Pillantás a kilencedikről - Pótlevél Angela Merkelnek

Azért írom Önnek ezt a levelet, mert a napokban számos neves akadémikus, író, aktivista Amerikából azzal vádolta meg Önt, hogy bűnrészességet vállal a magyar demokrácia elleni támadásban. Felsorolják a magyar miniszterelnök bűneit, így például, hogy propaganda eszközzé silányította a közszolgálati médiát, akadályozza a civil szervezetek működését, újraírta a választási szabályokat, úgy, hogy azok a Fidesznek kedvezzenek. Azt is írják a levél neves szerzői, hogy a magyar kormány folyamatosan szítja az antiszemitizmus lángját. Az a legfőbb vád Ön ellen, hogy mint német kancellár nem ítélte el sem Orbán antiszemita retorikáját, sem a demokratikus intézmények elleni támadásait. Márpedig a hallgatása bűnrészessé teszi Önt, tétlenségével pedig gyakorlatilag az antidemokrata, antiszemita erők szövetségesévé válik.

Tisztelt Kancellár Asszony!

Nem azért írok Önnek most, hogy ráerősítsek a nálam sokkal közismertebb, fajsúlyosabb emberek szavaira, ellenkezőleg. Bár ez az ellenkezőleg nem azt jelenti, hogy teljes mértékben felmenteném Önt; elfogadom a jeles szerzők bírálatát és osztozom aggodalmukban is. Abban az aggodalomban, amely azt a veszélyt látja az orbáni politikában, hogy elterjed majd Európában és a tengeren túl is. Hiszem, hogy Ön – Európa talán legtekintélyesebb politikusaként, aki nem autoriter módszerekkel harcolta ezt ki, hanem magas szintű politikai kultúrájával, a megegyezést kereső, de mégis határozott karakterével – többet is tehetett volna azért, hogy megálljt lehessen parancsolni Orbánnak. Hiszen volt idő, amikor még tartott Öntől, és félt a szavaitól.

De mégis: nehezen tudok azonosulni az Önt ért kritikával, és nagyobb részt szeretnék vállalni mindabból, ami Magyarországon történt és történik, és ami a többségünk számára elfogadhatatlan.

Tisztel Kancellár Asszony!

Nem tudom, hogy Ön miként reagált a Politicóban közzétett levélre – remélem eljutott kezeihez, és nem dobta félre egy vállrándítással – , de ha elsőként azt fogalmazta meg magának: ez a magyarok dolga, az ő bűnük, akkor szeretném kijelenteni, hogy Önnek igaza van. A bűn elsősorban a miénk, ezé az országé, ezé a népé, amely tűri, elviseli a demokrácia lebontását, ellenállás nélkül elfogadja a közmédia „államosítását”, a nyílt rasszizmust, a burkolt antiszemitizmust. Ön ha így gondolja, nyerhet némi felmentést azáltal, hogy a magyaroknak semmi bajuk ezzel a politikával, és igen: már harmadszor juttatták túlhatalomhoz Orbán Viktort, még ha csaló választási rendszerrel is. Hiszen mi, magyarok jól elvagyunk ezzel a torz szisztémával is, és bár mostanság van egy-két tüntetés, ezeket a tiltakozásokat a kormány lábon kihordja.

Ennek fényében, mélyen tisztelt Kancellár Asszony, az Ön felelőssége eltörpül a miénk mellett. Szólhat, beszélhet, tiltakozhat az ellen, ami Magyarországon van, de megállítani nem tudja. Arra csak mi lennénk képesek. Ezzel együtt nagyon nem bánnám, ha szólna, beszélne, tiltakozna. A méreg ugyanis nem áll meg a határon, és ezt most már Ön is tapasztalhatja.

Szerző
Németh Péter

Havannai legó

Ültünk az atabeyi házban Csabával, a Népszabadság utolsó előtti havannai tudósítójával, és néztük a fiát, Balázst, amint a szőnyeg közepén ült és legóval játszott. 1990 decemberében úgy hat-hét éves lehetett, a feje fölött arról beszélgettünk, hogy a közép-európai változások nyomán meddig tarthat még ki Fidel Castro rendszere. Akkoriban gyakori vélemény volt, hogy nem sokáig. - Á, dehogynem, ez itt nem úgy megy - mondta Csaba, aki akkor már három és fél éve élt Kubában. - Figyelj, Balázs le fog érettségizni, és még mindig kitart a rendszer! - jósolta, és csaknem három évtized távolából meg kell állapítani, hogy nem hiába tartották az ország egyik legjobb szakértőjének.

Azért arra ő sem számíthatott, ami történt: Fidel visszavonult, majd kilencvenévesen meghalt, de a kormányzást nyugodtan át tudta adni öccsének, Raulnak, aki most, csaknem nyolcvanhét évesen átengedi hatalma egy részét, de még három évre megtartja a kommunista párt vezetését, hogy felügyelje az átmenetet. A világpolitikát követőknek meg kell tanulniuk Miguel Diaz-Canel nevét. De az 57 éves villamosmérnök terveinél egyelőre fontosabb az elmúlt 59 esztendő tanulsága: ha Kuba nem is feltétlenül, de a Castro fivérek győztek. Elkergették a katonai diktatúrát, és a Szovjetunió nyújtotta támogatás révén sikeresen szálltak szembe a világ legerősebb hatalmával, az Egyesült Államokkal.

A kezdeti illúziók persze hamar szertefoszlottak. A fene nagy néphatalomból és általános demokráciából pár év alatt lett latin-amerikai szinten is keménykezű diktatúra. A jóképű, mosolygós fiatalok Havannába érve hamar megtanulták a hatalomgyakorlás technikáit, és éltek is velük, mintha mindig is ezt akarták volna. Mégsem ez tartotta őket egy életre a hatalomban. Egyrészt valóban tudtak adni valamit a legszegényebb tömegeknek: oktatást, egészségügyet, és ha a mi közmunkánknál értelmesebb elfoglaltságot nem is mindig, de legalább egy kis fizetést. Másrészt kisegítette őket a populista diktátorok legjobb barátja, a külső fenyegetés. Nem volt szükségük maguk kreálta mumusra, ott volt nekik Amerika. Az északi szomszéd túlerejét szerencsés módon kiegyensúlyozta a washingtoni politika butasága - vagy legalábbis az amerikai belső folyamatokból fakadó tehetetlenség. Így találták meg Castróék a hazai szegénység és a kicsivel arrébb honos gazdagság zátonyai között húzódó keskeny szorost, amelyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk nacionalizmusnak.

Ne nézzük le, amit elértek, hiszen mekkora esélyük volt arra, hogy mindezt életük végéig meg tudják oldani?! És még az sem biztos, hogy a rendszer nélkülük nem bizonyul működtethetőnek. Főleg, hogy elmúlt a Barack Obama nyitási politikája által jelentett erjedés fenyegetése. Jött Donald Trump, és végre nyugodtan lehet mindenért megint hibáztatni Amerikát, a kereskedelmi embargót.

A legtöbb nyugati kommentátor most azt jósolja, hogy Kuba, ha nyit is a piacgazdaság felé, meg fogja próbálni ezt a kínai vagy legalább a vietnami modell mentén tenni. Ha a nyugati értelemben vett szabadság hiánycikk marad is, legalább lesz a gyerekeknek legójuk. Az is valami.

Buk(tat)ás

Azt mondják, a magyar iskolarendszer leggyengébben teljesítő területe a nyelvoktatás. Az egész EU-ban nálunk beszélnek a legkevesebben idegen nyelvet – miközben az iskolában az előző rendszerben is kötelezően tanították –, vagyis a tétel látszólag nem szorul bizonyításra: a szisztéma láthatóan nem működik. Ráadásul az állam, illetve annak képviseletében az Orbán-kormány maga ismerte el, hogy a probléma létezik, de képtelen megoldani, amikor nyelvvizsgához kötötte az egyetemi-főiskolai felvételt.

Hogy értsük: ahhoz, hogy valaki bebocsátást nyerjen a felsőoktatásba, egy olyan küszöbön kell átlépni, amin a közoktatás jellemzően nem tudja áttolni a delikvenseket. A nyelvvizsgáztatás nem a közoktatási rendszer feladata, vagyis egy olyan feltételt kell teljesíteni, ami egy rendszeren kívüli tényezőtől – és persze az adott diák családjának anyagi erejétől – függ. Ennyit a magyar felsőoktatás ingyenességéről, amit a Fideszt nemrég még olyan fontosnak tartott, hogy népszavazást is szervezett miatta.

A helyzet azonban sokkal súlyosabb még annál is, amit a fenti anomáliák mutatnak. Az az igazság ugyanis, hogy nem a nyelvoktatásunk működésképtelen, hanem generálisan az oktatásunk. Tudniillik, ha a többi tantárgynál – a matematikától a történelemig – is lenne egy legalább annyira objektív mércéje a tudás elsajátításának, mint a nyelv esetében (ahol viszonylag egyértelmű, még ha a nyelvvizsgákkal nem is mérhető pontosan, hogy meddig jutott el a tanuló), akkor arról is rendelkezésre állna dokumentálható empirikus tapasztalatunk, hogy a matematikát, a történelmet stb. pontosan ugyanolyan gyengén tanítják az iskoláink. Akár ki is próbálhatnánk, például a kormánypárti parlamenti képviselőkön, akik szerint a magyar oktatási rendszer hatékony és színvonalas: levizsgáztathatnánk őket mondjuk az alaptanterv nyolcadikos közismereti minimumkövetelményeiből – vagyis mindabból, aminek a tudása nélkül az általános iskola végén megbuktatják a nebulókat. Szerintem nem tennék ki az eredményt a kirakatba.

Szerző