Hosszú oldal - Mása

Mása olyan, akár egy karikatúra. Egy nagyon szomorú karikatúra. Nézem, ahogyan fekszik a házában és lakonikus képpel bámulja, amint a többi kutya farokcsóválva rohangál körülötte, hogy minél nagyobb feltűnést keltsen maga körül, hátha valakinek megakad a szeme rajta.

Mása nem akar feltűnést kelteni. Nem tudja, mi az a feltűnés. A testalkatából ítélve az életről is vajmi kevés fogalma lehet: lábai kacskák, teste megroggyant a ketrecben álldogálástól. A gerincén hullámvasutazni lehetne, a járása pedig valami furcsa állatéra emlékeztet: mintha valami láthatatlan súlyt húzna maga után, amire bizonyos időközönként rá-rálép valaki. Kevés szomorúbb látvány van a szaporítók által megnyomorított buldogoknál. Ha valaki azt kérné, mutassam meg neki, miféle gonoszságokra képes az ember, elvinném egy állatmenhelyre.

Másfél éve nem simogattam angol buldogot. Amióta Winston meghalt, olykor még az utcán sétáló kutyáktól is elfordultam. Talán itt az ideje, gondolom. Mása szomorú szemei csodálkozva bámulnak rám, amikor odalépek a kerítéshez. Mit akarhat ez, valami ilyesmi tükröződik bennük, de azért lassan, óvatosan közelít. Két ujjamat nyújtom felé, megszagol, engedi, hogy hozzáérjek a bundájához. Néhány másodperccel később arrébbdöcög, mintha úgy gondolná, egyszerre ennyi a penzum. Kétujjnyi simogatás.

Egy héttel később megismer, amikor köszönök neki, odakacsázik a kerítéshez. Tudja, hogy nem hozzá jöttem, hanem egy nála is sokkal rosszabb állapotban lévő kutyához, érzi rajtam a szagát, de azért felrakja két girbegurba mellső lábát a kerítés betonjára, és nekinyomja magát a drótnak. Benyúlok hozzá, a kerítésmintájú buldoghoz, és mosolyognom kell: Mása nyelve oldalt lóg ki a szájából, mintha csak félrecsapta volna. Rámnéz, kissé félredönti a fejét, mintha próbálná felmérni, az, amit hall, jó-e vagy rossz. A nevetés, tudniillik. Hogy azt mikor szokták.

Megérintem a pofáját, és egy pillanatra megrohannak az emlékek: a bunda tapintása, a mulatságos forma, a puha fül… És ekkor Mása a tenyerembe engedi a fejét. Érzem a reszelős nyelvet a csuklóm tövében, a fehér-barna plüsst, és érzem a sóhajából, hogy most valamit mondanom kell, úgyhogy úrrá leszek a gombócon a torkomban, és elmondom Másának, hogy gyönyörű. Hogy nekem elhiheti, mert nagyon sok buldogot ismerek. Plüss feje még mindig a tenyeremben, a nagy, szomorú szemek csodálkozva nézek. Így maradunk egy darabig, aztán kapok egy hálás nyalintást a kézfejemre, ő pedig tovabotorkál. Emelkedik a penzum.

A harmadik héten Mása szaladgál. Csóválja a farkát, amitől olyan koordinálatlanok a mozdulatai, hogy tulajdonképpen az egész kutya nem más, mint egy nagy, ringatózó farokcsóválás. Gyönyörű vagy, Másenka, hallom az egyik gondozót, aki nevetve mutatja a pórázt, Mása pedig szinte repül felé, a nyelve úgy lobog utána, akár egy furcsán megkötött sál. Nézem őket, ahogy döcögnek az erdő felé, és az jut eszembe: ha valaki azt kérné, mutassak valamit, hogy ne ábránduljon ki teljesen az emberekből, elvinném egy állatmenhelyre.

Szerző
2018.04.17 08:02

Letámadás

Nem csupán a futballrajongók számára bír hírértékkel Kubatov Gábor a Nemzeti Sportnak adott interjúja. Az FTC elnöke, egyben a Fidesz pártigazgatója a csapata által elbukott bajnokságért a szerinte elfogult játékvezetést hibáztatta. A Magyar Labdarúgó Szövetség nyílt bírálatát követően Kubatov eljut a konklúzióig, miszerint a játékvezetők függetlensége tehet mindenről: „Ma egy mérkőzésen mindenkit lehet bírálni, csak őket nem, mindenki köteles a saját teljesítményéről számot adni, csak ők nem, sőt, ha ezt akarnák, sem tehetnék meg.” A futballklub élére került pártkatona végül többek között azt javasolja, hogy legyenek nyilvánosak a játékvezető-értékelések, ezekben a klubok is részt vehessenek, és ennek legyen hatása a bírói fizetésekre.
Nem véletlen, ha déja vu-érzésünk támad annak hallatán, hogy a Fidesz egy funkcionáriusa az általa vezetett klub töretlen sikerének érdekében immáron mintegy a futball szabályait is átírná. Nem tehetünk róla, ha Kubatov ominózus elképzeléseiről rögtön a kormánypárt által a harmadik hatalmi ág ellen indított támadásra asszociálunk, melynek lényege a bírói függetlenség felszámolása. Hol van már a bölcs önmérsékletről tanúskodó miniszterelnöki intelem („ne mi kapjuk a legtöbbet”), amelyet Orbán Viktor pártjának első kormányzati ciklusa idején tett egy részben neje által birtokolt cég taggyűlésén! Miután negyedszer is mandátumot nyert a választóktól, hazánk régi-új kormányfője az alkotmányozó többség birtokában úgy érzi, elvárhatja, hogy csakis számára kedvező ítéletek szülessenek a bíróságokon. Miután a Kúria olykor rezisztenciát tanúsít a politikai nyomásgyakorlással szemben, szükség van egy a hatalom iránti lojalitásban jeleskedő bírói testületre is, amely például a legkellemetlenebb korrupciógyanús ügyekben lehetőség szerint a kabinet javára dönt majd. A jogállamisághoz ragaszkodó, régi vágású bírák kényszernyugdíjazásának ötlete pedig olyan sikert vívott ki illiberális körökben, hogy Orbán Viktor lengyel elvbarátai a 7. cikkely szerinti eljárás megindulásának rizikóját is vállalták érte Varsó ellen.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” azonban nem csupán a futball és az igazságszolgáltatás vonatkozásában érhető tetten. A hatalompolitikának a tudomány, illetve a szépirodalom területén sem lenne semmi keresnivalója. Az akadémikusok listázása, valamint a Közép-európai Egyetem ellehetetlenítésére tett kísérletek arról tanúskodnak, hogy az Orbán-kormány a diszciplínák szuverenitásának is hadat üzent. L. Simon László pedig leplezetlen nyíltsággal jelentette ki nemrégiben, hogy „ilyen mértékű politikai felhatalmazás után igenis kurzust kell építeni.” Az inkompetens politika új keletű agressziója talán e két utóbbi szférában a legriasztóbb. Törvényi eszközökkel biztosítják a Fradi örökös bajnoki címét? Isten neki! De a szellemi élet margóján már ott várakoznak az eddig joggal mellőzött dilettánsok, hogy önnön lojalitásukat a kabinetnek felajánlva elvégezhessék a kiszorítósdit.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” szinte mindenhol tetten érhető
2018.07.14 12:53
Frissítve: 2018.07.14 12:54

Ronaldo, fél pénzen

Próbálom kiszámolni, még a telefonom segédprogramját is igénybe véve, hogy mennyi forintot is fizetnek Ronaldóért, de nehezen megy. Nem pusztán azért, mert a forint árfolyama igencsak ingadozik, hanem mert olyan összegről beszélgetünk, amely magyar viszonylatban inkább csak Mészáros Lőrinc, esetleg Kósa Lajos vonatkozásában nyerhet említést. Szóval azt mutatja a kalkulátor – óvatosan 320 forintos árfolyammal számolva -, hogy a 105 millió euró az magyar pénzben több, mint 33,6 milliárd forint. 
Na, ezt sokallják a torinói Fiat gyár dolgozói, emiatt lépnek sztrájkba. Szerintük megengedhetetlen, hogy a cég ekkora összeget, illetve ennek nagyobb részét elköltse egy futballistára, miközben a gyár a vezetők szerint nincs jó anyagi helyzetben. A sztrájkolni készülők – és most figyeljenek – nem a saját fizetésüket akarják megemeltetni a munka beszüntetésével, hanem arra intik a Fiat tulajdonosát, hogy Ronaldo helyett inkább fejlesztésekre fordítson jelentősebb summát.
Nem hinném, hogy a sztrájk sikeres lesz, legalább is a szónak abban az értelmében, hogy Ronaldót visszaküldik majd a Real Madridhoz, és az így megtakarított pénzt átcsoportosítják a fejlesztési rubrikába. Ronaldo maradni fog, és abban is bizonyosak lehetünk, hogy meg fogja érni az árát. Lehet, hogy nem a dolgozóknak, de a Juventusnak és a csapat tulajdonosainak mindenképpen. Mert a Fiat irányítói nyilván úgy számolnak, hogy Ronaldo leigazolása is egyfajta fejlesztés.
Mindazonáltal várom azt a pillanatot, amikor a Fiat gyár dolgozóinak dühe és az ebből fakadó aktivitása átterjed Magyarországra. Azt a pillanatot, amikor a magyar munkások egy része felháborodik, és tiltakozik a tao pénzek Felcsútra áramlása ellen. Igaz, ezek a forintok nem mérhetőek a Ronaldóért adott összeghez, hiszen a felcsúti fociakadémia 2011 óta mindössze szerény 17 milliárd támogatáshoz jutott a tao-pénzeken keresztül, és könnyen kiszámolhatjuk, hogy legfeljebb egy fél Ronaldót vásárolhattak volna, azt meg láttuk a világbajnokságon, hogy az mennyit ér. 
De nem itt van a probléma, hanem ott, hogy mi azt sem tudjuk, kik sztrájkolhatnának a felcsútiak milliárdjai miatt. A bírósági ítélet ugyan kimondja, hogy nyilvánossá kell tenni, mely cégek dobták össze ezt a közel 17 milliárdot, mely vállalati vezetők gondolják fejlesztésnek a felcsúti futball felvirágoztatását, de eddig erről mégsem kaphattunk tájékoztatást, így az ott dolgozók sem tudhatják, mennyit költöttek – az ő adóforintjaikból – a bajnokcsapatra. Meg különben is, minek sztrájkolnának, az a pénz úgyis az államé lenne, ha befizetnék adó formájában. Vagyis, jutunk el idáig, a magyar morál és pénzkultúra sokkal magasabb szinten áll, mint az olasz – noha a kormányaink már egy húron pendülnek -, hisz ott a dolgozóktól, az munkaeszközeik fejlesztésétől veszik el a pénzt, itt meg a hétköznapi ember számára amúgy is elérhetetlen, érthetetlen és láthatatlan költségvetésből.
Szegény Ronaldo, ha ezt tudja, ismerve szociális érzékenységét, bizonyára a taóra szavazott volna. Akár félpénzért is.
Várom a pillanatot, amikor a magyar munkások egy része tiltakozik a tao pénzek Felcsútra áramlása ellen
2018.07.14 12:29
Frissítve: 2018.07.14 12:29