Patthelyzet

Olaszországban Sergio Mattarella elnök a legfontosabb politikai szereplővé lépett elő. Azután, hogy patthelyzet alakult ki a választáson – sem a jobboldali szövetség, sem a populista Öt Csillag Mozgalom nem tud a kormányzó többséget felmutatni –, az államfő határozhatja meg, merre induljon az ország: hiszen ő dönti el, kinek ad kormányalakítási megbízást. Hasonló helyzet alakult ki, mint tavaly Németországban, miután kudarcot vallottak a Jamaica-koalícióról szóló tárgyalások. Akkor Frank-Walter Steinmeier államfő intette a szociáldemokratákat arra, folytassák a nagykoalíciót a kereszténydemokratákkal, mivel az előrehozott választással nemcsak Németország, hanem Európa is sokat veszítene.

Olaszországban most Mattarella válhat ilyen integráló erővé, és megpróbálhat egy Európa-párti koalíciót életre hívni. Ebben elvileg bárki szóhoz juthat, aki elkötelezi magát az uniós, illetve az euróövezeti tagság mellett. Ám sokkal nehezebb helyzetben van a német elnöknél, az olasz választáson ugyanis drámai módon az euroszkeptikusok több voksot kaptak az uniópárti erőknél. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy az olaszok kiábrándultak az EU-ból, inkább saját politikusaikról állítottak ki nem éppen hízelgő bizonyítványt.

A még kormányzó Demokrata Pártot vezetője, Matteo Renzi volt kormányfő megannyi rossz döntéséért büntették. Hiába szerezte meg a legtöbb mandátumot a jobboldali szövetség, Berlusconi Forza Italiája a várakozások alatt szerepelt. Sokan még nem felejtették el a volt kormányfőnek azt a káoszt, amely miniszterelnökségét jellemezte. Az M5S pedig annak köszönhette jó eredményét, hogy még nem tartják (annyira) korruptnak. Igaz, az egyes önkormányzatokban nem bizonyította, hogy alkalmas lenne a kormányzásra.

Ha az M5S elkötelezné magát Európa mellett, akkor nem kizárt, hogy e párt a balközéppel és a szintén uniópárti Szabadok és Egyenlőek nevű kis párttal lép koalícióra. Más kérdés, mennyire lesznek képesek négy éven át együttműködni egymással. Még jó, hogy az olaszok hozzá vannak szokva a belpolitikai káoszhoz.

Szerző

Tuti tipp

Az Európai Unió Bírósága a Sporting Odds online szerencsejáték szervező beadványa alapján elmarasztalta Magyarországot a szerencsejáték szabályozása miatt, mert az sérti a szolgáltatás nyújtás szabadságát. Az Igazságügyi Minisztérium február végén reagált. A tárca közleményében azt hangsúlyozta: számítottak rá, hogy a külföldi szerencsejáték-szervezők saját profitjuk érdekében minden eszközzel fel fognak lépni a magyar szerencsejáték szabályozással szemben.

A tárca érvelése szerint a szabályozás a nemzeti érdekeket, a magyar fogyasztókat és a magyar költségvetést védi. Vagy némelyek egyéni érdekeiről lehet szó? A hazai kaszinó ipar nagy részére, illetve az online szerencsejátékra 2024-ig a magyar filmügyi kormánybiztosnak, Andy Vajnának koncessziós joga van.

A kormány 2012 őszén 24 óra leforgása alatt betiltotta a pénznyerő játékautomaták üzemeltetését. Lázár János csúcsminiszter érvelése szerint egyebek mellett "súlyos nemzetbiztonsági kockázatok" is felvetődtek a szerencsejáték-iparban érdekeltek tevékenységével kapcsolatban. Akkortól kizárólag kaszinókban engedélyezték ilyen gépek működését.

A filmügyi biztos luxemburgi bejegyzésű cégének tulajdonában lévő két, kaszinót működtető magyarországi vállalkozása a gazdasági tárca engedélyével - a kedvezőbb adózási lehetőségek miatt - összeolvadhatott. Így például 2016-ban a 22,6 milliárd forint árbevétel után 4,2 milliárd forint játékadót kellett volna befizetni a költségvetésbe, de ebből levonhatták a 3,8 milliárdos éves koncessziós díj összegét. Így a játékadó a Magyar Nemzet egy tavalyi cikke szerint 400 millió forintra olvadt. Ez a bevétel 2 százalékát sem érte el. S miközben a faluszéli szatócsboltban is kötelező az online kassza, a kaszinókban nem kellett erre költeni.

A kormány tehát valóban védi a költségvetést. A bevételtől.

Szerző

Bér és jólét

Sokan sokféle magyarázatot keresnek és adnak a jóléti állam válságára, nagy társadalmi csoportok elszegényedésére, a dolgozó emberek életszínvonalának relatív csökkenésére. Arra, hogy az európai társadalmakban – Nyugaton kicsit mérsékeltebben, a keleti országokban brutálisabban – egyre nő az egyenlőtlenség, a szegények és gazdagok közti szakadék. S mindarra, ami ebből következik: a szociáldemokrácia meggyengülésére, a szélsőséges erők előretörésére és az Európai Unió intézményeivel szembeni bizalomvesztésre.

Közkeletűen leginkább a neoliberális gazdaságpolitikát szoktuk mindezért hibáztatni. Ez azonban túlságosan elvont fogalom, különböző dolgokat lehet érteni alatta. Pedig van egy mutató, amelyik pontosan jelzi, hogyan tolódtak el a jövedelmek a tőke irányában, hogyan ásta alá Európa-szerte a szociális piacgazdaságot a profit mértéktelen hajszolása. Ez a munkából és a tőkebefektetésből származó jövedelmek aránya, amely az elmúlt évtizedekben folyamatosan tolódik el az utóbbi irányába.

A közgazdasági irodalomban régóta ismert, hogy a munkából származó jövedelmek aránya a nemzeti összterméken belül a hetvenes években még 72 százalék volt a nyugat-európai országokban. A Reagan és Thatcher nevével fémjelzett „neoliberális ellenforradalom” hatására aztán a munkából származó jövedelmek zsugorodni, a tőkebefektetésekből származó jövedelmek pedig gyarapodni kezdtek. Baloldali körökben ezt gyakran azzal indokolják, hogy a Szovjetunió összeomlásával megszűnt az a pszichológiai és politikai kényszer, amely józan engedményekre kényszerítette a nagytőkét. A szomorú igazság azonban az, hogy ez a tendencia akkor is megmaradt, amikor a kilencvenes években a legtöbb nyugati országot szociáldemokrata pártok vezették. Mivel a lakosság nagyobbik része a munkájából él, az abból származó jövedelmek relatív (és gyakran abszolút) csökkenése a társadalmi egyenlőtlenség növekedéséhez vezetett. Mára az egykor a neoliberalizmus bástyájának tartott Világbank is felismerte, hogy ez nemcsak szociális, de gazdasági károkat is okoz. Nem beszélve az idegengyűlölő erők, a szélsőjobb megerősödésével járó politikai kárról. 2017-es jelentésükben már úgy fogalmaztak, hogy „az egyenlőtlenség fűti a szociális feszültségeket, és kárt okoz a gazdasági növekedésnek”.

Az EU mellett működő Európai Szakszervezeti Szövetség (ETUC) néhány napja látványos, mindenki számára közérthető módon mutatta ki azt a veszteséget, amelyet a dolgozó emberek szenvednek el a tőke mohósága és a kormányok antiszociális gazdaságpolitikája miatt. Azt számolták ki, hogy mennyivel keresnének többet az európai munkavállalók, ha a kilencvenes évek szintjén maradt volna a kétféle jövedelem közti arány. Ez önmagában is visszafogott közelítés, hiszen a hetvenes és a kilencvenes évek között is visszaesett a munkajövedelmek aránya a tőkebefektetésekből származó profithoz képest. Annyiban azonban mégis hasznos a kiinduló dátum, hogy a kilencvenes években már hazánk és a többi közép- és kelet-európai ország is kapitalista modellben működött. Így az összes mai uniós tagállamra vizsgálni lehetett a neoliberális gazdaságpolitika káros hatását.

Míg a kilencvenes években a munkából származó jövedelmek aránya a mai EU-s tagállamokban a GDP 66 százaléka volt, addig 2017-re ez az arány 62,9 százalékra csökkent. A csökkenés a fejlett nyugat-európai országokban szerényebb, Keleten durvább mértékű volt. Hazánkban 56,8 százalékot tesz ki, ami az egyik legrosszabb arány az unión belül. A szakszervezeti szövetség szakértői ezt a veszteséget „forintosították”, azaz euróban is kiszámolták, így téve még látványosabbá a káros folyamatot. Ha megmaradt volna a kilencvenes éveket jellemző arány a munkából származó jövedelmek és a tőkebefektetésekből származó jövedelmek között, akkor egy átlagos magyar munkavállaló a 2017-es esztendőben 2122 euróval többet keresett volna, mint amennyit valójában kézhez kapott. Vagyis átlagosan évi 657 ezer, havonta 55 ezer, naponta pedig ezernyolcszáz forintot emel ki minden magyar dolgozó zsebéből az igazságtalan és egyenlőtlen rendszer, a külföldi és a hazai nagytőkének az Orbán-kormány által támogatott mohósága. Nagyjából ugyanennyit veszítenek egyébként a német dolgozók is, de természetesen jóval magasabb jövedelemből, mint mi.

A szakszervezeti szövetség joggal mutat rá, hogy ez a növekvő egyenlőtlenség a fő oka az európai gazdaság sokat emlegetett pangásának. Míg a gazdagok a bankokban, esetleg tengeren túli befektetésben helyezik el a pénzüket, addig a dolgozó kisemberek olyan javakra és szolgáltatásokra költenek, amelyek munkahelyeket teremtenek és élénkítik a hazai gazdaságot. AZ ETUC a maga szempontjából érthetően a szakszervezetek megerősödésétől, a dolgozói érdekképviseletektől várja e káros és önpusztító folyamat visszafordítását. De természetesen arra is szükség lenne, hogy azok a politikai erők jussanak kormányzati szerephez a világban, amelyek programja a szociális demokrácia megteremtésére épül.