Nem nézek a hang irányába, de pontosan tudom, honnan jön: mintegy két méterre tőlem ötvenes magyar férfi enyeleg fiatal, ukrán barátnőjével. A gyógyvíz 38 fokos, gőzölög a téli hidegben, de annyira azért nem, hogy ne láttam volna őket, amikor beléptem a medencébe.

Kétféle ember van: akinek eszébe sem jutna tél közepén szabadtéri gyógyfürdőben ücsörögni – és aki alig várja, hogy beülhessen sapkában a tejszerű gőzt kilehelő vízbe. A hotelben üdülő kelet-magyarországi üzletemberek jellemzően a második csoportba tartoznak. Mindig találni párat belőlük, jellemzően csúnya fürdőnadrágban, vaskos aranyneművel a nyakban és az ujjakon. Soha nem azonos korú nővel.

Hála az égnek, a beszélgetés további részéből csupán foszlányok jutnak el hozzám. De azért hallom, ahogy a férfi csábereje teljes tudatában osztja az észt a kellékbarátnőnek autókról, külföldi nyaralásról, az meg néha közbevet egy-egy olyan – Isten tudja, hol betanult – mondatot, mint a fenti. Áj vant ju szó hárd. Annyira kívánlak. Kiráz a hideg.

Kicsivel később feltűnik a parton Tánya. Gyönyörű. Nem lehet nem észrevenni. Nehéz eldönteni, hogy azért húzza-e össze magát ilyen kicsire, mert fázik az öt fokban, vagy azért, mert annyira fél. Jól ismerem ezt a fajta alattomos félelmet: az ember akkor érez ilyet, ha számára teljesen szokatlan helyzetben találja magát. Én például ugyanilyen képet vághattam, amikor életemben először mentem át a repülőtéri biztonsági ellenőrzésen. Tánya toporog, akár egy riadt őz, reszketve összehúzza magán a fürdőköntöst, én meg ebben a pillanatban megpillantom a férfit, akivel érkezik: ronda, mint az ördög. Ötven körüli, hatalmas sörhasa van, és olyan szőrös, hogy kikerekedik a szemem.

A férfi nagy garral magyaráz Tányának reggel óta, látványos mozdulatokkal, hogy lehetőleg mindenki észrevegye: neki ilyen fiatal és szép barátnője van. Összetéveszthetetlen magyar akcentussal teszi fel harmadszor a kérdést Tányának angolul: itt vegyék-e le a köntöst vagy menjenek át a túlsó oldalra. Tánya nem érti az egészet. Se a kérdést, se azt, hogy mit keresnek idekint. Hideg van. Miért akar valaki télen kültéri medencében fürdeni? A férfi kezdi elveszíteni a türelmét, de mivel mindenki őket bámulja, próbál kedves maradni, és negyedszer is megkérdezi. Tánya zavartan mosolyog, aztán – mint akinek hatalmas gyakorlata van a behódolásban – elindul a medence felé. Köntösben.

A férfi az utolsó pillanatban állítja meg, épp, mielőtt a frottír belemerülne a gyógyvízbe. Vöröslő fejjel belekarol a lányba, és elviszi oldalra, ahol nem volt mindenki szemtanúja a jelenetnek. Megfordulva még látom, amint Tánya bátortalanul lemászik a lépcsőn, immár köntös nélkül, dideregve. Még mindig nem ért semmit, de legalább a víz meleg.

Jobb kéz felől az iménti párocska elindul kifelé a medencéből. Sejthető, hová. A férfi sürgetni akarja a nőt, úgyhogy sikerül azt mondania: mór faszt. Úgy érti, gyorsabban.