Ha szombat, akkor tüntetés

Múlt szombaton jó volt. Most szombaton megint megyünk, talán kitart a múlt heti öröm. De utána már más kell, több kell. Valódi, konkrét követelés: mi az, amit most tervezünk elérni. Különben kihűl a „szombat esti láz”. Ezt a címet viselte az én generációm egyik kultuszfilmje. A John Travolta alakította Tony hét közben részese a napi robotnak, a rendszer engedelmes alkatrésze, de szombat esténként fehér öltönyt húz, és – legalább pár órára a diszkóban - sztár lesz, hős lesz. Aztán visszatér a hétköznapok reménytelenségébe.

Könnyen járhatnak így a mi szombati fiaink és lányaink is. A Kossuth tér után egy kicsit vidulhatnak az Oktogonon, aztán beteszik az előszobaszekrénybe – ahogy Travolta egykor a szombati fehér öltönyt - a jópofa tábláikat, a feliratos pólót, és csak a következő szombaton húzzák elő újra. Rosszabb esetben csak akkor nyúlnak majd a szekrénybe, amikor csomagolnak a londoni gépre.

A tüntetések maradhatnak csak hétvégi bulik, de kinőhet belőlük akár egy népmozgalom is. Van rá példa. Spanyolországban pár éve tömegeket aktivizált a „Los Indignados”, vagyis a felháborodottak mozgalma, amelyből félmilliós taglétszámú párt is született. Először ők is csak egyetlen demonstrációt akartak szervezni, a politikai és a gazdasági elit összefonódása és túlhatalma ellen. Mi talán kevésbé vagyunk felháborodottak? A szomszédunkban máris sok konkrét követelését elérte a „Tisztességes Szlovákiáért” mozgalom tüntetéssorozata. Lemondásra kényszerült a rendőrfőkapitány, a belügyminiszter, a miniszterelnök, megbukott a kormány.

Nem gondolom, hogy ha mi hasonló módon heteken át kivonulnánk a tisztességes Magyarországért, akkor hipp-hopp lemondana a kormány. Ahhoz túl sok vesztenivalója van. Új választás sem lesz hamarosan, nem látom értelmét ezt követelni. Az ellenzéki pártok összefogását sem érdemes a térről előírni, amikor azt sem tudjuk, mi lesz a Jobbikból, az LMP-ből. Nem leszek ezzel túl divatos, de nem kívánok összeborulni az állítólag szintén tüntető volt érpataki polgármesterrel, és nem fogom megszeretni azokat az árpádsávos zászlókat sem, amelyeket a Jobbik kamaszkorában a vészkorszakot idézve választottak ki maguknak a sok történelmi zászló közül. Nem hiszek az európai és az árpádsávos lobogók nem létező összhangjának giccsében. Most nem Gyöngyösinek és Sneider Tamásnak kell a nyakába borulni (ki tudja még, merre viszik a pártjukat), hanem bevonni szavazóik közül a túlhatalom őszinte ellenfeleit egy konkrét, demokratikus cél kiharcolásába. Azokat a térre vonuló fiatalokat, akiket nem a végig sem gondolt radikális politikai eszmék, hanem csak a radikális stílus, a „kiállás” meg a közösségi élmény vonzott arra az oldalra. Az ország érdeke az, hogy azt az élményt igazabb zászlók alatt találják meg.

„Ügyalapú társadalmi ellenállás kell”, ahogy a volt népszabadságos Pető Péter fogalmazott. Ügyek mentén valósulhat meg az igényelt együttműködés, és nem a pártok világnézeti önfeladása árán. Az ügyek hozhatnak olyan részsikereket is, amelyek önbizalmat adva tartósabb mozgalommá egyesíthetik az összeverődött sereget. Ne általában szóljon az „Orbán takarodj”, hanem takarítsuk el, gyengítsük meg rendszere egy-egy elemét. És főleg védjük meg az autonómiának, a függetlenségnek azt a kevés maradékát, amit viszont ő akar eltakarítani.

Hiszen nem is titkolták, mire készülnek. Nem 10, nem 15, hanem legfeljebb 5 millió magyar, csak a fél ország kormánya kívánnak lenni. (Valójában azon se sokat segítenének.) A másik 5 millió eddig csak nem számított, de mostantól egyenesen ellenség. Nem szívesen idézem Bayer Zsolt vadulásait, de így szemléletes: „A magyar emberek nem megosztottak, hiszen a magyar emberek teljes egyetértésben állnak ki Orbán Viktor, a Fidesz és Magyarország mellett. A többi haszontalan sejthalmaznak nem sok köze van a magyarokhoz és az emberi fajhoz.” A kormányszóvivő percekkel a győzelem kihirdetése után világossá tette: „a politikába beleszóló szervezeteket be kell zárni”. Innen már csak centikre van, hogy esetleg az embereket is.

Hálásak lehetünk a tüntetés bátor ifjú szervezőinek. Remélem, sikerül majd az általánosságokból lejjebb szállniuk a konkrét célokhoz. Éppen azért, hogy megmozdulásuk feljebb emelkedhessen a nemzeti ellenállási mozgalom, a demokratikus önvédelem szintjére. Ilyen cél többféle van. Át lehet venni Márki-Zay ötletét az európai ügyészséghez való csatlakozásról szóló népszavazásra. Lehet követelni a civil törvény visszavonását, vagy azt, hogy hagyják békén a még szabad médiát és a valószínűleg szintén célponttá váló facebookot. Érdemes kiállni a közvetlen polgármester- és főpolgármesterválasztás, de a falvak saját önkormányzatának megmaradása mellett is, ez Budapest és a kistelepülések közös ügye. Lehet hetente demonstrálni a főügyész lemondásáért, ahogy Szlovákiában tették a bűnüldözés akadályozóival.

De nincs túl sok idő. Mert ha szombat, akkor tüntetés.

2018.04.21 08:07

A félelem bére

Ha a tudósok már félnek, akkor ebben a felpuhított állapotban jöhet a félelem bére. Nem nagy, de mégis valami.
 Yves Montand-nal „A félelem bére” igazi kultuszfilm volt, a címe is önálló életre kelt. A szorult helyzetben lévő főszereplők a jó pénz, jobb élet reményében elvállalják, hogy pár napig félni fognak: folyékony robbanóanyaggal teli teherautókat vezetnek el egy 500 kilométerre lévő fúrótoronyhoz. Csak egyikük éli túl, és veheti fel a félelem bérét, ám amikor már megkönnyebbülten autózik hazafelé, egy szakadékba zuhan. Nem ússza meg ő sem. 
Nálunk mintha a film magyar változatát forgatnák újra. Ha vállalod, hogy félelemben élsz, hogy azt csinálod, arra mész, amerre parancsolják, megjutalmaznak. Vagy legalábbis ígérik. Először persze meg kell teremteni a félelem és kiszolgáltatottság légkörét, fenyegetéssel, zsarolással, ijesztgetéssel. Aztán fel lehet kínálni az alkut: ha erről vagy arról lemondasz, ezt megteszed, amazt viszont soha többé, megkapod engedelmességed bérét. Lehet, hogy ez csak annyi: mégsem veszik el mindenedet, csak a felét. Ahogy a régi polgári lakásokba beszállásolták a társbérlőket: még mindig jobb volt, mint a kitelepítés, legalább ott maradhattál az egyik szobádban. Bevált ez az önkormányzatoknál is: tulajdonuk jó része fölött már az állam rendelkezik, de azért még ott vannak. 
Ha a fent lévők mindenhatónak tűnnek, az istenfélőknél is nagyobb számban jelennek meg a hatalomfélők. Egyik sem feltétlenül rossz érzés: biztonságot, kapaszkodót is adhat. Minimum ez a félelem bére, de lehet ennél több, konkrétabb juttatás is. Félős ország lettünk, nem ok és előzmény nélkül. Nem úszhatja meg senki, még olyan rangos testület, mint az Akadémia sem. Először jól megijesztették őket azzal, hogy elveszik pénzük és függetlenségük jó részét. Nem tűnt játéknak: ezzel egy időben csaptak le az egyetemi autonómiára, kormányrendelettel tiltva be egy képzési irányt. Az unokáim szerint ha már, akkor igazán megtehetnék ezt a nyelvtannal is, de egyelőre ott nem tartunk. A nyelvtant olykor tiszteletben tartják a diktátorok is. 
Ludassy Mária írásában olvastam, hogy amikor Napóleon ment neki hasonló módon a francia Akadémiának, így érvelt: „Kizárólag néptanítókat képezzenek nekünk, s ne irodalmárokat, filozófusokat, társadalomtudósokat. Egy francia katonának elég a francia nyelvtan ismerete.” (Ez már túlhaladott álláspont, a magyar kormány a szakmunkásképzésben a nyelvtan és az egyéb közismereti tárgyak javát is feleslegesnek ítélte.) Pedig Napóleon maga is tagja volt az Akadémiának. Na és! Az MTA elleni roham levezénylésével megbízott Palkovics is az.
A lényeg, hogy a félelmet sikerült felkelteni. Ami nagyon helyes, a tudósok sem kaphatnak más elbánást, mint a többi állampolgár. Mi mást jelentene a demokrácia, amiről Tusnádfürdőn megtanultuk, hogy csak nálunk létezik, persze az egyedül lehetséges illiberális formájában. A demokrácia alapfeltétele a liberalizmus (és talán az Akadémia) kiirtása. A híres Delacroix-festményt („A Szabadság vezeti a népet”) kissé ki kell javítani a tankönyvekben. Nem az a fő baj, hogy a nő félpucér rajta, ami nemkívánatos irányba terelheti a gendertanoktól még meg nem zavart serdületlen ifjúság figyelmét, hanem a címe is csonka. Helyesen így hangzik: „A Szabadság a szabadelvűség ellen vezeti a népet”. Kicsit hülyén hangzik, de legalább rendet tesz a fogalmak között. Még jobb, ha az a ledér nőszemély nem a barikádra, hanem a Békemenetre irányítja a népet, de „A Szabadság a szabadelvűség ellen a Békemenetre vezeti a népet” kicsit hosszú lenne. Igaz, a kép se kicsi.
Szóval ha a tudósok már félnek, akkor ebben a felpuhított állapotban jöhet a félelem bére. Nem nagy, de mégis valami. Az Akadémia megtarthatja a pénzét, csak éppen egy kormánnyal közös testület osztaná el. Vagyis marad a lakás, csak belejön pár társbérlő. Illetve nemcsak pár, hanem hét tudós mellé hét kormánydelegált. Egyelőre. Így kezdődött a kulturális alapnál és az akkreditációs bizottságnál is, aztán ma már meg is van a kormánytöbbség. Palkovicsék óhaja, hogy ez a testület döntsön a kutatási irányokról és az intézetvezetőkről. Mégsem járja, hogy a tudósok szabadon randalírozzanak, és holmi szakmai szempontra hivatkozzanak. Csurka is megmondta, hogy a szakértelem pusztán bolsevik trükk. Világos: a kormányszóvivő ezért nevezte Heller Ágnest öreg kommunistának. Gyanúsan ért a szakmájához. Mármint Heller, nem a szóvivő. Utóbbit ezen az alapon nem is komcsizza le senki.
Ja, és a hírek szerint volna még egy aprócska feltétele a kormánynak. Szinte semmiség. Az MTA hagyja abba az állítólagos „aktuálpolitizálást” (mármint pl. azt, hogy véleményt mond a magyar oktatásról vagy a CEU ügyéről), és maradjon a „bölcs semlegességnél”. Amely semlegességet semmi sem szolgálja jobban, mint a kormány nyilván teljesen semleges és pártatlan képviselői.
Az Akadémia a közös testületbe kínjában már belemenne, de a többi feltételtől ódzkodik. Talán néhány idősebb tudós látta A félelem bérét. És emlékszik rá, hogy ha adnak is fájdalomdíjat a félelemért, aki elfogadja, az sem ússza meg. Nem robbantják fel rögtön, de ott a szakadék.
2018.08.18 09:00
Frissítve: 2018.08.18 09:52

Ígéret, közöny

Amióta a horvát bíróság a devizahitelesek szerződéskötéskori árfolyama mellett tette le a voksot, a hazai adósok reménykednek.
A számmisztika szerint - bár ennek hitelessége őszintén szólva erősen megkérdőjelezhető - a 38-as szám az ökölbe szorított kezet jelképezi. De feltehetően pontosan áll ez azokra az ellenzéki képviselőkre, akik éppen ennyien jelentek meg a parlament rendkívüli ülésnapján, hogy a volt devizahiteladósok egyre tarthatatlanabb helyzetét megvitassák. Ökölbe szorult a kezük, mert azt ugyan már megszokhatták, hogy az - ellenzéki indítványra - rendre augusztusban összehívott ülésen a kormánypártok padsorai üresen maradnak, és így hiába várnak a napirend megtárgyalására, arra azonban még nemigen volt példa, hogy cinikus módon a miniszteri bársonyszékek mindegyike is üres marad. 
Orbánék vállukat vonogatva átsiklanak afelett, hogy a devizahitelek forintosítása és a bankokkal való elszámoltatása egymillió szerződést érintett, és napjainkban - a közüzemi és egyéb tartozásokat is beleértve - már kétszer ekkora a fizetési nehézségeket tükröző szerződések száma. 118 ezer végrehajtási stádiumba jutott, s csak az elmúlt negyedévben 2500 kilakoltatás történt.
Amióta a horvát legfelsőbb bíróság a devizahitelesek szerződéskötéskori árfolyama mellett tette le a voksot, a hazai adósok ismét reménykednek. A kilakoltatási tilalom felélesztésében, kálváriájuk lezárásában, a kormány józanságában.  
"A kormány számításai szerint az a helyzet, hogy (ha) a hiteleiket visszafizetni nem tudó embereket kiteszik a hitelező pénzintézetek az utcára, majd utána azok munkanélkülivé válnak, egzisztenciájukban süllyedésnek indulnak, családjaik szétesnek, gyermekeikről az államnak kell gondoskodnia, (ez) összességében nagyobb terhet jelent a köznek és az államnak, mint ha kellő időben avatkoznánk közbe. A kormány azt az álláspontot fogja képviselni: a kilakoltatást el nem fogadó jelzálog-hitelezési rendszert teremtsük meg Magyarországon."
A 2010-es választásokat a devizahitelesek terhei megoldásával megnyerő Fidesz elnöke, Orbán Viktor programbeszédéből idéztünk. Elhangzott a Parlamentben, telt padsorok előtt.
2018.08.18 09:00
Frissítve: 2018.08.18 09:54