Hegyi Iván: Forrón a kályhát

Az 1969-es (negyedik) Táncdalfesztiválra 1607 dalt küldtek a szerzők. A tíztagú zsűri – elnöke Gyimesi Ernő, a Zeneművészek Szakszervezetének alelnöke volt – e hatalmas mennyiségnek csak kevesebb mint a harmadát hallgatta meg, az előválogatást ugyanis a mindig gondos Táncdal- és sanzonbizottság végezte. E testületet – amelyet Bródy János konzekvensen Sáncdalbizottságként emlegetett, noha az Illés 1968-ban, amikor még kis srácok voltunk, halomnyi díjat nyert a táncdal-seregszemlén – tíz évvel korábban, 1959. január elsején alapították, és az Országos Rendező Iroda (ORI) felügyelete alatt működött egészen 1985-ig, amikor hirtelen megszűnt. Várhegyi Tibor, a szervezet titkára – még a dolgok legnagyobb sűrűjében – így beszélt a feladatokról: „A bizottság igen gyakran zenei, illetve szövegmódosításra hívja fel a szerzőket. A megfelelő számokat engedélyezi, majd a Szerzői Jogvédő Hivatalt értesíti erről. A rádió és a televízió, az ORI, a Hanglemezgyártó Vállalat, valamint a Zeneműkiadó Vállalat kizárólag azokat a műveket tűzi műsorára, adja ki, illetve készít róluk felvételeket, amelyeket a bizottság elfogadott. A beérkezett táncdalok elbírálása a szerzők nevének ismerete nélkül történik, a bizottság a benyújtott zongorakivonat alapján határoz.”

Hatvanhétben már háromezer kis, illetve nagy szám sorsáról kellett dönteni, mert az először 1966-ban megrendezett Táncdalfesztivál kedvet adott a dalköltőknek. Jellemző: az első vetélkedőre még csak 457 pályamű érkezett. A hatvankilences kínálat ennek csaknem négyszerese volt, ám kevés olyan sláger akadt, amelyet mindmáig dúdolnak. Emlékszik-e valaki a döntő dalai közül A talált tárgyakra (előadó: Kovács József), a Katonadologra (Vogt Károly), A közvélemény segítségét kérem-re (Aradszky László) vagy a Társasútra (Sárosi Katalin)? Szerintem Koncz Zsuzsa Négy szomorú szürke fala vagy a Metró együttes Régi kép, szobrok című nótája is már-már feledésbe merült; talán csak a Szeretném bejárni a Földet (Harangozó Teri), az Egy fiú a házból (Késmárky Marika), az Aki melletted él (Korda György) vagy a Futok a pénzem után (Paudits Béla) melódiája-szövege dereng az idősebbekben.

Meg persze a Nem vagyok teljesen őrülté.

A manapság is széles körben kívülről fújt győztes dalt Koós János adta elő, és a Lovas Róbert–Szenes Iván szerzőpáros jegyezte. Nyerő trió volt ez a KLSZ, mert 1968-ban is elvitt egy első díjat a Kislány a zongoránál című slágerrel. „Most valami egészen más típusú szám kellene" – mondta Koós a másik kettőnek Szenes lakásán 1969-ben. – "Írjatok, mondjuk, egy rock and rollt!” – "Nem vagyok teljesen őrült!" – reagált Lovas. „Jó, ez lesz a cím!” – pattant fel az addig a pamlagon heverő Szenes. S már nyomta a szöveget a gumidominóval, a perzsa sahhal meg azzal, hogy „nem eszem forrón a kályhát”...

Lovas meg nyomban előállította az őrült rockot. Ő amúgy csupán másodállásban volt zeneszerző: baleseti sebészként dolgozott az ahhoz a hivatáshoz elengedhetetlen intenzitással. Egyetemista korában még volt ideje a Benkó Dixielandben zongorázni, utána már nem. Ehhez képest máig ismert nóták sorát komponálta nem létező szabad idejében: az ő dala a Pókháló az ablakon, a Valaki hiányzik a táncból (mindkettőt Aradszky énekelte), a Sajnálom szegényt (Koncz), a Megmondták előre (Zalatnay Sarolta). Annak idején az elsők között jelent meg szerzői nagylemeze A tettes én vagyok címmel, s azért tudni kevesebbet róla, mint Szenesről, mert a hetvenes években a szabad világot választotta, „nyugatnémet” doktorrá, nemzetközi hírű plasztikai sebésszé vált. A napjainkig Németországban élő szerző Münchentől tizenöt kilométernyire lévő Grünwaldban nyitott klinikát, és nem nagyon hitte azt, amit otthon, a zongora mellett énekelt néha önmaga gazdag kollekciójából: „Persze, neked könnyű...”